2014 az I. világháború századik, a rendszerváltás huszonötödik, valamint korszakalkotóan legendás és mértékadóan befolyásos lap-ősünk, az Utolsó Figyelmeztetés születésének tizenötödik évfordulója. Az 1999-es indulás körülményeiről és az első évekről ebben a cikkünkben olvashatnak. Az UFi emléke szívünkben él – de egyébként az interneten is, hiszen az egy évtizeddel ezelőtti cikkeink nagy része most is elérhető a régi archívumban. A napokban beleolvastunk.

Idén alkalmanként szemlézni fogunk az évtizedes cikkeinkből, hátha kiderül belőlük valami tartós tanulság. Ment-e az évek által az ország elébb? Vagy maradtunk ott, ahol voltunk? Talán van értelme visszanéznünk és újra beszélgetnünk, vitatkoznunk – ha kell, egymással, ha kell, önmagunkkal. Kis magyar tükör, UFi módra.

*

Ablonczy Bálint

*

A na­pok­ban Csil­lag Ist­ván mond­ta, hogy Ma­gyar­or­szág­nak pozicionálnia kell ma­gát Eu­ró­pa gaz­da­sá­gi tér­ké­pén, ki kell ta­lál­nia, mi­ben tud ki­emel­ked­ni és mi­lyen ké­pet sze­ret­ne mu­tat­ni ma­gá­ról. A ma­gunk ré­szé­ről nem túl gyak­ran ér­tünk egyet a Nagy Ki­lo­mé­ter­má­gus­sal, de je­len eset­ben iga­za van. Újabb, a gulyás-pálinka-Halászbástya há­rom­szög­ön tú­li te­rü­le­te­ken kell meg­vet­nünk a lá­bun­kat, hogy si­ke­res or­szág le­hes­sünk. Egy ide­je ugyan por­nó-nagy­ha­ta­lom­ként is em­le­get­nek min­ket (el­ső­sor­ban Kovi mes­ter ál­do­za­tos té­rí­tő te­vé­keny­sé­gé­nek kö­szön­he­tő­en), de er­re még­sem ala­poz­hat­juk imázsunkat a kö­vet­ke­ző száz év­ben.

Una­lo­mig is­mé­telt, de tény­leg jó pél­da Ír­or­szág uni­ós tör­té­ne­te: az ír sztepp és a füs­tös pubok, mint ha­gyo­má­nyos ar­cu­la­ti ele­mek mel­lett si­ke­re­sen tet­ték (fi­gye­lem, lo­ká­lis szi­tok­szó kö­vet­ke­zik!) országimázsuk ré­szé­vé a high-tech ipart és a szol­gál­ta­tó szek­tort. Ha­son­ló ered­mé­nye­ket az uni­ós for­rá­sok okos és nagy ha­tás­fo­kú ki­hasz­ná­lá­sá­val ér­he­tünk el, ami­nek alap­ve­tő fel­tét­elei a jól mű­kö­dő in­téz­mé­nyi hát­tér (en­nek meg­lét­ét il­le­tő­en, Ko­vács Lász­ló­val el­len­tét­ben, erő­sen szkep­ti­ku­sak va­gyunk), a kor­mány­za­ti szin­tű, át­fo­gó fej­lesz­té­si kon­cep­ció (nem, nem Eu­ró­pa-terv szin­tű ad hoc izé), va­la­mint a ver­seny- és a ci­vil szfé­ra kez­de­mé­nye­ző­kés­zsé­ge, be­fek­te­té­se­ket von­zó ere­de­ti öt­le­tei.

Ha mind­ez nem is fog egyik pil­la­nat­ról a má­sik­ra meg­va­ló­sul­ni, a csat­la­ko­zás né­hány po­zi­tív ho­za­dé­ká­ban ak­kor is re­mény­ked­he­tünk. Pél­dá­ul ab­ban, hogy azon be­fek­te­tők, akik­nek a sze­mé­ben ed­dig Ázsia, vagy leg­alább­is Bal­kán vol­tunk, má­jus­tól leg­alább Európa-Külsőként tar­ta­nak szá­mon min­ket, és en­nek meg­fe­le­lő­en szá­mol­nak Ma­gyar­or­szág­gal, mint be­fek­te­té­si cél­pont­tal.

„Eu­ró­pa nagy erő­for­rá­sa és áram­te­le­pe min­dig az itt élő né­pek ön­tu­da­tos, egy­más el­len és egy­más mel­lett foly­ta­tott ver­se­nyé­ből táp­lál­ko­zik majd. Eu­ró­pa, mely­nek la­ko­sai kö­zös nyel­vet be­szél­nek, mely­nek né­pei el­vesz­tet­ték tör­té­nel­mi ön­tu­da­tu­kat, né­pi becs­vá­gyu­kat, meg­szűn­ne Eu­ró­pa len­ni a szó­nak ab­ban az ér­tel­mé­ben, aho­gyan az volt, az utol­só há­rom­száz esz­ten­dő­ben, mi­kor va­ló­sá­go­san az em­be­ri aka­rat áram­te­le­pe volt az egész vi­lág szá­má­ra. Eu­ró­pa ere­je a sok­szí­nű­ség, az el­len­tét, a vi­ta, az em­lé­ke­zés, a bi­zo­nyí­tás és a kü­lön­bö­zés.” – mind­ezt Márai Sán­dor ve­tet­te pa­pír­ra 1942-ben. Eh­hez túl sok okos­sá­got mi sem tu­dunk hoz­zá­ten­ni, így csak an­­nyit fűz­nénk még a ma­gyar gaz­da­ság uni­ós ver­se­nyé­hez: haj­rá!

*

Gaz­da­sá­gi szem­pont­ból nincs olyan nagy el­té­rés 2008 és 2009 kö­zött, po­li­ti­kai szem­pont­ból azon­ban ég és föld a ket­tő: a 2009-es euró-bevezetés ese­tén ugyan­is a 2006-os vá­lasz­tá­sok után­ra eső idő­szak­ban kell tel­je­sí­te­ni a szi­go­rú maastrichti elvárásokat, az­az a vá­lasz­tá­si kam­pány­ra vár­ha­tó­an me­net­rend­sze­rű­en meg­ér­ke­ző osz­to­ga­tás­nak nem lesz kü­lö­nö­sebb gát­ja – le­szá­mít­va ta­lán egy kis mor­gást az Eu­ró­pai Bi­zott­ság fe­lől. Az is elő­for­dul­hat azon­ban, hogy a kor­mány­nak „sze­ren­csé­je lesz”, és 2006-ra szét­esik az euró-zóna tag­ál­la­ma­i­nak gaz­da­ság­po­li­ti­ká­ját sza­bá­lyo­zó Sta­bi­li­tá­si és Nö­ve­ke­dé­si Pak­tum, így a bi­zott­ság bü­rok­ra­tái sem aka­dé­kos­kod­hat­nak majd az adós­ság­ból fi­nan­szí­ro­zott vá­lasz­tá­si kam­pány lát­tán.

*

Light ünnep (UFi; 2004 május)

(...) A mai Ma­gyar­or­szá­gon nyo­ma sincs a fel­sza­ba­dult­ság­nak vagy va­la­mi­fé­le „EUfóriának”. A GfK Pi­ac­ku­ta­tó In­té­zet mind a tíz tag­je­lölt or­szág­ban el­vég­zett fel­mé­ré­se alap­ján az új tag­or­szág­ok la­kó­i­nak át­la­go­san 30 szá­za­lé­ka re­mény­ke­dik az uni­ós tag­ság­gal já­ró kön­­nyebb bol­do­gu­lás­ban. Ma­gyar­or­szá­gon a bi­za­ko­dók ará­nya csak 28 szá­za­lék. A ma­gyar vá­lasz­adók 77 szá­za­lé­ka biz­tos az uni­ós csat­la­ko­zás mi­att be­kö­vet­ke­ző ár­emel­ke­dés­ben. Az Eu­ró­pai Unió sta­tisz­ti­kai hi­va­ta­lá­nak fel­mé­ré­se sze­rint az unió pol­gá­ra­i­nak negy­ven szá­za­lé­ka a bő­ví­tés előtt né­hány hó­nap­pal egyet­len csat­la­ko­zás­ra vá­ró or­szág ne­vét sem tud­ta meg­mon­da­ni. Por­tu­gá­li­á­ban 67, Nagy Bri­tan­ni­á­ban pe­dig 60 szá­za­lék egyet­len csat­la­ko­zás­ra vá­ró or­szá­got sem tu­dott meg­ne­vez­ni. Ma­gyar­or­szá­got a csat­la­ko­zás­ra vá­rók egyi­ke­ként a meg­kér­de­zet­tek 12 szá­za­lé­ka em­lí­tet­te. A fel­mé­rés alap­ján a tag­or­szág­ok la­kó­i­nak het­ven szá­za­lé­ka úgy gon­dol­ta, hogy nem min­den je­lölt­nek kel­le­ne csat­la­koz­nia. Ugyan­ak­kor sa­ját or­szá­guk szem­pont­já­ból költ­sé­ges, ám még­is fon­tos és po­zi­tív lé­pés­ként ér­té­kel­ték az unió bő­ví­té­sét.

Má­sod­ran­gú tag­ság?
Üröm az öröm­ben, nem ilyen uni­ós meny­as­­szony­ról ál­mod­tunk. Gaz­da­sá­gi szak­em­be­rek egy­be­hang­zó vé­le­mé­nye sze­rint kez­det­ben ár- és adó­eme­lé­sek­kel szá­mol­hat­nak az uni­ós bő­vü­lés után a csat­la­ko­zó or­szá­gok. Ke­vés ma­gyar fog cuk­rász­dát nyit­ni Bécs­ben. Oszt­rák gaz­da­ság­ku­ta­tók sze­rint Ma­gyar­or­szá­gon az inf­lá­ció 4.7-ről 6.9 szá­za­lék­ra emel­ke­dik 2004-ben. Ma­gyar­or­szág ele­in­te csak kor­lá­to­zott mér­ték­ben tud majd hoz­zá­jut­ni a ren­del­ke­zés­re ál­ló uni­ós pén­zek­hez is, mi­vel még ta­pasz­ta­lat­lan a pá­lyá­za­tok írá­sa te­rén. Így ko­moly a ve­szé­lye an­nak, hogy a tá­mo­ga­tás­ra szo­ru­ló új ta­gok kö­zül Ma­gyar­or­szág a 150-160 mil­li­árd fo­rin­tos uni­ós be­fi­ze­té­si kö­te­le­zett­sé­ge tel­je­sí­té­sé­vel az unió net­tó be­fi­ze­tő­jé­vé vá­lik. A ma­gyar kis- és kö­zép­vál­la­la­tok tő­ke­jut­ta­tás hí­ján még a Ma­gyar­or­szá­gon ki­írt ten­de­re­ken is fő­ként csak al­vál­lal­ko­zók­ként rúg­hat­nak majd lab­dá­ba. Egy an­gol­szász köz­mon­dás sze­rint a sza­bad­ság nem azo­nos az egyen­lő­ség­gel, az igaz­ság­gal és a jó­lét­tel. A sza­bad­ság ön­ma­gá­ban – az csak sza­bad­ság. Így van ez az uni­ós tag­ság nyúj­tot­ta le­he­tő­sé­gek­kel is.
A ma­gyar la­kos­ság túl­nyo­mó több­sé­ge mind a mai na­pig nem ér­tet­te meg, az Eu­ró­pai Unió nem egy egy­sé­ges köz­pon­to­sí­tott szu­per­ha­ta­lom, ha­nem a tag­ál­lam­ok ér­de­kei sze­rint mű­kö­dő el­ső­sor­ban gaz­da­sá­gi, és csak má­sod­la­go­san po­li­ti­kai szö­vet­ség. Az uni­ó­tól csak an­­nyi ked­vez­ményt, csak an­­nyi tá­mo­ga­tást kap­ha­tunk amen­­nyit si­ke­rül ki­har­col­nia a min­den­ko­ri ma­gyar kor­mány­nak. Saj­nos Medgyessy Pé­ter kor­má­nya nem kö­ve­tett el min­dent, hogy ne a le­he­tő leg­ke­ve­seb­bet har­col­ja ki Ma­gyar­or­szág szá­má­ra. Az újon­nan csat­la­ko­zók és így mi, ma­gya­rok is sok te­kin­tet­ben, egy ide­ig min­den­kép­pen, má­sod­ran­gú uni­ós ál­lam­pol­gár­ok­nak érez­het­jük ma­gun­kat.

*

*

*

Az álszentség és a tartalom hiánya jellemzi a magyar politikát (Interjú Török Gáborral; UFi, 2004 május)

– Sza­va­zó­tá­bo­rá­nak nagy­sá­gát te­kint­ve va­ló­ban a nyu­ga­ti nép­pár­tok­hoz ha­son­ló a két fő po­li­ti­kai erő, a tag­lét­szá­muk­ról azon­ban már ke­vés­bé mond­hat­juk el ugyan­ezt. A szé­les tag­sá­gi bá­zis fel­té­te­le-e an­nak, hogy nép­párt­nak te­kint­hes­sünk egy pár­tot?
– A kér­dés el­dön­té­sé­hez ér­de­mes meg­kü­lön­böz­tet­ni két fo­gal­mat, a tö­meg­pár­tot és a nép­pár­tot. Előb­bi­re azt mond­hat­juk, hogy „mé­lyül”, az­az igyek­szik mi­nél szo­ro­sabb­ra fűz­ni a kap­cso­la­tot sa­ját bá­zi­sá­val, nö­vel­ni tag­jai szá­mát és erős kö­té­se­ket ki­ala­kí­ta­ni. Az MSZP ele­ve tö­meg­párt­ként in­dult a rend­szer­vál­toz­ta­tást kö­ve­tő­en (egypárti elő­é­let­ének kö­szön­he­tő­en), míg a Fi­desz ese­té­ben a 2002-es vá­lasz­tá­so­kat kö­ve­tő idő­szak­ra, il­let­ve a 2003-as év­re te­he­tő a tö­meg­pár­to­so­dás. A nép­pár­tok­ra a „mé­lyü­lés­sel” el­len­tét­ben a „bő­vü­lés” jel­lem­ző, ho­ri­zon­tá­li­san igye­kez­nek nyit­ni, bő­ví­te­ni tá­mo­ga­tó­ik kö­rét. A ke­vés erős kö­tés he­lyett sok gyen­gé­re tö­re­ked­nek. Az MSZP az 1994-es vá­lasz­tá­sok­kal vált nép­párt­tá, ami­kor egy­ma­ga több­sé­get szer­zett az Or­szág­gyű­lés­ben, a Fi­desz ese­té­ben 2002-re kö­vet­ke­zett be ugyan­ez, il­let­ve 2004-ben már po­li­ti­kai-stra­té­gi­ai cél­ként is hang­sú­lyos­sá vált. (...)

– Men­­nyi­re tud­ják elhelyezni a pol­gá­rok az EP-választást és mi a vok­so­lás tét­je a pár­tok szá­má­ra?

– Az em­be­rek nagy ré­sze ter­mé­sze­te­sen nem tud­ja, mi az Eu­ró­pai Par­la­ment lé­nye­ge, a vá­lasz­tá­son részt­ve­vők dön­tő több­sé­ge bel­po­li­ti­kai okok­ból megy majd el sza­vaz­ni, ha vá­lasz­tott párt­ja meg tud­ja győz­ni ar­ról, hogy van je­len­tő­sé­ge a sza­va­za­tá­nak. A pár­tok szem­pont­já­ból sem ön­ma­gá­ban, az el­nyer­he­tő man­dá­tu­mok mi­att van el­ső­sor­ban je­len­tő­sé­ge a mos­ta­ni vá­lasz­tás­nak, ha­nem a kö­vet­ke­ző par­la­men­ti vá­lasz­tás, 2006 fé­nyé­ben. Az EP-választás után min­den párt kap­hat egy-egy epo­szi jel­zőt, mint pél­dá­ul „aki 2004-ben sem ér­te el az 5%-ot”, „aki meg­nyer­te” és „aki el­vesz­tet­te”. Néz­zük az egyes pár­to­kat! Az SZDSZ ese­té­ben tű­nik a hely­zet a leg­tisz­tább­nak, Kuncze párt­el­nök be­je­len­tet­te, le­mond, ha nem érik el az 5%-ot. Az MDF 3% alat­ti ered­mé­nye szin­te biz­to­san Dá­vid bu­ká­sát je­len­ti, a 3 és 5% kö­zöt­ti sze­rep­lés ta­lán még meg­ma­gya­ráz­ha­tó, a kü­szöb át­lé­pé­se pe­dig egy­ér­tel­mű si­ker len­ne és önál­ló MDF-lis­tát je­len­te­ne 2006-ra. Az MSZP pil­la­nat­nyi­lag nem túl va­ló­szí­nű győ­zel­me Medgyessy meg­erő­sö­dé­sét ered­mé­nyez­né, a vi­szony­lag va­ló­szí­nű dön­tet­len/cse­kély ve­re­ség meg­ma­gya­ráz­ha­tó len­ne és va­ló­szí­nű­leg nem in­dí­ta­na el azon­nal er­je­dé­si fo­lya­ma­to­kat. Az elő­ző al­ter­na­tí­vá­nál va­la­mi­vel ki­sebb, de nem cse­kély esélyt lá­tok a je­len­tős ve­re­ség­re, eb­ben az eset­ben ko­mo­lyan fel­me­rül­het akár még a mi­nisz­ter­el­nök le­vál­tá­sa is a szo­ci­a­lis­ta pár­ton be­lül. A vá­lasz­tás ered­mé­nyé­nek a Fi­desz­re lesz ta­lán a leg­ki­sebb ha­tá­sa, egy eset­le­ges és nem túl va­ló­szí­nű ve­re­ség rö­vid tá­von fel­te­he­tő­en nem in­gat­ná meg Or­bán párt­el­nöki po­zí­ci­ó­ját, leg­fel­jebb an­­nyi­ban le­het­ne ér­de­kes, hogy fel­szín­re ke­rül­het­né­nek a Fi­desz ed­dig lát­ha­tat­lan bel­ső tö­rés­vo­na­lai – ha lé­tez­nek egy­ál­ta­lán ilye­nek.″

*

Oli bácsi a szocializmusról (UFi; 2004 május)

El­ma­gya­ráz­zuk, hogy a tisz­tes­sé­ges, nem­ze­ti ér­zel­mű vi­dé­ki szoci olyan mint a gruppenszex: min­den­ki ál­mo­dik ró­la, de nem akadt be­le még sen­ki. Mi­u­tán gyor­san vé­gig­sza­la­dunk a ha­zai szo­ci­ál­de­mok­rá­cia tör­té­ne­tén, Ga­ra­mi, Kéthly, Peyer, Mónus, Szé­lig. Épp csak meg­ál­lunk az ér­ték­több­let-el­mé­let­nél meg a Takács-Bresztovszky-csoport te­vé­keny­sé­gé­nél, majd oda konk­lu­dá­lunk, hogy a ma­gyar szo­ci­ál­de­mok­rá­cia nem lé­te­zik. Gyu­la szom­széd ha­boz­va fel­hoz­za Szű­rös Má­tyást. Úgy te­szünk, mint­ha nem hal­la­nánk. A ma­gyar szo­ci­a­liz­mus szűk kö­rű szub­kul­tú­ra volt 1945-ig, s ami­kor meg va­ló­di tö­meg­párt lett, a komancsok gyor­san le­nya­kaz­ták. Ez­zel a ko­rai szo­ci­ál­de­mok­rá­ci­á­val is van­nak ba­ja­ink, pusz­tán el­mé­le­ti sí­kon, a nagy kö­zös­sé­gi he­pa­jok­ról, ahol fel­ol­dó­dik az egyén, az osz­tály­harc­ról meg az erős köz­pon­ti ha­ta­lom­ról, ter­ve­zés­ről ne­künk min­dig a tor­na­öl­tö­ző jut eszünk­be; ám ez a kis­sé vo­lun­ta­ris­ta esz­me­rend­szer is jobb volt an­nál, ami­vel ma fut a szo­ci­a­lis­ta párt. A Ká­dár-rend­szer­ből ki­me­ne­kí­tet­tek né­hány em­be­ri moz­za­na­tot, amely­re sta­bi­lan tá­masz­kod­ni tud­nak: az irigy­ség, a ma­ga­te­he­tet­len­ség, az ön­zés, a ma­gán- és a köz­tu­laj­don ha­tá­ra­i­nak le­zser át­há­gá­sa, egy kis xenofóbia (de spé­ci ma­gyar faj­ta ám, el­ső­sor­ban a határontúli ma­gya­rok­ra fó­ku­szál) és vá­lasz­tó­ik je­len­tős ré­sze ezt eszi, mint ka­csa a no­ked­lit. Az ál­lam fi­zes­sen, in­téz­ze el, ad­jon. Fi­zes­se ki, amit last minute úton, pecán, kár­tyán, ka­pa­rós sors­je­gyen, pi­ra­mis­já­té­kon (ld. még: in­gat­lan­szö­vet­ke­zet) buk­tam. Jó szoci nincs. A ke­vés jószándékút már rég fél­re­ál­lí­tot­ták, ki­rug­dal­ták, aki meg benn­ma­radt, an­nak sú­lyo­san meg­ron­gál­ták az eti­kai ér­zé­két. Hosszú éve­kig nem le­het bün­tet­le­nül ci­pel­ni Ko­vács Lász­ló ak­ta­tás­ká­ját.

*

Hat­van év telt el az­óta. Nem mi de­por­tál­tuk őket, de ma­gya­rok tet­ték ezt 437 600 má­sik ma­gyar­ral. Ha kell ne­künk a ma­gyar tör­té­ne­lem, a múlt, a ha­gyo­mány, a kö­zös­ség (kell), ak­kor er­ről is kö­te­les­sé­günk be­szél­ni. Az em­lé­ke­zés mind­an­­nyi­un­ké, és az em­lé­ke­zés egye­te­mes. Mert az úgy nem megy, hogy azt mond­juk: az 1910-es nép­szám­lá­lá­son mért 54% ma­gyar­ba be­le­fér­nek a zsi­dók, meg ha büszkülni kell a No­bel-dí­ja­sok­kal, ak­kor üs­töl­lést ma­gya­rok lesz­nek ők mind, egyéb­ként meg nem mink vol­tunk, ha­nem az Eichmann meg a Szálasi. A bu­ta öreg­úr ál­tal jog­sze­rű­en ki­ne­ve­zett ma­gyar ki­rá­lyi kor­mány tet­te, az erő­sen meg­ros­tált m. kir. tiszt­vi­se­lői kar és m. kir. csend­őr­ség il­let­ve a thj. vá­ro­sok ve­ze­té­sé­nek ak­tív együtt­mű­kö­dé­sé­vel. Nem tu­dom, le­he­tett vol­na-e más­képp, meg­me­ne­kül­het­tek vol­na-e, de a tény et­től tény ma­rad.

És vol­tak egyéb­ként virtigli an­ti­sze­mi­ták, akik zsi­dó­kat men­tet­tek, mint pél­dá­ul Mes­ter Mik­lós imrédysta kép­vi­se­lő, kul­tusz­mi­nisz­té­ri­u­mi ál­lam­tit­kár vagy az az is­me­ret­len kö­zép­osz­tály­be­li úri­asszony, aki Fe­nyő Mik­sát búj­tat­ta, Az el­so­dort or­szág ta­nú­sá­ga sze­rint. És vol­tak olya­nok, mint Jaross An­dor, aki a szá­mos zsi­dó kö­zép­osz­tály­be­li sza­va­za­tát be­gyűj­tő fel­vi­dé­ki Ma­gyar Nem­ze­ti Párt ügy­ve­ze­tő el­nö­ke volt, s az­tán bel­ügy­mi­nisz­ter­ként szer­vez­te a de­por­tá­lást. A-ból (an­ti­sze­mi­tiz­mus) el le­het jut­ni B-ig (holokauszt), de van út C-be (em­ber­men­tés) és D-be (pas­­szi­vi­tás) is, ez em­pi­ri­ku­san kvá­zi iga­zol­va van. El­tűnt 420-600 ezer ma­gyar ál­lam­pol­gár: ez szá­mít. A lét­szám nem lé­nye­ges, a vi­ta mél­tat­lan.

A „szem­be­né­zés”, meg a „szám­ve­tés”, amit fon­tos­ko­dó bá­csik szok­tak kö­ve­tel­ni, így bo­tor­ság. Ha az or­szág la­kos­sá­ga ki­cső­dül a Ló­ver­seny­tér­re, s a szél­be ki­ált­ja: „Bű­nös va­gyok”, at­tól sem­mi nem fog vál­toz­ni, hü­lye új­évi fo­ga­da­lom lesz be­lő­le, ér­vé­nye há­rom per­cig tart. El­len­ben, ha min­den­ki, ma­gá­ban, az­zal a mazochisztikus őszin­te­ség­gel, amely a XX. szá­za­di ma­gyar iro­da­lom és po­li­ti­ka leg­jobb­ja­i­nak sa­ját­ja volt, szem­be mer néz­ni csa­lád­ja, kör­nye­ze­te za­va­ros tör­té­ne­te­i­vel, s föl­te­szi a kér­dést: va­jon he­lyes-e be­ül­ni egy zsi­dó­bolt­ba / más­fe­lé néz­ni mi­kor le­vél­kül­dés­re kér­ték az em­bert / le­nyúl­ni a Rosenfeldék ét­kész­let­ét, nos, ak­kor elő­rébb le­szünk. Egyéb­ként a vá­la­szunk: nem, nem he­lyes. El­íté­len­dő, vis­­sza­ta­szí­tó, un­do­rí­tó. És mi­vel eb­ben a ki­csi or­szág­ban so­kan csak az ana­ló­gi­ák­ból ér­te­nek, mon­dok egy kur­va ana­ló­gi­át: el­íté­len­dő, vis­­sza­ta­szí­tó, un­do­rí­tó, ha va­la­ki ki­te­le­pí­tet­tek la­ká­sát lop­ta el an­nak ide­jén, s ma is ott la­kik. És ne­hogy va­la­ki az­zal jöj­jön, hogy a ket­tő nem ös­­sze­vet­he­tő: a jog­tip­rás a jog­tip­rás­sal hadd le­gyen ös­­sze­vet­he­tő, csak itt, csak most. Csen­des em­lé­ke­zet­mun­ka (szno­bok­nak: travail de mémoire) szük­sé­gel­te­tik, az ex­hi­bi­ci­o­nis­ták meg­ír­hat­ják az ered­ményt va­la­me­lyik na­pi­lap­ba. Már csak azért is, hogy ki­mász­has­sunk ab­ból a dzsuvából, ami a je­len­le­gi ma­gyar szel­le­mi élet meg­ha­tá­ro­zó­ja.

Úgy­sem, sen­ki és sem­mi nem hoz­hat­ja már vis­­sza azt a 437 ezer lel­ket. A me­leg­bar­na sze­mű gye­re­ke­ket, az öre­ge­ket, akik na­po­kig hal­do­kol­tak áll­va a vo­na­ton, ürü­lék­ben és mo­csok­ban, az Is­tent el­át­ko­zó anyá­kat, a ko­nok ka­ma­szo­kat: ár­tat­la­nok szen­ve­dé­sét nem il­lik mé­re­get­ni. És mi­e­lőtt a XX. szá­za­di nagy ma­gyar jel­kép, a va­gon más ál­do­za­ta­it em­le­get­né va­la­ki, meg­je­gyez­zük: most er­ről be­szé­lünk.

Ez volt hat­van éve.

Ablonczy Balázs

*