„Jósolni nehéz, különösen a jövőre vonatkozóan” (Mark Twain)

Úgy esett, hogy az első pun háborúban (Kr. e. 249) Publius Claudius Pulcher konzulként, a római hajóhad élén a szicíliai Drepana kikötőjénél szembekerült a karthágói hajóhaddal. Az ütközet előtt a madárjósok jelentették neki, hogy a jóslatkéréshez használt szent csirkék nem akarnak enni, ami vallásuk szerint rossz előjelnek számított; mire a konzul parancsot adott, hogy a csirkéket dobják a tengerbe. Mint mondotta: „Ha nem esznek, akkor igyanak”. A csatát egyébként elvesztették és később Publius Claudiust tették ezért felelőssé, mondván: nem engedelmeskedett az istenek parancsának. Nyilván nem hitt a jóslatokban.

Embertársaink többsége azonban nem így van ezzel: ők igenis hisznek a jóslatokban, vagy legalábbis hinni szeretnének benne. Ne gondolja senki, hogy a magas labdát akarjuk leütni, és netán Neelie Kroes uniós biztossal avagy Szilvásy extitoknok öcsikéjével kívánunk foglalkozni. Vannak persze efféle kispályás vámszedői is az emberi butaságnak, akik rontást tesznek és vesznek le, akik megjósolják, hogy hűtlen lett-e a Mari, asztrológusok, akik tudálékos arccal horoszkópokat szerkesztenek – ők azonban igazából jelentéktelenek. Létük és bevételeik az emberi butaság hatalmas emlékművét díszítő kariatidák csupán. Nem. Mi most tekintetünket egy nagynevű szakma tagjaira, a közgazdászokra szeretnénk fordítani. A jósok tiszteletre méltó céhének ma ők a legjobban fizetett és legtöbbet idézett tagjai.

Bármilyen meghökkentő is, de a közgazdaságtan tudománya tulajdonképpen a morálfilozófiából nőtt ki, illetve abból a gondolatból, hogy az emberek tettei megmagyarázhatóak, amennyiben ismerjük a gazdasági érdekeiket. Ennek a gondolatnak a története az ókori epikureusoktól kezdve Helvetiuson át a brit empiristákig nyúlik vissza. Diadalútja azonban a felvilágosodással indul el. Mert bár sokan tudták korábban is, hogy az ember haszonleső és önző, azonban nem gondolták azt, hogy kizárólag ez határozná meg tetteit. Az ókorban az istenek, a középkorban pedig a kereszténység által hirdetett szabad akarat és a predesztináció hatalmát jóval nagyobbnak gondolták. Bár e kettő viszonya kissé zűrös volt, s az egyházatyák és az egyszerű teológusok nem győztek összeveszni miatta.

Az ókor embere nem félt a jövőtől: úgy gondolta, hogy a megfelelő jelek – például a szent csirkék táplálkozási kedve vagy a sasok röpte – elmondják azt, csak megfelelően kell értelmezni őket. A középkor embere pedig bízott az isteni gondviselésben: bár nem tudta a jövőt – „nem tudhatjátok a napot és az órát” –, meg volt győződve róla, hogy sorsa egy hatalmas és jóságos Isten kezében van akinek szándékai vannak vele. A felvilágosodás embere azonban – miután megölte magában az Istent – árván maradt az üres és őrjítően közömbös ég alatt. A természet immár nem egy jól és otthonosan berendezett világ bútorzata, hanem hatalmas ellenség, amely egykedvű, közömbös vállrándítással embereket, népeket, sőt, az egész emberiséget kiirthatja. És nincs semmi esszenciális oka ennek a mészárlásnak – „csak úgy” történik, mondhatnánk. Voltak kísérletek, amelyek a jövőbeni megváltást magától a jövőtől, végső soron önmagától emberiségtől várták. Azt gondolták, hogy van valamilyen „láthatatlan kéz”, amely az emberiség sorsát irányítja, függetlenül attól, hogy az emberek mit akarnak. Ez a láthatatlan kéz Adam Smith-nél még csak a gazdaságot, a piacot irányította, Hegelnél már a történelmet, Marxnál pedig magát a megváltást. Jöttek tehát először a jövő komor tekintetű aszkétái, majd a gátlástalan gyilkosok, és nekiálltak megvalósítani az emberiség ön-megváltását. Sikerült röpke néhány évtized alatt annyi embert meggyilkolni a közjó érdekében, mint előtte évezredek alatt sem. Az emberiség józanabb része tehát kénytelen-kelletlen kiábrándult ebből is; a jövő ismét elrejtőzött előlünk.

Pedig lássuk be: főként a jövő az, ami érdekel bennünket. A múlttal nincs már mit kezdeni; a jelen pedig e pillanatban válik múlttá, amit már ismerünk. A jövő az, ami még előttünk áll – amit Hermész, a jóslás istene féltékenyen eltakar előlünk. Az általános elanyátlanodásban a pénz vált istenpótlékká. Mivel sokan gondolták, gondolják, hogy a tudomány maga a jövő, miért ne fordulhatnánk hát hozzá, amikor a jövőt akarjuk faggatni – kérdezték, méghozzá ahhoz a tudományhoz, amely a pénzzel foglalkozik. Ez a gondolat megtetszett a könyvelőknek, mert biztos érzékkel meglátták benne a lehetőséget arra, hogy az új istenség papjai lehetnek. A könyvelő eredetileg egy pápaszemes, könyökvédős, nem túl sokra becsült figura volt, aki számon tartotta, feljegyezte, összeadta a kiadásokat és a bevételeket, majd a matematika megfellebbezhetetlen igazságával megállapította, hogy az adott időszak vagy üzlet nyereséges – tehát jó –, vagy veszteséges – tehát rossz – volt. Ezt a könyökvédőt és pápaszemet kívánták felcserélni a főpapi ornátusra, ami – lássuk be – minőségi csere. Persze ahhoz, hogy a terv valóra váljon, először egy új tudományt kellett alkotni, hiszen ez idő tájt már mindennek és minden ellenkezőjének megalapozására kizárólag a tudomány volt használatos. Létrejött hát a közgazdaság tana.

A közgazdaságtan – mint a legtöbb veszélyes dolog – viszonylag ártalmatlanul kezdődött: tudós urak különböző regényes teóriákat, mint az említett „láthatatlan kéz” gyártottak arról, hogy mit miért csinálnak az emberek a „termelésben”. Ekkoriban a kontinentális Európában még élt a pénz és a pénzzel foglalkozók arisztokratikus lenézése, ám Britanniában már érlelődött az új kor: a szatócsok, uzsorások és iparosok kora, amely hamarosan a kontinensen is beköszöntött a „nagy rabszolgalázadással” (Nietzsche). Az új tudomány diadalmenetének és könyvelők mennybemenetelének semmi sem állhatott útjába; láttuk, Marx már az emberiség teljes jövőjét alapozta rá. Micsoda dicsőség ez a dohos, szűk officiumok, poros üzleti iratok, pápaszem és könyökvédő után!

A diadalmenet napjainkig tart, mi több, ha lehet, még színpompásabb lett. A kezdeti eszköztelenséget felváltották az egyetemi tanszékek, alapítványok, folyóiratok és társaságok szimfonikus tökéletességgel megkomponált világa; nem csoda hát, ha a jövőt is tőlük kérdezzük meg. Itt azonban van némi bökkenő. A közgazdaságtan és papjai, a közgazdászok által szállított jövendölések roppant megbízhatatlannak bizonyulnak – még a szent csirkékhez képest is, akik, mint láttuk, mégiscsak pontosan megjövendölték a csata sorsát. Ez bizony probléma. Mert ahogyan a szent csirkék az istenek szuverén akaratát közvetítették, úgy a jövendőmondó közgazdászok a „piac” akaratának hirdetői lettek. Ám ez a „piac” – eltérően az istenek akaratától – a tudomány tárgyát képezi, s mint ilyen, világos oksági összefüggésekkel leírhatónak kellene lennie, így a jövőre vonatkozóan nem jósolni kéne, hanem tudományos bizonyossággal kellene megállapítani azt.

Az új augurok – akiket roppant tudományosan „piaci elemzőknek” neveznek – az események okaként a „piacot” szokták megnevezni jóslataikban. Ez a piac az ő meséikben igencsak hasonlít a keresztények Istenéhez. Mindenütt ott van, de még sincs meghatározható helye, mindenható, nincs teste, de hallatlanul, legyőzhetetlenül erős. Ezek bizony, bárhogyan nézzük is, Isten attribútumai. A különböző, gyakran tévedő jóslatokban mindig szerepel a „piac bizalma”, „a piac ítélete”, a „piac beárazása” – „beárazta”! Édes Istenem! Ezek a metafizikai cselekedetek azután megalapozzák a jövendőre vonatkozó megállapításokat. Óriási szerencse az augurokhoz képest, hogy míg az auguroknak valamiféle testületi konszenzusra kellett jutni és a jóslatnak egységes értelmezését kellett adni, a piaci elemzők szerencsésebb helyzetben vannak. Pluralista korunkban – tekintettel a tudomány kívánatos sokszínűségére – mindig vannak elemzők, akik a növekedést jósolnak, és velük szemben más elemzők stagnálást, megint mások csökkenést jeleznek előre. Az egyiküknek biztosan igaza van, és ez mindig alkalom egy diadalmas „ugye megmondtuk!” -ra. További előny a tudomány szempontjából, hogy ezáltal a tudományos alapok hiányossága a résztvevők hiányosságaként mutatható be: mindig vannak, akik ugyanazon tudomány alapján helyesen jósolnak, tehát ők okosak voltak, jól ismerik a „tudományt”; míg a többiek ostobák. De nem baj: legközelebb cserélnek.

A kudarcok hatására felerősödnek a szkeptikus hangok. A heretikusok azt gondolják, hogy a piac valójában nem más, mint az események manipulációjának tükröződése: hogy valójában nem a piac vagy a pénz az Isten; hanem a pénz tulajdonosai az istenek, akik kedvükre – és ami fontosabb: hasznukra – emelnek fel és taszítanak le embereket és népeket, és akik nem követik, hanem irányítják a piac mozgásait. Az igazán nagy tömegesemények, történelmi dzsemborik gyakran az adószedők és uzsorások agyonverésével kezdődtek. E keserű történelmi tapasztalat hozta létre a piac nevű rejtekhelyet, ahol – a remények szerint – el lehet rejtőzni, amikor a „nép” keresni kezdi a felelősöket. A jóslatok bizonytalansága tréfás módon ezt erősíti meg, hiszen arra utalnak, hogy nincs egységes akarat az események mögött, és a dolgok a tudományosan megállapított okok miatt történnek úgy, ahogyan történnek.

Így várjuk és féljük hát a jövőt a harmadik évezred elején. Ha majd a távollévő Isten egy pillanatra elfordítja tekintetét a mindenség hatalmas és kegyetlen csodáitól, és rátekint erre a jelentéktelen galaxisban önmaga körül forgó tébolydára, talán elfogja a szánalom, és egyetlen gondolatával újra megváltoztat bennünket, hálátlanokat, ahogyan egyszer már tette ezt azon a bizonyos napon Jeruzsálemben.