„Aki dudás akar lenni
pokolra kell annak menni
ott kell annak megtanulni
hogyan kell a dudát fújni.”
(Népdal)
Oscar Wilde halhatatlan művében Dorian Gray, a szép és ártatlan ifjú arcképét megfesti Basil Hallward, a festő, megörökítve őt az ifjonti szépség és ártatlanság idolumaként. Ám az ifjúság – miként a szépség és az ártatlanság – nem tart örökké, bármennyire szeretnénk is ezt. Dorian vágya azonban teljesül: örökké szép, fiatal és vonzó marad, az arckép öregszik és csúnyul helyette. Lehet gazember, hűtlen, kicsapongó, bűnei csak a képen látszanak, s míg ő marad amilyen volt, a kép egyre rútabb lesz – a festmény lesz igazi arca és bűnhődik helyette. Gyilkossá is válik a végén, megöli a kép festőjét is. Egy este aztán meg akarja semmisíteni bűnei bizonyságát és kést döf a képbe; ám mivel a kép egy vele, a döfés megöli őt magát is. Az örök igazságszolgáltatás, a történetben legalábbis, beteljesül.
Zuschlag János könyvet írt MSZP-s kalandjairól és ebben a műben az MSZP tölti be a kép szerepét. Úgy állítja be, hogy bármit tesz, tett is ő, mindvégig szép és ártatlan maradt; csak az őt felnevelő, majd megtagadó párt lesz egyre csúnyább és öregebb, mert minden bűn, amit elkövetett, a párt képét rombolta tovább. Történetünk hőse a kilencvenes évek veszett világában szocializálódik a pártpolitikában, tizenhat éves korában már belép a pártba, és mint megbízható szociopata, gyorsan halad előre a ranglétrán. Lop, csal, hazudik, fölfelé nyal, lefelé tapos: ideális pártember, láthatóan nagy jövő áll előtte. Ígéretes versenyzője a leendő Gyurcsány-istállónak, egy a többi szépreményű versenyző között. Mert voltak ott sokan, olyanok is, akiknek irodájában azok a bizonyos pályázati elszámolások készültek, de akik persze semmit sem tudtak ezekről.
Mindez bántóan éles fénnyel világítja meg a magyar politikai élet rákfenéjét: azt az emberi tényezőt. Mert hiába minden szervezeti igyekezet, fékek és ellensúlyok, mindez bizony csak emberek műve, olyan embereké, akik úgy viselkednek ahogyan a többiek. Szokás a magyar társadalmat mindenféle szidalommal illetni – ez többé-kevésbé jogos is –, ám azt senki sem tudja megmondani, hogy akiket „fékeknek és ellensúlyoknak” választunk, vajon mitől lennének különbek, mint a többiek?
A demokrácia az egyenlő esélyek nevében szétterítette a választás és a választhatóság intézményét az egész társadalomban, nem talált azonban biztos módot arra, hogy a „mindenki”, a „nép” közül vajon hogyan kellene kiválasztani a kiválóakat, méghozzá magának ennek a népnek? A népnek, kinek informáltsága a velejéig korrupt és manipulatív média által terjesztett – és gyakran kreált – hírekre van utalva. A kiválóság erény és érték, meglétének megállapításához értékelő mércére van szükség, „értékbecslő pillantásra”, ahogyan Nietzsche nevezte. Nietzsche, aki egész tudatos életét annak a feladatnak szentelte, hogy megválaszolja, hogyan vethetőek fel az ember gondjai és egyáltalán a világ érték-terminusokban, végül is arra a nem túl újszerű megállapításra jut, hogy „ki mint él, úgy ítél”. Azt mondja, hogy nincs jó és nincs rossz, nemes van és nemtelen, alacsony és magas – a viselője szerint. Nem lát más kiutat az értékvesztett nihilizmusból, csak az új ember, az „übermensch” eljövetelét, ám nem tudja meggyőzni magát sem arról, hogy ez így is lesz – végül a vereség keserű tébolyában végezte.
Tartok tőle, hogy főhősünk, János sorsa egyáltalán nem egyedi eset, ahogyan jelleme is inkább átlagos mint különös. Útja, a politikai mocsárjárás, minden más, felkapaszkodó fiatal politikuspalánta útja is; és elsősorban nem ész, hanem gátlástalanság szükségeltetik hozzá. Szerencséjét és szerencsétlenségét is annak a különös kényszernek köszönhette, amely a Horn utáni MSZP-t „fiatalításra” kötelezte. Nagyon erős kényszer volt ez, onnan is látszik, hogy még maga az MSZP is észrevette. A párt elmeszesedett, gerontokrata jellege feltűnő volt, és „arcai” – akiknek fejét még talán Rákosi simogatta – téveszthetetlenül hordták magukon az MSZMP KB bélyegét. Viselkedésük, szófordulataik, de még öltözködésük is újra és újra arra emlékeztetett, amire nem akartak emlékezni, amiből – mint kígyó a kinőtt bőréből – ki akartak bújni: az utódpárt mivoltukra. Frusztráltak is voltak, mert még a legszorosabb szövetséges, az SZDSZ „szürkeállománya” is leplezetlen megvetéssel tekintett rájuk. Azt gondolták, hogy az új emberek, akik még óvodások sem voltak, mikor a Párt akasztgatott, feledtetni tudják majd ezt. Az újak mögött megbújva gondolták megóvni a kommunista múlt számukra legnagyobb értékét: az érdekek és közös bűnök által összecementezett hálózatokat, a városi pártirodáktól a helyi sajtón át a privatizátorokig, az „MSZP-közeli” vállalkozókig és vállalkozásokig.
Ez a helyzet különösen kívánatossá tett minden ambiciózus ifjút, aki csak jelentkezett, nemigen válogattak. A különösen agresszív és gátlástalan ifjoncok Gyurcsány zászlaja alatt gyülekeztek a sportminisztériumban. Tisztában voltak vele, mit is kíván tőlük a párt. Kaphatóak voltak mindenre. Az öregek – gondolom – félelemmel vegyes elismeréssel figyelték a túlmozgásos utánpótlás ténykedését, de nem szólhattak egy szót sem. Ezek az ő neveltjeik voltak, hasonlóak fiatalkori önmagukhoz, mikor még ők is ifjonti szertelenséggel jelentettek fel, tettek tönkre embereket és vettek részt a pártbizottsági intrikákban.
Ők így nevelik az ifjú politikusokat, nem is tudják másképpen nevelni azokat, akik egyszer majd – szándékaik szerint – az országot irányítják. „Nem adhatok mást, csak mi lényegem”, mondja Madách Lucifere és a szocialistává vedlett párt-nómenklatúra. Jánosunknak pechje volt, egy bekapcsolt mikrofon és kamera jóvoltából. Ha ezek nincsenek, talán miniszterelnökként találkoznánk vele a jövőben. Ez esetben a Népszabi édesbús riportot készítene vele, a mélyről jött országmentővel; a nyugdíjas Gyurcsány a legjobb tanítványának nevezné; és Mesterházy délcegen lépkedne a kíséretében. Heller talán Deák Ferenchez hasonlítaná. Ám rosszkor, rossz helyen viccelt. Persze nem volt ő megrögzött antiszemita – ez túl közel lenne ahhoz, mintha bármilyen meggyőződése lenne –, csak, mint egyébként, itt sem érdekelte mások szenvedése, és egy pillanatra a többiek is nagyon jót nevettek. Csak hát olyasmibe tenyerelt, amibe, egyéb okok miatt, nem lett volna szabad. Ekkor kiderült, hogy nem más ő, mint tigrisek közé hajított girhes macska, nem tétel, nem ellenfél. Ennek ellenére ellenállt, fújt és a körmeit meresztette, a saját állítása szerint ezért kapott pénzt is, hogy álljon félre. Aztán ők álltak félre és nézték részvétlenül, ahogyan ledarálja az igazságszolgáltatás, nem mintha érdemes lenne bármi részvétre is.
Emlékszem a képre a médiából, amikor talpig kurtavasban elvezették az álarcos kommandósok. Az arcán nem látszott más, mint valami végtelen, meghökkent csodálkozás és hitetlenkedés – ez nem történhet meg velem. A szépreményű „mi fiunk”-ból egyszerre köztörvényes bűnöző lett, aki már csak annyiban volt érdekes, hogy megszegi-e a hallgatás törvényét. Hát, akkor legalábbis, nem szegte meg.
Most látjuk, miért nem: mert semmire sem ment volna vele, ahogyan most sem fog. Kést ragadott, hogy ledöfje pártját. Ám amikor ledöfi az MSZP-t, meghal ő is, mert egy vele. Mert amit meg akar semmisíteni és talán meg is teszi – április 6-án majd kiderül –, az nem más, mint ő maga. Hiszen látható, a dolog fordítva is működik. Az MSZP-nek is varázs-arcképe Zuschlag, és ameddig ők tisztának és ártatlannak látják magukat, addig Zuschlag lesz egyre csúfabb és bűnösebb. Amikor ők végeznek vele, úgyszintén magukkal is végeznek. A kép és a modell azonosak, immár örökre.