Régen kavart akkora vihart bármilyen alkotás, mint az elmúlt néhány napban az Alföldi Róbert rendezte István, a király. Az, hogy viták lesznek körülötte, már akkor borítékolható volt, amikor kiderült: a Szörényi Levente-Bródy János szerzőpáros Alföldire bízza a kultikussá vált művet, hogy az kortárs előadást rendezzen belőle a 30. évfordulóra. A Nemzeti Színház lassan két hónapja leköszönt igazgatója pedig eleget téve a szerzői kérésnek hozta is a tőle megszokott stílust, amivel sokaknál kiverte a biztosítékot. Egyesek már tüntetésre is készülnek a budapesti bemutató idejére, mondván Alföldi Róbert meggyalázott szinte mindent a rendezésével. Na de mi mindent is?

Az kétségtelen, hogy zeneileg az előadás nem érte el az 1983-as István, a király színvonalát. Ez részben várható volt, hiszen míg anno a kor legendás énekesei vitték a főbb szerepeket (illetve kölcsönözték annak hangját, mint István esetében), és playbackről mentek a dalok; addig most minden élőben, némileg átdolgozva szólalt meg, és színészek próbálkoztak a legendás dalok eléneklésével – sajnos nem mindig sikerrel. Pedig zenés mű esetében nem hátrány, ha a benne szereplő dalok jól szólnak. De meggyalázta-e Alföldi az eredeti István, a királyt azzal, hogy ez most nem jött össze maradéktalanul?

Hozzányúlni egy ilyen kultikussá vált, sokak számára meghatározó, egyesek szerint pedig már-már „szakrális” műhöz veszélyes üzem. Alföldi Róbert viszont nem félt eltávolodni az eddigi historizáló újrarendezésektől, és a mába helyezte a több mint ezer éves történetet. Tette mindezt azért, hogy az István, a királyra az évtizedek alatt rárakódott patinától megtisztítva újra láthatóvá váljanak a szituációk, a szereplők dilemmái, hogy ne csak egy mesét lássunk az államalapításról, hanem értsük meg a mű valódi, és ma is aktuális mondanivalóját. A modern jelmezek, a Mercedes-en érkező Gizella, a pogányok sortüzes kivégzése, vagy épp a füvező, rocksztárnak öltözött Torda ezt segítő szimbólumok. Azzal gyalázta volna meg Alföldi ez eredeti István, a királyt, hogy egy kortárs feldolgozásban kortárs jelmezeket és kellékeket használt?

Alföldi nem valamiféle idilli, fenséges eseménynek ábrázolja az államalapítást, és István sem lesz hős: külföldi segítséggel ugyan megnyeri az így egyenlőtlenné váló csatát, de erkölcsi győzelmet nem arat. A nép sem őszintén, hanem csak kényszerűségből ünnepli őt. Bár egy ideje már tudjuk, hogy „a színháznak nem a valóságot, hanem az igazságot kell bemutatnia”, bármit jelentsen is ez, a valóság viszont mégis csak ahhoz áll közelebb, hogy maga az államalapítás csak annak szükségességéről és pozitív következményeiről megbizonyosodva válik ünnepelt történelmi eseménnyé. A korabeli emberek ugyanakkor valószínűleg ezt így nem látták, nem láthatták át; és kevésbé díjazták, hogy az addig megszokott hitviláguk, szabályrendszerük helyett valami egészen mást kényszerítettek rájuk. Az ősi szokás szerint a fejedelmi címre jogosan pályázó Koppányt is azért négyelték fel, hogy példát statuáljanak, és megfélemlítsék azokat, akik nem akartak István és irányvonala mögé besorolni – ami egyébként szintén a politikai viták Európa-szerte bevett megoldása volt akkoriban. Ennek a rendezői szabadságba bőven beleférő nyomatékos ábrázolása jelentené az államalapítás és a nemzet meggyalázását?

Nem kapott hófehér ábrázolást Alföldi rendezésében az egyház sem, amit a végén azzal tetőz be, hogy a vörösen világító keresztekkel döfik le Koppány híveit, mielőtt sortüzet engednének rájuk. Ugyanakkor ez sem más, mint erőteljes szimbóluma annak a ténynek, hogy a kereszténységet nem csak békésen, hanem erőszakkal is terjesztették a történelem során. A katolikus egyház ezt el is ismerte, bocsánatot is kért értük. Tényleg meggyalázta-e a kereszténységet vagy a katolikus egyházat Alföldi azzal, hogy egy (leegyszerűsítve) kereszténység vs pogányság ütközet ábrázolásakor utalt ezekre a történelmi tényekre?

A záró jelenetben Istvánt megkoronázzák, ám a hetedhét országra szóló koronázási buli ezúttal elmarad. Az újdonsült király a keresztek kíséretében betereli hátráló népét a korona alá, amely aztán rájuk zárul. Az emberek megpróbálnak kitörni, de végül beletörődnek a helyzetbe. István rákezd a Himnuszra, néhány sor után aztán a nép is bekapcsolódik. Együtt éneklik a Himnuszt királypártiak és „ellenzékiek”, és azok is, akik sehová sem tartoznak, szimplán csak „unják a politikát”. Mindenki együtt. Hogy ezt a zárását hogyan értelmezzük, azt Alföldi szokásához híven ránk bízza. De mi gyalázkodó volt ebben a Szent Koronára nézve?

Hogy Alföldi rendezése jó volt-e, vagy sem, az ízlés dolga, erről lehet, és érdemes vitatkozni. A mostani adok-kapok azonban sajnos nem erről szól. Hogy mennyire aktuális a mű mondanivalója a magyarok megosztottságáról, a békülésre képtelenségről, illetve arról, hogyan kényszeríti rá saját vélt, vagy valós igazát egyik oldal a másikra, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a bemutatót követő durva vita. Mintha szentségtörés lenne, ha valaki az eddigiektől eltérő módon értelmezi, illetve állítja színpadra a művet. Mintha általánosságban bűn lenne a másképp gondolkodás. Alföldi Róbert István, a királyában nem mesét és hősöket kaptunk, és provokált is a gondolatébresztés érdekében. De nem gyalázott meg semmit, csupán erőteljesebb eszközöket használva szembesített azzal: nem minden fekete és fehér.