Nagy és örömteli változáson ment keresztül egy évtized alatt a külhoni magyarság ügye a hazai közgondolkodásban és belpolitikában. Az 1920-as békedöntés évfordulóján gyakorlatilag a teljes politikai elit, Mile Lajostól Vona Gáborig, Orbán Viktortól Bajnai Gordonig fontosnak érezte, hogy mondjon valamit. Azt meg pláne ki gondolta volna a 2002-es országgyűlési vagy a 2004-es népszavazási kampány után, hogy az MSZP elnöke 2013-ban nemcsak foglalkozik Trianon évfordulójával, de Erdélyről, Felvidékről és Kárpátaljáról ír majd? (Sőt, még a szocialisták honlapja emlegei fel a FIDESZ 1990. június 4-i parlamenti kivonulását.) Egyedül a néhány százalékos támogatottságú Demokratikus Koalíció viszi tovább a korábbi baloldali narratívát.
Bár a Jobbik szerint Medgyessy Péter december 1-jei koccintását idéző hazaárulás, szerintem kifejezetten pozitív az alapvető megközelítés, amivel a kormány Trianon évfordulóját kezeli. Hogy 2010-ben június 4-ét a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánították, nem pedig a Nemzeti Fájdalom, a Nemzetcsonkolás vagy egyenesen a Nemzethalál Napjává. Bármilyen sokkoló és brutális volt az első világháború után az országra kényszerített békeszerződés, sokkal többre megyünk azzal, ha azt nézzük, mit hozhatnak ki az adott feltételekből a különféle államok területén élő, azonban egy nyelvet beszélő, azonos kulturális kódokat használó, azaz egyértelműen egy nemzethez tartozó magyar közösségeink. Mert ezek az adottságok, a többes identitások jelentős kulturális, gazdasági és politikai lehetőségeket rejtenek magukban – és itt a legkevésbé sem a Wass Albert-szobrok kétségtelen konjunktúrájára gondolok.
Míg az alapvető, elméleti kormányzati hozzáállás örvendetes, ennek gyakorlati megvalósítása legalább két komoly nehézségbe ütközik, ahogy azt az idei fejlemények is jól mutatják. Egyrészt a hazai jobboldalra különösen jellemző, önsajnáló, sérelemközpontú történelemszemlélet könnyen szül olyan beszédet, mint amilyet Szász Jenő mondott tegnap: keresztre feszített országgal, levágott legértékesebb részekkel és halálos ítélettel. Másrészt, amikor az összetartozás megjelenítéséről van szó, nagyon nagy a kísértés valami alacsony színvonalú, giccses dolog létrehozására. Tökéletes példája ennek Az Összetartozás Dala, a maga érzelgős-művészieskedős szövegével, kínosan fantáziátlan, együtténeklős előadásmódjával:
Efféle szimbolikus dalt írni nehéz feladat, különösen, ha szándékai szerint gyerekeknek szólna. Hacsak nem sikerül nagyon jól, nem érdemes különösebben erőltetni. Ehhez képest a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium mindenkit arra kért, hogy kedden 18 órakor együtt énekelje a dalt. Törvényszerű, hogy ennek csak kínos érdektelenség és kudarc lehetett a vége (amit jobb lenne elismerni, nem pedig – a megszokott módon – sikerré festeni).
Amikor a poszt illusztrációját kerestem, akkor is a két, fent említett értelmezés, a nemzethalál és a giccs dominált a találatok között. Mit dominált: gyakorlatilag nem is találtam mást, ami nagyon jól mutatja, hogy bőven van még teendő, ha tartalommal akarjuk megtölteni ezt az összetartozást, s az önsajnáló, vesztes életérzés helyett valami pozitív, a győzelem reményét magában hordó értelmezést akarunk adni a velünk történteknek.
