Terebélyes korrupciós ügy borzolja a kedélyeket Törökországban: az eddig egészen egységes Erdoğan-kormányzatot három érintett miniszter lemondása rengette meg. A modern Törökország egyik legsikeresebb miniszterelnöke pedig olyan lépésekre kényszerült, melyek hosszú kormányzásának végét jelenthetik. Az események ismertetése után azt vizsgáljuk meg, milyen tanulságokat vonhatunk le ebből az egészből Magyarországra vonatkoztatva. 

Alig pár hónappal a Gezi Park beépítése ellen tiltakozó, vízbe és könnygázba fojtott demonstrációk után megint ezrek tüntetnek az utcán Recep Tayyip Erdoğan és kormánya távozását követelve. Most azonban magasabbak a tétek, bár végső soron kapcsolódnak a nyári ügyhöz: a márciusi önkormányzati választás előtt három hónappal kiterjedt korrupciós hálózatra derült ugyanis fény, mikor december 17-én az ügyészség utasítására 52 személyt vett őrizetbe a rendőrség, köztük a belügy- és a gazdasági miniszter, valamint a várostervezési és környezeti miniszter fiát, nem is beszélve Ali Ağaoğlu építőipari mogulról, vagy az egyik isztambuli kerület polgármesteréről. Ezzel egy időben több mint négy és fél millió dollárnyi, cipősdobozokban tárolt készpénzt foglaltak le az állami tulajdonú Halkbank központjában, miközben Süleyman Aslant, a bank vezetőjét is elfogták. 

A vádak szerint az érintettek a befolyásukat felhasználva olyan isztambuli területeket nyilváníttattak beépíthetővé, melyeket egyébként védettnek nyilvánított a helyi önkormányzat. Eközben persze kihasználták a lehetőséget arra is, hogy zsíros fejlesztési megbízásokat szerezzenek egy bizonyos körnek. A török tőzsde és a líra mélyrepüléssel reagált az eseményekre. Mint később kiderült, a nyomozás akkor indult, mikor az orosz hatóságok egy reptéren 18,5 millió dollárnyi bőröndbe rejtett készpénzt foglaltak le, s ennek kapcsán egy Oroszország és Törökország közötti pénzmosó hálózatot derítettek fel. Erdoğan miniszterelnök ekkor még nem volt hajlandó kommentálni az történteket. 

Másnapra aztán beindult a kormányzó párt gépezete: először új ügyészek kerültek a nyomozás élére, aztán a rajtaütéseket végrehajtó rendőröket bocsátották el vagy helyezték át. Az AKP alelnöke már ekkor a pártot célzó „külföldi csoportokról” beszélt, és valami olyasmiről, hogy Törökország jobban teljesít, ezért támadják a kormányt irigyei. Azt is mondta, hogy nem fogják hagyni magukat. Nem is tették. Erdoğan aznap este nem mással, mint Orbán Viktorral tartott közös sajtótájékoztatóján erősítette meg az alelnök fenti szavait: „Az ügynek nemzeti és nemzetközi vonatkozásai is vannak. Néhány nemzetközi körökkel együttműködő kollaboráns alá szeretné ásni Törökország gazdasági sikerét”. Azt is hozzátette, hogy a török emberek a 2014-es önkormányzati választások során válaszolni fognak erre a kihívásra. Mintha csak összebeszélt volna a magyar miniszterelnökkel a találkozón. 

Az éjszaka folyamán a három érintett miniszter benyújtotta lemondását. Másnap már az AKP háza tájáról is érkeztek olyan vélemények, hogy amennyiben bármi alapja van a nyomozásnak, akkor nem szabad azt akadályozni. A következő napokban egyre több ilyen vélemény hangzott el. Erdoğan közben bővítette a feltételezett „konspirátorok” körét az amerikai nagykövettel, akit kiutasítással fenyegetett meg. Az USA ugyanis nem nézi jó szemmel, hogy a törökök az Iránnal szembeni embargó ellenére tovább üzleteltek az országgal, csak lírában fizettek az olajért. Az irániak a lírát török bankokban – főleg a Halkbankban – helyezték letétbe, majd a líráért aranyat vásároltak. Erdoğan szerint tehát az USA, Izrael és a közelmúltban még az AKP-t támogató Fetullah Gülen és mozgalma áll a korrupciós nyomozás mögött. Utóbbi híveinek kifüstölése ma is folyik, elemzők szerint ezzel állhat összefüggésben a rendőrségi és a tervezett igazságszolgáltatási tisztogatás.

December 21-én végül 24 embert tartóztattak le az üggyel kapcsolatban, köztük a belügy- és a gazdasági miniszter fiát. Ugyanezen a napon rendeletben kötelezték a rendőrfőnököket arra, hogy tájékoztassák feletteseiket a folyamatban lévő, ügyészséggel közösen folytatott nyomozásokról – akkor is, ha ezek a nyomozások éppen a feletteseiket érintik. A korrupciós ügy kapcsán utcára vonuló tüntetőket a rendőrség ugyanúgy könnygázzal fogadta, mint nyáron. Erdoğan retorikája december 24-re változni látszott kissé, mikor azt mondta: akik érintettek a korrupcióban, azoknak felelniük kell a tetteikért (vö. „aki adót csal, annak börtönben a helye”). Kissé gyengítette a bejelentést, hogy az egyik gyanúsított édesapja, a gazdasági miniszter végig ott állt mellette a beszéd közben. Másnap a miniszterelnök a korrupciós ügy egyik fő gyanúsítottját, Reza Zarrab iráni-azeri üzletembert dicsérte, mivel szerinte Zarrab sokat tett Törökország gazdasági növekedéséért. Erdoğan kijelentette: a kormány az ügyben olyan tiszta (fehér – a szerk.), „mint a tej”. 

December 25-én kisebb fordulat állt be az ügyben. A három érintett miniszter lemondott, a várostervezési és környezeti miniszter nem is akárhogy: Erdoğant is lemondásra szólította fel, mivel állítása szerint semmit nem tett a miniszterelnök jóváhagyása nélkül. Erdoğan erre nem reagálva egy egyébként is tervezett kormányalakítást jelentett be aznap este. Még ezen a napon érkezett a hír, hogy a rendőrség az igazságügyi miniszter utasítására nem volt hajlandó végrehajtani az ügyészségtől érkezett, újabb 30 ember letartóztatásáról szóló parancsot. A meg nem erősített hírek szerint a korrupciós ügy második körének gyanúsítottjai között Erdoğan miniszterelnök fia is helyet kapott. December 26-a után az AKP több tisztviselője is lemondott.

*

Ez történt eddig. Érdemes megjegyezni, hogy a hadsereg, mely az elmúlt száz évben pont ilyen alkalmakkor avatkozott be Törökország politikai életébe, s „védte meg” egy jól irányzott puccsal a szekuláris demokráciát, most hallgat. Pontosabban bejelentették, hogy nem fognak beavatkozni a politikai vitákba. Ebből az irányból tehát mára nem fenyegeti semmi Erdoğant és kormányát, tettek érte az elmúlt években, amikor a Pöröly fedőnevű puccsterv és az Energekon-ügy kapcsán lefejezték a hadsereget.

A 2003 óta stabilan kormányzó, általában iszlamistának tartott, magát azonban konzervatívnak mondó AKP pozíciója ennek ellenére megrendülni látszik. A kormány és a kormánypárti lapok a miniszterelnök összeesküvés-elméleteit hangoztatják, miközben azt is gyanúsnak tartják, hogy valaki angolul twittel az eseményekről. Az még Budapestről nézve is elmondható, hogy a kormányoldal – megalapozottan, vagy megalapozatlanul – teljesen belelovallta magát ebbe az elméletbe, s ennek következtében teljesen elhibázottan kezelte a válságot. A korrupció meglétét tulajdonképpen nem tagadják (mert nem is lehet), érveik kimerülnek annyiban, hogy az ügy azért került most elő, hogy a „konspirátorok” aláássák Erdoğant és pártját a választások előtt. Eközben a kormány olyan „kétharmados” lendülettel csapott oda a nyomozást lefolytató rendőrségnek, amilyet a Fidesz erős emberei nedves álmukban sem tudnak elképzelni. Ha a hazai ellenzék diktatúrát kiált Orbán minden egyes lépésére, akkor nem is tudom, mit kiáltanának most Törökországban. 

*

Apropó, Orbán Viktor. Mint fent említettük, a magyar miniszterelnök épp a botrány kirobbanásakor járt Törökországban: új példa bizonyítja tehát az Orbán-átok elvét. Emlékszünk ugye, alig pár nappal azelőtt járt a magyar miniszterelnök Egyiptomban, hogy elkezdődtek a tiltakozások, amelyek megbuktatták Mubarakot. Aztán ott volt a litván miniszterelnök és a grúz elnök, akik Orbán Viktor látogatása után kaptak ki a választásokon, ahol pedig nagyon esélyesek voltak. A szintén futballista Erdoğan tehát morcosan gondolhat most vissza a sok szempontból rokon magyar miniszterelnökre, aki viszont vigyázó szemeit Isztambulra kell, hogy vesse. 

Egy olyan hatalomkoncentráció nagy próbatételét (vagy végét?) láthatjuk ugyanis most, amilyet Orbán Viktor elkezdett kiépíteni az elmúlt három évben. Az AKP ugyanolyan földcsuszamlásszerű győzelemmel került a hatalomba 2003-ban, mint a Fidesz 2010-ben, és ugyan parlamenti képviseletük az elmúlt két választáson kisebb lett, a 2011-es választáson a választók majdnem fele mégis rájuk szavazott, ahogy az várható a jövő évi magyar választásokon is. A Fideszhez hasonlóan a teljes jobboldalt tömörítő AKP arra használta fel a páratlan felhatalmazást, hogy megtörje a hadseregben és az igazságszolgáltatásban meglévő tradicionális kemalista túlsúlyt és elfogadottá tegye a vallásos megközelítést. Ehhez hasonlóan a Fidesz első sorban arra használta a kétharmadot, hogy megtörje a magyar közélet tereinek tradicionálisan baloldali túlsúlyát. Egyik párt sem félt mindeközben az addigi jogállami kereteket feszegető, újraszabályozó eszközöket is alkalmazni. 

A parlamentben az AKP-nak jelenleg 327, a baloldali kemalista CHP-nak 135, a nacionalista MHP-nak 53 képviselője van. Az 550 fős parlament fennmaradó 35 képviselője formálisan független, egyébként pedig a kurd BDP támogatta őket. A jövő évi magyar választásokon hasonló helyzet állhat fel a jelenlegi várakozások szerint: a parlamentet továbbra is a Fidesz fogja uralni, miközben viszonylag „erős” képviselete a szövetségbe kényszerített gyenge „demokratikus” ellenzéknek és a nacionalista Jobbiknak lesz, míg a példában a kurd függetleneknek talán az esetleg bejutó LMP-t tudjuk megfeleltetni. Véleményem szerint jó esély van a hatalmi viszonyok ilyesféle, Törökországhoz hasonlító időleges konzerválódására Magyarországon. 

Nem lehet szó nélkül elmenni Erdoğan és Orbán szinte pontról-pontra megegyező retorikája mellett sem. Mindkét kormányfő szerint az ellenzék a külföldi hatalmakkal szövetkezve próbálja aláásni pártjuk áldásos tevékenységét, megbélyegezve tulajdonképpen minden olyan véleményt, amely nem őket támogatja. „Erdoğan univerzumában állam és párt egy entitásban egyesültek, s bármilyen ellenvélemény egyenlő a hazaárulással” – írja a török helyzetet elemezve Erik-Jan Zürcher. Ismerős a retorika.

Egyébként Zürcher szerint Erdoğant sem a hadsereg, sem saját pártja nem lesz képes megbuktatni. Előbbi állítás okairól fentebb szóltunk, utóbbiról Zürcher azt mondja, hogy mivel az AKP egy vezetőközpontú párt, nincs esély arra, hogy Erdoğan nélkül létezhet. Sokkal valószínűbb forgatókönyvnek tartja, hogy a török üzleti körök lassan nem szövetségesként, hanem problémaként fognak tekinteni az EU-csatlakozásra is egyre szkeptikusabban tekintő Erdoğanra és kihátrálnak a miniszterelnök mögül, miközben egy új jobboldali alternatíva tömeges kilépéseket fog okozni az AKP-nál. 

Tanulságos, hogy a „szent cél” érdekében alkalmazott, nyakló és önkritika nélküli hatalomkoncentráció, illetve a jogállam korlátaival való machináció vezethet sok tekintetben eredményre, járhat vele együtt gazdasági fellendülés, imponálhat a választók egy részének. Ám végül oda vezethet, hogy akár – legyünk naivak – az „élcsapat” szándékai ellenére is teret enged a korrupciónak. Az ennek következtében előálló helyzetet pedig meg lehet védeni egy ideig – de csak egy ideig. Vannak mutyik, amik még beleférnek a népnek, a NAV-botrány sem botrány (konkrét bizonyítékok hiányában), de eljön az a pont, ahol a hatalmi arrogancia megbosszulja magát.