Míg Európa továbbra is a pénzügyi válsággal, valamint Amerikával karöltve a koreai helyzettel volt az utóbbi időben elfoglalva, közben a Közel-Keleten tovább dúl a hatalmi harc – az Arab Tavasz részben ennek is a jele.
Úgy tartják, ha napjainkban háború tör ki valahol, az nagy eséllyel a Közel-Keleten történhet meg. A régió ebből a szempontból rendkívül érzékeny terület, a kétezres évek folyamán a világ többi részén csak az orosz-grúz-háború volt jelentős konfliktus – ha nem számítjuk Észak-Korea immár rutinszerű fenyegetés-özönét, amelyet pár éve még megtoldottak egy kérdéses hovatartozású sziget bombázásával. Ugyan jogilag nagyjából a megalakulásuk pillanata óta hadban áll a két Korea, nyílt háború azonban, szerencsére, ebből az összetűzésből nem alakult ki. A Közel-Kelet ezzel szemben az új évezred során is bővelkedett konfliktusokban, amely egyrészt az Egyesült Államok globális terror-ellenes hadjáratának, másrészt az izraeli-arab szembenállásnak, harmadrészt az iszlám világ belső ellentéteinek tudható be. Mivel ez utóbbi hátteréről kevesebb szó esik, érdemes betekinteni ennek hátterébe.
Nagyjából harminc éve, hogy Irán elkezdte kiépíteni saját kis szövetségi rendszerét a Közel-Keleten. A forradalom után iszlám köztársasággá váló ország fő célja egyfajta síita egységfront megalapítása volt, hiszen az új állam a leváltott sahhal ellentétben már korántsem óhajtott együttműködni a Nyugattal – új társakra volt tehát szükség. Első számú barátnak jelentkezett a Hafez Al-Asszád (Bassar Al-Asszad jelenlegi diktátor édesapja) által vezetett Szíria, ami ugyan alavita – síitához közeli - vezetés alatt állt, ugyanakkor a lakosság többségét a szunniták adták. Emellett az iráni forradalom utáni síita térnyerés veszélye lehetett Szaddam Husszein egyik fő indoka, hogy 1980-ban megtámadja az újdonsült iszlám köztársaságot. Husszein szunnita volt, Irak lakosságának többsége viszont síita, így az azóta megbukott diktátor potenciális fenyegetést látott Khomeini Iránjában saját hatalmára nézve. Az irániak becsülettel próbálkoztak a szovjet felbomlás után függetlenedő, jórészt török etnikumú államok – Üzbegisztán, Tádzsikisztán stb. – megnyerésével is, de próbálkozásaikat nem koronázta siker – már csak azért sem, mert a „nagy hal” szerepében akkor már Kína is megjelent.
Ott állt azonban a másik póluson a dúsgazdag olajtermelő Szaúd-Arábia, amely ráadásul élvezte az Egyesült Államok támogatását is. A szaúdiak fő ideológiája a vahhabizmusnak nevezett irányvonal, amely az iszlám egy konzervatív ága. Ők magukat képzelték el az arab világ vezető szerepében, és napjainkban is erre törekednek. A jelenlétük az Arab Tavaszra is befolyással volt: segítettek fennmaradni olyan rezsimeknek, amit szövetségesnek tekintenek, katonákat küldtek például Bahrein-be, az ottani – nagyrészt siíták által vezetett – forradalom leverésére. Ezzel szemben gyakran gyanúsítják őket azzal is, hogy pénzzel vagy fegyverrel segítik az általuk nem kedvelt rezsimek ellen lázadó forradalmárokat, így például a szíriai ellenzéket. A szíriai vezetés többször is hivatkozott a lázadók külső segítőire, amikor katonai sikertelenségüket akarták magyarázni. Az sem tűnik véletlennek, hogy a szíriai felkelők első „nagykövetségüket” Katarban nyitották meg, amely szintén a vahhabita vonalat követi.
A konfliktusok egyik fő forrása, hogy a Közel-Keleten nem tud kinőni olyan hatalom, amely kvázi hegemón helyzetbe kerül, és egyfajta csendőrként stabilizáló erővé tud válni – hiába próbálkozott ezzel Nasszertől kezdve Kadhafin át Husszeinig mindenki.
Az arab államok nagyjából a hatvanas évektől kezdve (ha ugyan nem korábban) már politikai szinten is megosztottá váltak – nem voltak többé nyugati gyarmattartók, sem ottománok, akik ellen a függetlenségért lehetett küzdeni. George Mutin francia arab-szakértő például négy geopolitikailag jelentős irányvonalat határozott meg: a már említett vahhabbiták, a siíták, a Muzulmán Testvérek és a tálibok ez a négy csoport.
Közülük a Muzulmán Testvérek csak nemrég térhettek vissza a köztudatba és a közéletbe azáltal, hogy Hoszni Mubarak bukása után Egyiptom legerősebb politikai erejévé váltak – hatalmukat azonban teljesen máig nem sikerült stabilizálniuk. A tálibokat jól ismerhetjük, a korán iskoláiból kikerült iszlamista harcosok 1995-től az amerikai invázióig tartották kezükben Afganisztánt, ahonnan máig sem sikerült teljesen kiűzni őket. Jelen vannak továbbá Pakisztánban is, többek között a két ország közti könnyű átjárásuk miatt is.
A térség jövője megjósolhatatlan. Az Egyesült Államok szerepe ugyanis megkerülhetetlen, és kérdés, hogy az embargóktól sújtott Irán mennyire eltökélt, vagy képes-e egyáltalán befolyását növelni a régióban. Egyre aktívabb a színtéren Törökország is, azonban Ankara némileg még limitált. Jelenleg azonban a törökök, Szaúd-Arábia és Katar versenyeznek a befolyásért és az újonnan létrejövő közel-keleti és észak-afrikai rezsimek barátságáért.
