Európának sok vége van, térben és időben is. Ez az egyik. Anglia óceánba nyúló, göcsörtös karja Cornwall; annak a legvége a Golf-áramlat állandó hullámverésének kitett, három oldalról nyaldosott Land's End, a föld vége.
Kelták, kövek, kőkörök. Dolmenek, cromlechek, menhirek. Bányák, beomlások, bunkerek. A köd, a pára, az óceán. A hullámverés, a szélzúgás, ködkürtök távoli hangjai. Rég meghalt bányászok öreg fotói, alattuk a tenger alá sok száz méter mélységben benyúló tárnák szájai. A letűnt kelta világ romjaihoz hozzáenyésző emlékek a letűnt indusztriális korból; még gyorsabban málló, elzárt, bezárt, rozsdásodó teleszkópok a letűnő űrkorszakból. Úgy tűnik, a kelták örökül hagyott jelei bírják a legtovább. Túlélték a keltákat. És annyi más népséget. Minket is túlélnek. A nyulakat nem fogják, persze.
Poszt-indusztriális botorkálás sűrű ködben, víz és föld peremén Cornwall, Anglia és Európa végében.
„Csak rajta, pengjen a kapa:
Ma kell végezni, holnap késő,
Bár egypár ezredév után
Még mindig nem lesz kész a nagy mű.
Bölcső s koporsó ugyanaz,
Ma végzi, amit holnap kezd el,
Örökké éhes s jóllakott,
Mi már ma bémegy, holnap felkel!
(A lélekharang megcsendül.)
Megcsendült, ím, az estharang,
Bevégezők; el, nyúgalomra,
Kiket a reg új létre költ,
A nagy müvet kezdjék el újra.”
(Madách Imre: Az Ember Tragédiája; londoni szín)
