„Lengyelországban is van megosztottság, de az semmi ahhoz képest, amit itt lehet tapasztalni. Az önmagában nem volt meglepő, hogy korábbi barátok ma már ellenfelek. Ilyen előfordul nálunk is. A probléma az, ahogy a hétköznapi emberek egymásról beszélnek. Fasiszta. Bolsevik.” E gondolatok a Heti Válasznak interjút adó Igor Jankétól származnak, aki a legújabb Orbán-könyv lengyel szerzője.
Bevallom, igaztalannak éreztem, illetve ha van is valóságalapja, akkor sem illő dolog egy külföldi embernek ilyen vádakat megfogalmaznia velünk szemben. Valamiért azonban ez a megosztottság-toposz nálunk is elterjedt. Többen vélik úgy baloldaliak, jobboldaliak, centristák, zöldek és radikálisok közül is, hogy a különböző pártállású magyarok már két értelmes szót nem tudnak váltani egymással. Úgy beszélnek az országról, mintha már a metrón is egymásnak ugranának a Magyar Nemzet- és Népszava-olvasók, illetve a munkahelyén se tudna együtt dolgozni két különböző világlátású polgár.
Az, hogy a politika polarizált, hogy az MSZP és a Jobbik képviselője a Parlamentben sosem fog egyetérteni nagyon sok kérdésben, helytálló. Hogy a kommentelők általában vérre menő vitát folytatnak egy-egy kérdés fölött, az is igaz. Lehet mondani ezekről, hogy szomorú jelenségek, szerintem viszont csupán a demokrácia velejárói és örvendetes bizonyítékai. A valóságban ugyanakkor különböző eszmékben hívő emberek is képesek békésen egymás mellett élni, együttműködni. Kisebb kilengésektől eltekintve a politikai kérdésekben soha egyet nem értő emberek is kijönnek egymással, el tudják egymást fogadni egyenrangú partnerként. „Zsámbékon élek. Volt, hogy Jobbik-szimpatizáns fiúkkal fociztam, szocialistaközeli srácokkal kosaraztam. Ha politikára terelődött a szó, egyik helyen sem éreztem otthon magam.” Ezek már Lackfi János gondolatai a 168 Órának adott interjújából, és szerintem pontosabb képet mutatnak a valóságról.
Ezért is lepődtem meg, amikor sokan úgy dicsérték az árvízvédelem társadalmi együttműködését, mintha ez valami teljesen szokatlan dolog lenne. A homokzsákpakolásnak nincs párthovatartozása: mindenkinek az az érdeke, hogy az áradó Duna a lehető legkevesebb kárt okozza, hogy minél több otthon maradjon biztonságban. Hogy együtt pakolnak különböző pártállású civilek, az magától értetődő. Az összeborulásról beszélő politikusok mondandója onnantól válik érthetővé, ha felismerjük, hogy ezzel csupán táboruknak akarnak több szimpatizánst szerezni. Ám tegyék: még mindig jobb, amikor Bajnai azt mutatja, hogy a köznapi életben együtt lehet működni jobbikosokkal, mint amikor valamelyik DK-s arról magyaráz, hogy „fasisztáknak még csak nem is köszönünk”.
Persze a homokzsák-pakolás közben is vitatkozhatunk arról, hogy az egy- vagy többkulcsos adó az igazságosabb-e, hogy melyik családpolitika segíti elő jobban a gyermekvállalást. Ettől még ugyanúgy lehet adogatni egymásnak a zsákokat.
Ugyanakkor sokan láthatóan egy-egy kisebb csoport képviseletében mentek homokzsákot pakolni. A jobbikosoknak külön pólójuk is volt az alkalomra, de mások is nyilvánvalóvá tették a Facebookon, hogy éppen a Párbeszéd Magyarországért vagy a Jobbklikk színeiben voltak-e kinn a gátakon. Előbb elárasztották a közösségi oldalt a civilkedést dokumentáló képek, majd jöttek a számonkérések: a „másik táborból” ki mennyi ideig segített, hány embert küldött, stb. Ez viszont az a pont, ahol a segítség önzetlensége egy pillanat alatt szertefoszlik és átadja helyét a szerénytelen önfényezésnek.
Helyes, ha valaki segít a védekezésben, de a körítés sokszor a South Park hibrid autókról szóló epizódjára emlékeztet: a hibridet beszerző emberek nem bírják ki, hogy ne tudassák mindenkivel, ők mennyivel többet tesznek a környezetért meg a tisztaságáért. Pedig úgy is lehet hirdetni a segítség fontosságát, hogy az ember nem teszi úton-útfélen hozzá a maga nagyszerű teljesítményét.
Főleg akkor, ha sok önkéntesre nem is jutott elsőre munka, és várniuk kellett a sorukra. Talán valami hasonló történhetett Tahitótfaluban is, ahol a gátat át is törte a víz, és több embernek el kellett hagynia az otthonát. Ennek ellenére a Jobbegyenes szükségét érezte, hogy politikai támadást intézzen az egyébként független Sajtos Sándor ellen (Sajtos 2009-ben a szintén függetlenként induló Pörzse Sándort győzte le fölényesen). Mint írják, száznegyven jobbikos aktivista vett volna részt a gátépítésben, ám őket a polgármester rútul elüldözte – a blog vélekedése szerint politikai okokból. Már az csodálatos, hogy a posztoló szerint „nem csak pár jól beállított fotóért látogattak ki, amit aztán Facebookon lehet posztolni a haveroknak, hanem mert segíteni akartak” – miközben valahogyan mégis meg lehetett róluk állapítani, hogy a Jobbik képviseletében jöttek. A blog később vissza is vonta állításainak egy részét: mint írják, szervezési gondok miatt valóban leálltak többször a munkálatok, illetve a jobbikos önkéntesek így is munkához kezdhettek – ám mégis azt pletykálják többen, hogy később azért kellett leállniuk, mert jobbikosok voltak. Aha. És ezért látta szükségét a Jobbegyenes, hogy a polgármesterről azt terjessze, „saját települését is elárasztaná”.
Belehúzott a Kerdem is (közben rajtvonalhoz állt a Tutiblog), a Milla március óta fent lévő borítóképére csapott le (ami az akkori tüntetésüket, „azért a víz az úr” szlogenű tüntetésükre készüt). Ezekben a napokban nem túl ízléses a kép, lecserélhették volna, ez igaz. De a Kerdem egyenesen úgy próbálta eladni a sztorit, mintha egy erre az alkalomra készült mémről lenne szó, mintha a Milla az árvízzel viccelődne. Ennek kapcsán egészen odáig jutottak, hogy „az Együtt 2014 nem jeleskedett a védekezési munkákban”; miközben az Együtt 2014-gyel szövetséges PM-esek fényképek sorával mutatták meg a nagyközönségnek, hogy ott vannak a gátakon. Sőt, Bajnairól és egy jobbikos aktivistáról érzelmes fotó is készült. Így aztán érthető a Kettős Mérce tiltakozása.
Ahogy Szalai Ervin is írja, valamiért egyesek szükségét érzik annak, hogy az önkénteskedésben is mások tevékenységét méregessék. Hogy mindenki a saját jobbikos, jobbos, balos aktivistáit tolja előtérbe. „Én több homokzsákot pakoltam, mint a Bajnai!” – miközben az egésznek elvileg éppen az a lényege, hogy aki tud, az segít. Nem azért, hogy a saját tábor utána büszkébb lehessen a saját teljesítményére, hanem hogy a katasztrófa elkerülhető legyen. A civilek e tekintetben pedig hozzátették a dologhoz a magukét – ahogy a védekezést levezénylő kormány és a katasztrófavédelmisek is. Igaza van A Kard bloggerének, hogy a néha talán túlzott buzgalmon túl ezúttal a helyén volt a kormány. Igaz, ami igaz: „időelőnnyel már megy – merítsünk ebből önbizalmat. A kormányfő is ahhoz, hogy megfontoltan arassa le a – ha mindenütt kitart a gát: megérdemelt – politikai babért.”
(A poszt illusztrációja a budapesti Fidelitas fotója, amin Gyurcsány Ferenc fővárosi fidelitasosok gyűrűjében lapátol.)
