„Elég volt, többé nem szabad, ne állítsatok szobrokat, a meglévők is tűnjenek, remek, remek.”

(Cseh Tamás – Bereményi Géza: Ne állítsatok szobrokat)

Mikor máskor, ha nem Cseh Tamás születésnapjának környékén ugrik be az obligát dal azokról a bizonyos szobrokról. Arról a Cseh-Bereményi dalról van szó, amely minden kétséget kizárva figyelmeztet bennünket egy égetően aktuális igazságra, miszerint „Ami a múltat illeti/ne is feleljünk már neki/ha már meg nem felelhetünk,/eltűnt, letűnt.” 

Ezzel szemben mégis keserűen állapíthatjuk meg, hogy  20. századunk, s benne közelmúltunk történelmének egyik legtisztább interpretálója, az egykori bakonyi indián, és Orbán Viktor néhai katonája szavait sehogyan sem képes megfogadni a mai vezérkar. Már az is méretes bukta volt, amikor tavaly egy Dunának fordított szobrot állítottak Cseh Tamás emlékére, s mindezt tették egy kezébe adott balkezes gitárral. Persze e szerencsétlen gesztus jelentősen eltörpül a most zöld jelzést kapott Szabadság téri vizuális rémálom, a minden eddigi képzeletet alulmúlóan zavaros és elfogadhatatlan módon relativizáló monumentum terve mellett.

*

Talán érdemes rögtön az elején tisztázni valamit. Amikor köztéri szobrokról folyik a diskurzus, egy-két üdítő kivételtől eltekintve soha nem műalkotásokról vitatkozunk. A köztéri szobrászat ugyanis nem művészeti, hanem leginkább politikai, emlékezetpolitikai kategória, annak alkotója pedig többnyire nem autonóm művészként, hanem politikai elvárásokat végrehajtó iparosként működik közre. Az egyes korok és országok köztéri szoborállítási gyakorlata, s azok vizuális, esztétikai minősége pedig mindennél jobban megmutatja az adott korszak és nép emlékezetének kultúráját, valamint viszonyát önnön múltjához. Felénk az a gyakorlat dívik mostanság, hogy a megrendelő – jelesül az országos, vagy a helyi politikai elit – semmit sem mer az alkotóra bízni, mert leginkább a köz vélt vagy valós ízlésének és értékítéletének akar elébe menni. Éppen ezért egyértelműen azt tapasztaljuk, hogy politikai elitünk többnyire totálisan lenézi saját választói vizuális intelligenciáját, és az egyébként számos kérdésben pallérozásra szoruló történelmi tudatát. Ám a biztosnak vélt utat választva többnyire a zsánerszerű giccset részesíti előnyben, erőlteti rá köztereinkre, előidézve az egyre elhatalmasodó vizuális kuplerájt.

A példa nélküli rohamtempóban most felállítani tervezett, a német megszállás emlékének szentelt Szabadság téri emlékművet nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű projektként kezeli a kormányzat; ami annyit jelent, hogy az emlékmű megvalósítása kikerül a szokásos eljárásrend alól. Nincs szükség tervpályázatra, nem szükséges a hagyományos véleményezési eljárások lefolytatása és ami talán a leglényegesebb: nincsen mód semmiféle társadalmi és szakmai vitára, ami egy ilyen jellegű emlékmű esetében egész egyszerűen elfogadhatatlan. Ráadásul ismerve a leendő emlékmű zavaros jelentéstartalmát és az 1944-es német megszállást émelyítő giccsparádéval relativizáló fogalomrendszert, az világnézeti hovatartozástól függetlenül ugyancsak elfogadhatatlan és józan ésszel érthetetlen.

Jelen monumentum koncepciója legfeljebb Kerényi Imre kormánybiztos újabb magánakciójaként volt értelmezhető egészen addig, amíg az V. kerület képviselőtestületének többsége jóvá nem hagyta a terveket. Innentől viszont az egész történet ráég az emlékezetkultúrát a művészeti élet jelentős részével együtt már réges régen gebinbe kiadó kormányzatra. Egyébként csak csöndben és itt jegyezem meg, hogy amíg a jelenlegi ciklusban a honi baloldal önerőből egyetlen százalékot nem bírt lefaragni a kormányzat népszerűségéből, addig most mindehhez önként és dalolva nyújt segítő jobbot az MSZMP-s kultúrvilágon szocializálódott, majd a kilencvenes évek chartás mozgalmán gellert kapott, végül jobbfélen landoló Kerényi Imre.

Amikor 2002-re végre felépült az új Nemzeti Színház, sokan rémülten néztük  az épület homlokzatán megjelenő, a giccsipari produktumokat megszégyenítő magabiztossággal lepipáló szobrokat, Párkányi Raab Péter munkáit. Akkor még bíztunk benne, hogy a Soroksári út és a Duna part szorításában lokalizálni lehet az esztétikai terrornak e nyolcvanas évek második felére hajazó gesztusrendszerét és ízlésvilágát. Sajnos tévednünk kellett. Párkányi ugyanis most egy kiemelt jelentőségű, történelmi vonatkozásaiban is fontos közterületen, a budapesti Szabadság téren bizonyíthat.

*

De mit is bizonyíthat? Nyilvánvalóan a teljes fogalmatlanságot, mely újabb megtestesülése a Kerényi által fémjelzett, évek óta tartó emlékezetpolitikai agyrémnek. A teljesen kortévesztett (na nem sokat, csak úgy harminc évet megyünk vissza az időben) emlékmű kulisszáját néhány klasszicizáló oszlop és egy mélygarázs-lehajtó mellvédjére gyógyított timpanon adja, ami már önmagában is értelmetlen és értelmezhetetlenül anakronisztikus díszlet. Párkányi Magyarországot Gábrielként parafrazeálja, ami teljesen idegen a magyar hagyománytól, hiszen a főangyal sosem szimbolizálta az országot, a nemzetet, de még a hungarus tudatot sem, az legfeljebb a rohamtempóban most tervet produkáló Párkányi fejében él Gábrielként. Az előképként megidézett Zala György-féle Gábriel arkangyal szoboralakja – kezében a Szent Koronával és a kettős kereszttel – is legfőképpen azt a gesztust szimbolizálja, amikor a főangyal közreműködésével Szent István Máriának ajánlja az országot.

A Gábrielre zuhanóbombázóként rátámadó német birodalmi sas pedig nem náci szimbólum, hanem többek között ősi európai címerállat, a német államiság máig élő jelképe. De ezt előttem már többen, egzakt módon megfogalmazták az elmúlt napokban. Tény viszont, hogy most a németeket is rendesen bokán rúgjuk ezzel a gesztussal, sőt már egy igen diplomatikus nyilatkozatot is kiadott a magyarországi német nagykövetség, amiért mindjárt én kérek elnézést: „Németország tisztában van a II. világháború alatt elkövetett bűntettek iránti felelősségével, és vállalja is ezt a felelősséget – a Magyarországon történt bűntettekkel kapcsolatban is. A magyarországi emlékhelyekkel kapcsolatos felelősséget alapvetően a magyar kormány viseli. Figyelembe véve a magyarországi holokauszt-emlékév már szinte egy éve folyó, átfogó, nyilvános előkészületeit, amelyben részt vett vendégként Ausztria, Németország, Izrael és az Egyesült Államok nagykövete, mindazonáltal sajnálatosnak tartjuk, hogy az emlékművel kapcsolatos aktuális döntést nagyon gyorsan és széles vita nélkül hozták meg”.

A németek mindezt pontosan tudják, hiszen a berlini holokauszt-emlékmű megvalósulását például évtizedes vita előzte meg. Egyébként ha valamiről, az 1944-es német megszállásról – annak közvetlen előzményeiről és következményeiről – nincs konszenzus a magyar közéletben, de még jelentős történészvita sem zajlott a kérdésben. És szögezzük le gyorsan, hogy a közéleti vitákkal ellentétben nem feltétlenül bal-jobb törésvonalak mentén találhatók a szakmai ellenérvek, hiszen nem a fejekben egyébként máig népszerű sztálinista narratíva vitatkozik az ugyancsak egyre népszerűbb, önfelmentő értelmezésekkel. Mindemellett az is kérdéseket  vet fel a készülő emlékmű kapcsán, hogy milyen mértékben jelentett cezúrát a hazai  események folyamatában az 1944-es német megszállás. Egyáltalán, a német megszállás konkrét eseménye – jelesül az Unternehmen Margarethe – érdemes-e arra, hogy bármilyen, akár konszenzusos olvasatban megvalósuló emlékművet érdemeljen. Talán zsinórmértékül szolgálhat ennek eldöntésében az a tény, hogy a magyar főváros közterei és házfalai európai viszonylatban is megdöbbentő mennyiségű emlékművet és emléktáblát hordoznak.

*

Magyarországon egyébként az első köztéri emlékmű tervének ötlete 1860-ban merült fel a legnagyobb magyar döblingi pisztolylövését követő harmadik napon. Igaz, ekkor már nyolc éve állt a Buda lakosságára a bécsi udvar által ráerőszakolt Heinrich Hentzi von Arthurm császári és királyi vezérőrnagy emlékműve fent a Várban, a Szent György téren. Közben egészen 1880-ig kellet várni, amíg gróf Széchenyi István szobrát leleplezték a Magyar Tudományos Akadémia székháza előtti téren, ahol ma is áll. Az ötlettől a megvalósulásig majdnem napra pontosan húsz év telt el, ami azért abban a korban sem volt kevés idő.

Ám ez is bizonyítja, hogy közmegegyezés hiányában, társadalmi és szakmai viták lefolytatása nélkül aligha lehet a köz javára tiszta lélekkel és őszinte meggyőződésből köztéren történelmi emlékművet állítani. Főleg nem olyat, amelynek jelentéstartalma politikai oldalaktól függetlenül vélhetően súlyosan megosztja a társadalmat; s legfeljebb a jelenleg hivatalban lévő kormányzat emlékezetpolitikájának paródiájaként, az államközi szerződés által védett szovjet emlékműre feleselő silány produktumként lesz értelmezhető. Majd végül úgy fog járni ez az emlékmű is, mint a Pestet lövető Hentzi szobra, valamint a legtöbb kurzusmű: jobb esetben szétbontják és anyagáron értékesítik, esetleg darabjait egy termálhotel homlokzatán hasznosítják újra, rosszabb esetben egy szoborparkban fog az ostobaság mementójaként tovább szolgálni.