Soha nem teljesítettük a 2 százalékos GDP-arányos befizetési kötelezettséget, talán már a NATO fekete báránya vagyunk? Vajon a katonai szövetségben is aggódnak-e a magyar demokrácia állapota miatt? De egyáltalán, minek vagyunk benne a NATO-ban? Mire jó egyáltalán ez az szervezet 2013-ban? A NATO jelenlegi kihívásainak jártunk utána.
Magyarországot leginkább azért mutatnák be egyesek az Észak-atlanti Szövetség rossz tanulójaként, mert a GDP előírt 2 százaléka alatti a befizetésünk, a költségvetési hozzájárulásunk. Csakhogy a 28 tagországból összesen négyen teljesítik ezt a kötelezettségüket: az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Észtország és Görögország. A New York Times nemrég arról írt: az Egyesült Államok egymaga mintegy háromnegyedét állja a NATO költségvetésének. Közel vannak a 2 százalékhoz a franciák, a törökök és a lengyelek. Ugyanakkor ettől a befizetési „ideáltól” a legtöbben egyre távolodnak, hiszen a válság a védelmi kiadások csökkentésében is megmutatkozik. Meg is orrolt Washington, s felszólította Európát: tegye bele rendesen a részét a NATO-ba. A magyar hozzájárulás a hazai GDP 0,7 százaléka körül van.
Megtudtuk: a NATO-diplomaták többnyire úgy vélik, hogy hazánk sem nem sereghajtó, sem nem éltanuló a szervezetben. Magyarország szerepvállalását kifejezetten pozitívan ítéli meg a közösség. Amit mi vállalunk, azt teljesítjük, konstruktívak vagyunk – és terepre is megyünk, akármilyen kis kontingenssel is. Volt, aki kiemelte: hazánk az elsők közt van a „műveleti részvételt” illetően. Ott vagyunk Afganisztánban (a százezres csapatból hatvanezret állt Washington, mi a jelenlegi afganisztáni NATO-misszióban, az ISAF-ban 445 fővel vagyunk jelen). A mi vállalásunk az, hogy ezer főig veszünk részt a NATO-s kötelezettségekben.
Saját érdekszféránk a Balkán, erre koncentrálunk. S hogy érvényesíteni tudjuk akaratunkat, annak épp az 1999-es belgrádi bombázások voltak a bizonyítékai. Nem sokkal korábban csatlakoztunk a szervezethez, mégis adtak a szavunkra, hiszen van terepismeretünk. Például kikötöttük: úgy kell intézni a katonai műveleteket, hogy azok ne érintsék a vajdasági magyar kisebbséget. Részint ezért tett le a NATO a szárazföldi beavatkozásról, ami csak hazánk felől lett volna lehetséges. És persze azért is, mert ha véletlenül a fagyi visszanyalt volna, azaz a szerbek megtámadták volna Magyarországot, akkor életbe lépett volna a híres „ötödik cikkely”, ami arról szól, hogy a bármely tagállam elleni támadást a NATO minden tagja a saját maga elleni támadásnak tekinti, azaz közös védelem jár a megtámadottnak.
Szilvay Gergely riportját híroldalunkon olvashatják.