Ennek is eljött az ideje. Bemutatták a félbevágott Nimfomániás mindkét részét, így az eddigi nagy izgalom is alábbhagyhat majd. Lars von Trier legújabb műve, csakúgy, mint a Dogville vagy az Antikrisztus volt, nem nevezhető éppen közönségfilmnek. De elsősorban nem is tabudöntögető, provokatív alkotás, és igazából még csak nem is a szexualitásról szól. Persze, a jó fél évvel a film érkezése előtt csúcsra járatott plakátkampány éppúgy ezt sugallta, mint a lassan csepegtetett videók – de aki egy kicsit is ismeri Triert, nem gondolhatta komolyan, hogy itt a polgárpukkasztó semmitmondás minősített esetéről lesz szó. Bár szakmabeliek is besétáltak a dán rendező csapdájába, még ha céljuk ezzel épp ellentétes is volt: Tóth Csaba a VOX-ban például felsorolta, mennyiféle szexuális aktus látható A nimfomániásban, majd üres provokációval vádolta meg a direktort. Kicsit bizarrá teszi az egészet, hogy miközben a filmet rendesen lehúzták, és a kritikán túl nagyobb cikk nemigen volt a lapban; több VOX-os is közreműködött az aranyos, bár értelmetlen magyar plakát készítésében, és még a filmes újság honlapját is kidekorálták A nimfomániás szereplőivel.
A poszter mindenesetre jó kiindulópont, ugyanis a filmkritikusi szakma és A nimfomániás totális félreértéséről tesz tanúbizonyságot. Egyrészt a filmkritikus élvezheti ugyan a filmet, de nem ez a dolga (v. ö.: a zenés tehetségkutatók zsűrijének 99 százaléka), másfelől A nimfomániás sem éppen az élvezetek tárházába nyújt betekintést. Mint az a filmben kiderül ugyanis, a főhősnő egyre kevésbé élvezi a nemi együttléteket, ezért keresi az egyre bizarrabb szituációkat, hogy így végre némi békére találhasson. Pedig amit oly abszurd helyzetekben keres, ugyanolyan hatásfokkal el lehet érni egy egyszerű szeretkezés során is: a nimfomániást épp az különbözteti meg a többiektől, hogy az elérhetetlent hajszolva mind lehetetlenebb helyzetekbe sodorja magát. Keres valamit, és nem tudja, mi az, ám közben teljesen levetkezi magáról minden emberiességét. Épp, mint az minden súlyos szenvedélybetegség esetében történik. Csakhogy, mint hősnőnk egy terápiás gyűlés során beismeri: ő nem szexfüggő, hanem nimfomániás, és végtelen örömmel tölti el, hogy az, ami.
De tényleg boldog úgy, ahogy van? Hiszen az első rész úgy ér véget, hogy bevallja: nem érez semmit; A nimfomániás pedig épp azt mutatja be, hogyan hajszolja egyre eszeveszettebben a gyönyör elérését. Mind ridegebb szituációkon keresztül marad végül teljesen egyedül a film végére.
Sok kritikus leragadt sajnos az alapszituációnál: az idős férfi, Seligman (Stellan Skarsgard) egy sikátorban rátalál az összevert Joe-ra (Charlotte Gainsbourg), majd hazaviszi magához, hogy ott utóbbi beszámolót tartson élete történetéből. A mesét Seligman a művészetekből vett hasonlatokkal szakítja meg, Joe pedig többnyire ezekre felfűzve folytatja sztoriját. Aminek alapvető jellemzői az ismétlés, a felelevenítés és a sulykolás: mindezeket pedig a film vizuálisan is leképezi számunkra. A szüzesség elvesztésekor például meg is jelenik a vásznon a két szám (3+5), a „lökések száma”, ami oly megalázó emlék volt Joe számára a későbbiek során is. Seligmannek persze mi más juthatna ezekről először eszébe, mint hogy Fibonacci-számok – mindegyre átvetíti a kultúra világába azokat a helyzeteket, amiket Joe a valóságban ösztönlétéből kifolyólag megélt.
A főszereplők egymás ellentétpárjaként tűnnek fel: az önmagát aszexuálisnak mondó Seligman mindig képes valami tanulságot levonni a történtekből, mintegy mutatva ezzel, megértette, ami a nővel történt. Miként azt Trier nagyszerű Dogville-jében is láthattuk: a menedékért a mesterséges faluba érkező Grace (Nicole Kidman) társa, Tom Edison mindig kész moralizálni, ha csak az események értelmezésének igénye fel is vetődik. Úgy tesz, mint aki tökéletesen érti a nő helyzetét, de vajon tényleg képes lehet-e erre? Érdekli egyáltalán, mit élhet(ett) át a másik fél? És tényleg az a megértő társ, akinek mutatja magát? A Dogville fontos kérdéseit A nimfomániás esetében is feltehetjük magunknak.
Mert hiába a Dogville-hez hasonló fejezetszerű építkezés és a tanulságok levonása, ha egyszer épp egy történet elbeszélhetetlenségével kell szembesülnünk. A film a legelejétől fogva azt sugallja, hogy kilép(he)tünk térből és időből, és lehetséges a múltat, saját múltunkat, mint lezárt egészt, elbeszélni. A mese sokszor félbeszakad, előre- vagy visszaugrik, lényegtelennek tűnő apróságokat felnagyít, másokkal nem is törődik. Épp, ahogy az emlékezet is működik: ami csak azt hagyja olykor figyelmen kívül, hogy hiába minden jó szándék és fogadkozás, kilépni múltunkból éppúgy nem tudunk, mint a másik életébe belehelyezkedni.
És hiába, hogy Joe a valóságával szembesíti Seligmant: mindez tényleg csak egy fordulatokban gazdag, izgalmas mese a férfi számára és számunkra is az esti tea mellett. A nő olyat tesz, mint még valószínűleg soha: kitárulkozik egy másik ember előtt; elmondja múltját, azt, hogy mi motiválta cselekedeteiben, mit remélt és mit rontott el élete során. Ezzel pedig hatalmából is veszít: Joe (még a neve is férfinév!) élete során mindig a kezében tartotta a dolgokat – minden az ő akaratából történt. Csak azokban a pillanatokban gyengült el, amikor egy-egy élethelyzetben nem ő uralkodott, mások döntöttek egy számára jelentőségteljes pillanatban.
Láthatjuk tehát, Joe nem éppen azonos Trier önfeláldozásra hajlamos nőkaraktereivel. Talán épp Seligman lesz az, akit például a Dogville Grace-ével rokoníthatunk: a férfi ugyanúgy igyekszik felülemelkedni a nő „bűnein”, ahogy a Dogville hősnője tette ezt a többi falulakóval szemben. De tényleg pökhendiség lenne másoknak megbocsátani azt, amit magunknak nem engednénk meg? Tényleg jobban tenné Seligman, ha elítélné Joe-t?
De Tom Edison moralizálásra kész karaktere is eszünkbe juttathatja Seligmant. Mint a Dogville ifjú hőse időnként magyarázza: írásaihoz a valóság tökéletes illusztrációként szolgál, azt remekül át tudja ültetni a metaforák világába. Nem tesz mást Seligman sem: számára Joe élete lesz az alapanyag, amit mesterien tud átültetni Poe, Bach és a vallások világába. Ott tévednek azok, akik szerint A nimfomániás túlzottan szájbarágós, hogy Seligman karakterét egyszerre az itt nemlétező elbeszélőével és a rendezőével keverik össze. Márpedig, bár egy-egy politikai jellegű megnyilvánulás esetében ugyan gyanítható a rendező kiszólása (a tavalyi hitleres megszólalásai miatt elítélt rendező idén „persona non grata” feliratos pólóban jelent meg a Berlinalén!); de nem a film az, ami értelmezi Joe tetteit: ezt Seligman lépi meg mindvégig. Ha a túlmagyarázás probléma, hát épp a férfi lesz a probléma forrása.
Joe számára tehát a nimfománia lesz az a forma, amin keresztül tökéletes autonómiáját megpróbálja kivívni: a férfiak világába téved, amikor az uralkodásnak ezt a sajátos módját választja, ugyanakkor hiába a megannyi próbálkozás, az érzelmektől ő sem tudja függetleníteni magát. Ha valamit bizonyít a film, hát épp azt, hogy test és lélek közül valóban nem választhatunk életünk során: magunknak hazudunk, ha megpróbáljuk elhinni, hogy sikerrel járhat kísérletünk.
Lars von Trier minden korábbinál monumentálisabb alkotásának a rendező legjobbjai (Idióták, Táncos a sötétben, Dogville) között a helye. Joe karaktere pedig, bár nem feltétlenül hasonlítható Trier korábbi női hőseihez, van olyan fontos a rendező munkásságában, mint Selma (Björk – Táncos a sötétben) vagy Grace (Dogville) alakja. Ő maga, a személyisége lesz az érdekes, nem pedig az, hogy milyen változatos úton-módon igyekszik kielégíteni szexuális étvágyát a film során. Mi ne essünk abba a hibába, mint a nő félreértelmezői A nimfomániásban.
*
(Az írást a filmben elhangzó művekkel illusztráltuk.)
A szerző a VS.hu munkatársa