(Egy elképzelt beszélgetésből.)

Biszku Béla már éppen álomba szenderült volna. Megviselte a délelőtt. Nem a tárgyalás, nem is a bíróság – kint tikkasztó meleg volt, a szíve rosszul bírta. Mikor a bíróság ítélethirdetésre visszavonult, megingott egy kicsit, egy pillanatra elhomályosult előtte a pulpitus, aztán mindez egy csapásra elmúlt, és újra látta a kivonuló tanácselnök arcát. Most az ápolónő ébresztette föl a félálomból. Egy vénembert toltak be kocsin. Az öreg arca megviselt volt, sápadt, vizenyős, jobb karjából infúziós cső lógott. Biszku megismerte: Képíró Sándort kísérték be.

– Ha Béla bácsi nem bánja, társaságot kap. – szólt halkan az ápolónő.
– Mit bánom én, nem vagyok zsidó, csak nem csap agyon! – válaszolta morózusan.

Igenis bánta. Bánta, hogy megzavarták délutáni álmát. Az ápolónő Biszku mellé tolta Képírót, majd az infúziós csövet a gyógyszeres zacskóba kötötte.

– Sanyi bácsi is szépen megvárja itt, míg az ő ügyében is ítéletet hoznak. – súgta az öreg fülébe a nővér. – Beszélgessenek! – mondta bátorítólag, és behúzta a vastag teltfa ajtót.

Így ültek, nagy csendben egy darabig. A bíróság vastag falai jó felfogták az utca és az épület előtt zsibongó újságírók, tüntetők zaját. Egy szem légy zümmögését lehetett csak hallani.

– Na, félünk? – kérdezte Biszku gúnyosan, fészkelődve a plüssel borított karosszéken.
– Nem félünk. Nekem nincs mitől. – válaszolt Képíró, és szinte szánt szándékkal nem nézett szobatársára. – És maga? Maga csak fél, nem?
Biszku legyintett. Majd előrehajolt, hogy kezet nyújtson.

– Szervusz! – mondta. A másik egy darabig habozott, majd elfogadta a hajdani belügyminiszter jobb kezét.
– Szervusz! – így ráztak kezet.
– Féljek? Miért kellene, hogy féljek? – ismételte Biszku, gúnyosan hangsúlyozva a kérdést - Persze ez itt, mind – és májfoltos kezével körbemutatott – miattatok van. Ha nem csaptok akkora ribilliót ötvenhatban, nem kéne, hogy itt üljek.
– Csapunk? Mégis kire gondolsz? Én Argentínában voltam…
– Te meg a többi horthysta. Van fogalmad, mennyi kommunista halt meg? Rendes kommunista!
– Nem elég – morogta magában Képíró.
– Erről bezzeg senki nem beszél. Az utcai lincselésekről. Hogy a rendőreink inkább földbe vájt bunkerekben várták, hogy véget érjen az ellenforradalom, úgy féltek tőletek!

Ahogy ezt mondta, előredőlt a székében és erősen szorította a karfát. Vörösödött a feje, ahogy belelendült:
– Nagy Imre bűnös volt a Magyar Népköztársaság törvényes rendjének megdöntésében! – hangja egyre hangosabban, egyre zaklatottabban szólt. Hirtelen köhögni kezdett, aztán a szívéhez kapott. Ettől lehiggadt egy kicsit, hátradőlt és megadóan lihegett. Fuldokolva magyarázta tovább:
– Mint akkori belügyminiszternek a feladatom volt a rend fenntartása. Káosz volt az országban… Aki bűncselekményt követett el, azt meg kellett büntetni. Aki ölt, aki rabolt, mindenkit!

Biszku fuldoklása csak nem maradt abba. Újra meg újra a szívéhez kapott, de folytatta:
– Aki áruló volt, és a rendszert meg akarta dönteni, azt is. Mi közöm lett volna a bíróságok ítéletéhez? Én csak a belügyminiszter voltam. A bíróságok… – köhögött - Kádár és a szovjetek döntöttek mindenben.

Képíró aggódott. Minden erejét összeszedte és felkiáltott:
– Nővér!

Abban a pillanatban kinyílt az ajtó. Biszku hirtelen abbahagyta mondandóját, meglepődött, hogy a halálra vált arcú, kilencven akárhány éves ember hangerején. A szobába belépő nővér kérdően nézett rájuk. Nem értette, mire föl ekkora ribillió.

– Kössön be nekem is egy ilyet – mondta Biszku, és Képíró infúziójára bökött.

Megvárta, hogy a nővér távozzon, aztán folytatta.

– Ha nem úgy teszek, akkor cselekszem törvényellenesen.

Ennyit tett még hozzá, aztán hátradőlt. Behunyta a szemét és hagyta, hogy a nyugtató csendben áramoljon az ereiben. Képíró törte meg a csendet:

– Csakúgy, mint én. A tetejébe' én csendőr százados voltam. – itt feltartotta mutatóujját, Biszkura nézett. Azonban Biszku még mindig lehunyva tartotta szemeit. Képíró úgy döntött, nem érdekli, figyel-e rá vagy sem, folytatta:
– Ki hallott már olyat, hogy a magyar királyi csendőrség főhadnagya megtagadja a parancsot! A parancs pedig úgy szólt, hogy mindenkit, aki igazolni nem tudja magát, össze kell gyűjteni és hadbíróság elé kell állítani. Min-den-kit. Szerbet, magyart, zsidót. Mindenkit. Ki kellett szűrnünk a partizánokat. Háború volt. A háború az más. Már majd’ háromnegyed éve a szerb partizánok orvtámadásainak voltunk kitéve. A csendőrök különösen. Mi kis létszámmal, könnyű fegyverzetben járőröztünk. A szerbeknek sorozatlövőik voltak, ellentétben a mi ötlövetű karabélyainkkal. Aztán, a Három Királyok napján Zsablyán…

Itt Képíró megakadt; elérzékenyült, vagy csak megcsuklott a hangja. Biszku felemelte a fejét. Képíró folytatta:

– A magyar katonai- és csendőrségi felvonuláson kézigránátokat dobtak a katonák és a csendőrök közé. Eztán jött a parancs. Az alezredes tartott eligazítást a Báni palotában, hogy be kell gyűjteni mindenkit és az igazoló bizottsághoz kell kísérni. Magam nem lőttem le senkit. A laza fegyverhasználatot nem tudtam értelmezni, de a feletteseim sem, mert nem adták írásba, hiába kértem. A kivégzésekről akkor nem volt tudomásom.
– És, ha tudsz róluk? – kérdezte Biszku, miközben körmeit nézte elmélyülten. Képíró maga elé meredt.
– Nem változott volna semmi, feltételezem. Lehet, hogy bánni nem bántam volna. Kockáztathattam volna, hogy ott helyben agyonlőnek. Háború volt. Háborúban kevesebbet ér az emberélet, mint békében.
– Békében sem ér sokat – dünnyögte Biszku az orra alá.
– Más volt az értékrendszer, akkor ez tűnt a helyesnek. – elbeszéltek már egymás mellett. Biszku nem figyelt rá, de ő azért folytatta. – Negyvenegy tavaszán még minden szépnek tűnt. Miénk volt a Felvidék, Erdély egy része. Vonultunk délnek. Aztán negyvenkettő telén már nem volt szép semmi sem. De még akkor sem hittem volna, hogy maga a rendszer valaha megváltozik.

Biszku csendben bólogatott. Ő sem hitte volna, hogy a rendszer valaha megváltozik. Aztán Képíró elhallgatott. Az infúzióból elfogyott a folyadék, hiába pöckölgette az ujjával. Hörögve lélegzett. Meleg volt odabent.

– Az a vádirat egy fabatkát sem ér. – tette még hozzá, de dühét nem tudta kifejezni, elfáradt.

Biszku hangtalanul felnevetett.

– Az ügyész nem tudja, de minden úgy volt, ahogy a vádiratban áll. – legyintett fáradtan. – Vittem magammal Nagy Imre vádiratát Moszkvába, később aztán már az ítéletét. Na és?! Emlékszem, Andropov vastag ceruzával húzott ki belőle részeket. Kérés volt, hogy a per kezdetét toljuk ki ötvenhét decemberéig. Ké-rés! Egyenrangú félként kezeltek minket, épp ezért nem volt okunk arra, hogy ne értsünk velük egyet. Így működött. A decemberi KB-ülésen döntöttünk, hogy az eljárásnak szabad folyást engedünk. Mindenki tudta, hogy ez mit jelent. Persze azt nem tudtuk, hogy az ítéletért meg kell dolgozzunk, hogy bírát kell cseréljünk. Majdnem szárnyra kapott a pesti vicc ismét, mint a Bárdossy-per idejében. Jó ez a Radó, egészen jól védekezik Nagy Imre érveivel szemben… – itt szünetet tartott. Beleszédült saját humorába. Aztán kedve mégis elkomorodott, mert ennyit mondott:
– Ha én bűnös vagyok, akkor az egész rendszer az. A legfölsőbb hatalomtól egészen a legutolsó végrehajtóig. Az pedig nem lehet…

Gondolatát nem tudta befejezni, mert a nővér benyitott az ajtón, mögötte Képíró ügyvédje tűnt föl.

– Úgy látszik, Sanyi bácsi ügyében hirdetnek előbb ítéletet. Jöjjön, Sanyi bácsi, már nem tart sokáig, hamarosan pihenhet! – a nővér hangja vidáman csengett, ahogy kitolta Képírót a Fővárosi Törvényszék folyosójára.

Biszku egyedül maradt, de valahogy már nem tudott aludni.