Mi az, hogy egy hónap alatt átnyomták a parlamenten? Nem kellett volna róla népszavazást tartani? Miért ideologizál a preambulum? Minek ennyi sarkalatos törvény? Baj, hogy megszűnt az actio popularis? Ezek voltak a főbb kérdések, amelyek a közvéleményt is élénken foglalkoztatták az alaptörvény elfogadásakor, és még azután is. A Mérlegen az Alaptörvény című interjúkötet szerkesztői ezt is megkérdezték.
Meg kell hagyni, a szerkesztők nem voltak könnyű helyzetben, hiszen munkájuk alatt is folyamatosan változóban volt Magyarország új, gránitsziládnak szánt alkotmánya; és a körülötte dúló politikailag fűtött viták hevéből sem ők, sem a megkérdezett alkotmányjogászok nem mindig tudták kivonni magukat. Volt alkotmánybírók és „nagy öregek” mellett a közvélemény számára kevésbé ismert szakembereket is megkérdeztek. Ha az egyes jogintézményeket a válaszadók eltérően is ítélték meg, az mindenképp egyértelművé vált: az alkotmányozás elválaszthatatlan a politikai kultúrától, és annak a hiánya, vagy legalábbis sajátos jellege rányomta a bélyegét az új alaptörvényre is.
Az új alkotmány legitimációja kezdettől fogva heves viták tárgya volt, így a szerkesztők visszatérő kérdése, hogy kellett volna-e népszavazást tartani az alaptörvényről – ez persze annyiban pusztán teoretikus felvetés, hogy sem a régi, sem az új alkotmány alapján erre nem lett volna lehetőség. A megkérdezettek megosztottak voltak abban a kérdésben, hogy lehet-e ilyen kérdésben bízni a „nép” kompetenciáiban – annak ellenére, hogy számos országban bevett gyakorlat, sőt, előírás az alkotmányról való népszavazás.
A legitimáció kapcsán a Nyugat-Európából érkező éles kritikák mellett sem lehetett szó nélkül elmenni; ugyanakkor szemléletes, ahogyan Trócsányi László (volt alkotmánybíró, jelenleg párizsi nagykövet) megvilágította a kérdés másik oldalát is: „A legnagyobb gond az, hogy a Velencei Bizottság véleményeit, miután azok nem kötelező erejűek, nem lehet egyetlen fórum előtt sem vitatni. Magyarország esete azonban arra irányította rá a figyelmet, hogy a nemzetközi, politikai karakterű fórumok (Európa Tanács, Európai Parlament) a Velencei Bizottság jelentéseire alapítva alakítják ki álláspontjukat”.
Az alkotmány legitimációs deficitjét viszont nem a népszavazás elmaradása, de még csak nem is a külföldi fórumok kritikája vagy a gyors elfogadás okozza, hanem az a politikai „kultúrharc”, amely a két tábort jellemzi. Jól mutat rá erre a német professzor, Herbert Küpper, aki régóta foglalkozik a magyar közjoggal, de egy belpolitikától elrugaszkodott, külső nézőpontból fogalmazta meg kritikáit. „Egy demokráciában minden demokratikus párt minden más demokratikus párttal hajlandó legalább tárgyalni”, Magyarországon azonban nem csak a politikából, de a társadalomból is hiányzik a vita kultúrája – állítja.
Jól szemlélteti ezt a megosztottságot a kétharmados törvények intézménye is, amely gyakorlatilag egy kompromisszumot kényszerít ki a két szekértábor között és amely visszatérő kérdés az interjúk során. Nagy kérdés, hogy rá lehet-e erőltetni egy ilyen „demokratikus megoldást” a kompromisszumra nem igazán hajlandó pártokra? Sokan azzal érveltek, hogy eddig is sikerült kétharmados törvényeket hozni és alkotmányt módosítani, mások viszont teljesen megszüntették volna a kétharmados törvények intézményét.
A hazai politikai és alkotmányos kultúra fájdalmas állapotát leginkább talán az Alkotmánybíróság vesszőfutása jelzi, hiszen a testület ugyan csak ritkán állt a sarkára az utóbbi pár évben, de ilyen esetekben előfordult, hogy utóbb beleírták az alkotmányba az alkotmányellenesnek nyilvánított rendelkezéseket. A megkérdezett magyar alkotmányjogászok mind nagyon fontos, garanciális szerepet tulajdonítanak az Alkotmánybíróságnak; Herbert Küpper azonban rámutat: alkotmánybíróság nélkül is létezhet jogállam. Csak nem itt. Olyan országok vígan megvannak alkotmánybíróság nélkül, „ahol az emberek bizalma töretlen a politikai kultúrában és a politikai élet folyamataiban”, mert ezek az országok a jogállamiságukat inkább bízzák a parlamentre, mint egy alkotmánybíróságra.
Ez az, amitől mi nagyon messzire vagyunk: hogy a parlamentben megbízzunk. Valahogy egy fokkal jobban bíztunk eddig az alkotmánybíróságban, de látni kell, hogy sajnos az is egy – ugyan szakmainak álcázott szánt – politikai szervezet, és alapvetően az volt korábban is. Miben bízhatunk akkor? Talán abban, hogy – mint arra Jakab András utal a könyvben – a történelem során az alkotmányok általában jogszerűtlen módon születtek, így kétharmaddal sincs bebetonozva ez a mostani? Valószínűleg, ha a politikai elitünk nem kulturálódik, egy új – törvényesen vagy törvénytelenül elfogadott – alkotmánnyal sem lennénk előrébb: alkotmányok irkálása helyett ugyanis azt kellene megtanulnunk, hogy hogyan tartsuk be a már meglévőt anélkül, hogy utóbb aktuálpolitikai kedvünk szerint toldozgatnánk.
A mostani alkotmány mérlege a kezdetekkor jóval pozitívabb volt, mint azt a heves, gyakran ideológiailag fűtött kritikák sugallták. Azonban a két év alatti öt módosítás negatívba fordította ezt a mérleget: és ez nem az alkotmánynak, hanem a magyar „politikai kultúrának” köszönhető – összességében erre mutat rá ez a kötet is.
*
Molnár Benedek, Németh Márton, Tóth Péter (szerk.): Mérlegen az Alaptörvény – Interjúkötet hazánk új alkotmányáról (HVG-Orac, Budapest, 2013)
A megkérdezett alkotmányjogászok: Sólyom László, Kukorelli István, Trócsányi László, Herbert Küpper, Jakab András, Patyi András, Tordai Csaba, Tölgyessy Péter.
