Magyarázatképpen hadd mondjam el röviden, hogyan kapcsolódik fejemben ez a két szó: bűnös és reakciós.
Azt már régóta gondolom, hogy a bűn létezéséről és az emberi nem bűnös voltáról vallott meggyőződés nem holmi sötét, homályos, félelemkeltő tétel, hanem egészséges, valós és világos felfogás, amelyet nem csak a vallási kinyilatkoztatás támaszt alá, hanem történelmi tapasztalatunk, vagyis önismeretünk is. A bűnre való hajlam vele születik az emberrel. Maga a bűn szó igazából nem reménytelenül kegyetlen. Már puszta léte is az emberi természet erkölcsi tartományára utal. Ez a tartomány teszi az embert egyedülállóvá. Más élőlények nem bűnöznek, mert nem képesek rá. Az ember bűnözik, mert szellem lakozik benne. Nincs olyan bűn, ami egyedül a test bűne volna; minden bűn valamilyen mértékben a szellem bűne is, és a szellemi bűnök, ha eluralkodnak, rosszabbak a testieknél. Ez az emberiség történetének a kezdetétől így van. A bűn más, mint a tabu; nem a társadalmi viszonyoktól függő képzet vagy kategória. Nem Ábrahám, Mózes vagy Kálvin találmánya; Darwin, Marx vagy Freud sem tudta kitörölni a tudatunkból. Ha bűnözünk, tudjuk, hogy bűnözünk. (Sőt lehet, hogy élvezzük.) Ez nem okvetlenül jár bűntudattal. De előbb-utóbb lelkifurdalást, megbánást és felelősségérzetet ébreszt bennünk – és a felelősségérzet más, mint a néha öntetszelgő bűntudat.
Szeretném felhívni az olvasó figyelmét arra, hogy a fenti bekezdésben egy szót sem ejtettem a bűnre vonatkozó hagyományos katolikus tanításról, amelyben történetesen hiszek. Ez a könyv történész műve, nem teológusé. De éppen azért, mert történész vagyok, tudom, hogy miközben az ember körülményei mind változnak, maga az emberi természet lényegében változatlan marad. Ezen a ponton tehát meg kell védenem a reakciós szót. A reakciós inkább tisztában van a bűn létezésével és az emberi természet lényegi állandóságával, mint a konzervatív (ez utóbbi egyébként nagyon képlékeny jelző, főleg manapság). A reakciós nem mindig ellenzi a változást, és nem veti el mindenestül a haladást. Az állandó haladás eszméjét veti el; azt az eszmét, mely szerint nemcsak az ember anyagi körülményeit lehetne jobbá tenni, hanem a természetét, szellemi és lelki természetét is. Tagadhatatlan, hogy az emberi lét körülményei potenciálisan javíthatók. De ne feledjük – különösen most, az ezredforduló táján – hogy el kell gondolkoznunk azon, mit is jelent a haladás. Újra kell gondolnunk a haladás még mindig annyira elterjedt, de már elavult és használhatatlan fogalmát. Most, amikor egy korszak zárul le, a megrögzült eszmék és bevett gondolkodásmódok súlyos terhével szemben a gondolkodó emberek reakciójára van szükség. 1930-ban a chicagói egyetem teológiai fakultásának dékánja azt mondta, hogy „az eredendő bűn doktrínája az emberi viselkedésről alkotott olyan elmélet, amely megfelelt a Szent Ágoston idején rendelkezésre álló tudományos ismereteknek, de az újabb kutatások fényében tarthatatlan.” 1989-ben minden értelmes olvasó belátja, hogy e progresszív teológusnak a kijelentését a „tudományos ismeretekre” meg az „újabb kutatásokra” való hivatkozás teszi nevetségessé. Legfőbb ideje újraértékelni bizonyos szavakat – például, hogy a „haladó” nem okvetlenül jót jelent, a „reakciós” nem okvetlenül rosszat. (…)
A reakciós nem annak születik, hanem azzá válik. Tévedés azt hinni, hogy a királyok vagy a rangos-vagyonos arisztokraták ivadékai született reakciósok. Imitt-amott még fellelhetők a reakciós viselkedés maradványai (van, aki kezet csókol a rendfőnökasszonynak, vagy kikéri magának, hogy boldog-boldogtalan a keresztnevén szólítsa), de a reakciós mint típus már eltűnt. A huszadik században reakciósnak lenni nem eleve adott dolog, hanem egy kristályosodási folyamat eredménye, mint Stendhalnál a szerelem; de ez a kristályosodás a stendhali amour-ral ellentétben nem egyik pillanatról a másikra történik, és az eredménye sem időleges. A társadalmi ranglétra legfelső fokán álló férfiak és nők mindig koruk általánosan elfogadott és tiszteletben tartott eszméit igyekeztek megtestesíteni, akár szellemi függetlenségük feladása árán is. Kétszáz éve az angol whig mágnások nem bíztak Burke-ben, aki Fox szavaival „a kelleténél hamarabb lett a kelleténél bölcsebb”; vagyonos utódaik pedig az 1930-as években nem bíztak Churchillben, aki szerintük Chamberlainnel ellentétben „nem volt kiegyensúlyozott”. A konzervatív pártolja Ronald Reagant, és bízik benne; a reakciós nem, mégpedig nem azért, mert Reagan valaha hollywoodi színész volt, hanem mert mindig az is maradt.
A reakciós mérlegeli a jellemet, de gyanakvással tekint a propagandára; hazafi, de nem nacionalista; híve a tradícióknak és a konzerválásnak, vagyis a régi állapotok fenntartásának, de nem híve a konzervativizmusnak; őrzi és védi a föld ősi adományait, és fenntartásokkal fogadja a technológia „áldásait”; a történelemben hisz, nem pedig az evolúcióban. Aki a huszadik század második felében reakciós, az minden lehetséges szakmai és társadalmi szempontból hátrányban van. De elkönyvelhet néhány előnyt is, ami a nyugati civilizáció mostani szomorú hanyatlása mellett bizony Isten áldása. A reakciós példának okáért felismeri, hogy az „időszerűvé vált eszme” (Victor Hugo avítt, tizenkilencedik századi kifejezését idézve) sokszor fabatkát sem ér. Ez a fajta szkepticizmus persze reakció az eszmék nagyrészt mechanikus és közönséges propagandaeszközökkel való terjesztésére a huszadik században.
Továbbmegyek. Amikor egy nagy korszak lezárulóban van, számos elfogadott eszméje értelmetlenné (és számos intézménye szklerotikussá) válik. Felületes újraformulázásuk (minek következtében egyre több válasz születik egyre értelmetlenebb kérdésekre) az égvilágon semmi olyat nem eredményez, ami ihlető vagy akár csak hasznavehető lehetne. Legfőbb példa erre a „haladás” még mindig kurrens eszméje, amelynek jelentésén és visszás alkalmazásán ideje újra elgondolkodnunk. Ennek első lépése pedig a tudatos reakció az olyan ostobaságokra, mint „emberjogi” törvények és „csillagháborús” tervek; a „szexuális” nevelés és a hírszerző „közösség” (bármit jelentsen is ez); a világkormány és a „világ biztonságossá tétele a demokrácia számára”, az absztrakt „művészet” és a bruttó „nemzeti termék”; az atomenergia és a génmanipuláció; a kvarkok és a fekete lyukak; az ökumenizmus és a közgazdaságtan; a mesterséges intelligencia és a közvélemény-kutatás; a pszichohistória és a kvantifikáció és így tovább. Vegyük észre, hogy a reakciós gyanakvás ezek iránt a dolgok iránt túllép a most már egyre elavultabb, sőt értelmét veszítő „konzervatív” és „liberális” kategóriákon.
Inkább a „progresszív” világnézettel szembeszálló, józan gondolkodásra utal. Egy a fentihez kapcsolódó előny: ma már elég egy-két józan megjegyzést tenni ahhoz, hogy az ember mély gondolkodó benyomását keltse. Ortega y Gasset vagy ötven éve, 1941 táján írta: „Az a kellemetlen gyanú támadt bennem, hogy legalábbis a mi időnkben az intellektueleken kívül nincsenek intelligens emberek. És mivel az intellektuelek nagy része sem intelligens…” Ma a „nagy része” helyett sajnos azt kellene mondanunk: legtöbbje.
A harmadik, legkevésbé fontos előny, hogy a reakciós immár nem lehet sznob, mivel a társadalom legfelső rétegeit benépesítők oly érdektelenné váltak, hogy a velük való érintkezésnek semmi gyakorlati vagy esztétikai vonzóereje nem maradt. Nem elég, hogy a legfényűzőbb összejöveteleken, vendéglőkben, szállodákban, üdülőhelyeken és otthonokban nem különösebben kellemes emberek nyüzsögnek, hanem a közelmúlthoz képest (történészként a változást 1955 tájékára teszem) ezek már nem azok az összejövetelek, vendéglők, szállodák, üdülőhelyek és otthonok, amelyek a legínycsiklandóbb ételeket, a legszebb környezetet vagy berendezést, a legnagyobb kényelmet, a legérdekesebb társalgást kínálják. Talán savanyú a szőlő e kispénzű és hovatovább hajlott korú tudósnak? Ellenkezőleg, inkább édes; nem mint a mazsola, hanem mint az aszúbor.
Egész életemben az érdekelt, hogyan gondolkodnak az emberek. Ez a fajta érdeklődés talán nem reakciós, de kétségkívül más, mint a pszichoanalitikus „miért?” – mely utóbbi csupán első számú változata a huszadik század legkárosabb értelmi szokásának, az indítékok keresésének. A magam indítékairól sem tudok valami sokat; mások indítékait még kevésbé ismerem. Más a helyzet a célokkal: nem hogy honnan jönnek az emberek gondolatai, hanem hogy mire irányulnak. Magyarországon annak idején a Ferencváros, a Hungária és az Újpest volt a három legjobb focicsapat; a zöld-fehérek, a kék-fehérek és a lila-fehérek. Tízéves koromban ismertem egy fiút, aki kék-fehér drukkernek mondta magát – holott nemigen érdekelte a futball. Mégis a kék-fehéreknek szurkolt, nyilván azért, mert úgy vélte, hogy ez a helyes. Az efféle gondolati igazodás hosszú és meglehetősen fárasztó életem során mindig is bosszantott.
Talán tudom, miért drukkoltam a zöld-fehéreknek. De ez a könyv nem önéletrajz; nem tetteim és szavaim felidézése, hanem tudatos kísérlet valami önvallomásra. Ezért egy sor anyagi és nem anyagi természetű dolgot szándékosan kerülök, ideértve mindent, aminek köze van a tudattalanhoz, melynek létezésében erősen kételkedem.
(John Lukacs: Egy eredendő bűnös vallomásai. Európa kiadó, 2001)
John Lukacs május 21-én és 22-én a Pázmányon és az Eltén tart előadást.