Milyen szerepet kellene vállalniuk az állami kiállítóhelyeknek a hazai kortárs képzőművészet bemutatásában? Partnerünk, a MúzeumCafé körkérdésére a magazin 34. számának Disputa rovatában Szoboszlai János, Petrányi Zsolt, Fabényi Júlia és Keserü Katalin művészettörténészek válaszoltak.

*

Szoboszlai János művészettörténész,  a Képzőművészeti Egyetem Képzőművészet-elmélet  Tanszékének megbízott vezetője, a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet művészeti vezetője

A kortárs képzőművészet intézményeinek missziójával, finanszírozásával és személyi kérdéseivel kapcsolatos aktuális vita hozzászólói egyetértenek abban, hogy a helyzet minden szempontból tarthatatlan. Eddig is az volt, de a 2012 és 2013 fordulóján kibontakozó heves diskurzus valószínűleg egy új időszak kezdetét jelzi. Amiről itt szó van, az a rendszerváltás, mint befejezetlen projekt. A képzőművészet világa nem mutat más képet, mint a nagy ellátórendszerek állapota: itt is elmaradt a politikai ciklusokon átívelő, a korábbi politikai-gazdasági-kulturális rendszert leváltó policy kialakítása, és az ezen alapuló új, működőképes struktúra lépésenként való bevezetése. Egy, a kormányzati ciklusokon túlmutató, a képzőművészetre és annak intézményeire vonatkozó koncepció alapjaiban hiányzik annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy milyen szerepet kellene vállalniuk az állami fenntartású kiállítási intézményeknek a hazai kortárs képzőművészet bemutatásában.

Több dilemma jellemzi az alaphelyzet tisztázatlanságát. Az adófizető és a parlamenti/önkormányzati képviselő egyik jogos kérdése, hogy ha társadalmilag nem jelentős a kortárs képzőművészetet fogyasztó társadalmi csoport létszáma, akkor miért kellene a minden csoport által befizetett adóból fenntartani intézményeit, produkcióit. A másik alapvető kultúrpolitikai dilemma az, hogy a művészi önkifejezés szabadsága milyen keretek között és meddig finanszírozható közpénzből. Ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban nincs a művészeti világ és a politikai döntéshozók között egyetértés, tehát az alapvető kérdésekre ma nincs a társadalom számára elmondható konszenzuális válaszunk.

Nem tudjuk hitelesen elmondani, hogy melyek a kortárs művészet alaptulajdonságai, milyen egy alkotás hatásmechanizmusa, milyen módon és mikor válik és kinek az elméjében világnézeti összetevővé, tetteit befolyásoló meggyőződéssé, illetve hogy sokféle mű létezik és sokféle ez a mechanizmus. Hogy a kortárs művészettel foglalkozó intézmények és a kurátorok nem csak regisztrálják a művészeti tendenciákat, de a kultúra aktív létrehozói. Egy helyi döntéshozó sem képes elmondani azt a választóinak, hogy miért érdemes tolerálni – például finanszírozni – azt is, amit nem kedvelünk, és fenntartani másoknak a jogot és lehetőséget arra, hogy kedveljék azt. Ez persze demokratikus alaptudás feltételezése lenne, amelynek elsajátítása a társadalomban szintén befejezetlen projekt.

Jelentős probléma, hogy a kortárs képzőművészeti intézmények fenntartásának és a projektfinanszírozásnak gazdasági alapja jelenleg egy nem átlátható és nem fenntartható, valamint állandóan változó képletet mutat. Az intézményvezetők számára minden szempontból lehetetlen egy, az egyes intézmények alaptermészetéből kötelezően következő közép- és hosszú távú tervezés. Az állam nem lép ki a kultúráért felelősséget vállaló hagyományos kultúrpolitikai szerepéből, mert ezáltal központosíthat, befolyásolhat, ellenőrizhet, illetve ellen-periódusonként decentralizál, autonómiát hirdet és megengedi a kultúra szövetének önálló burjánzását. Mint nagyrészt egyedüli fenntartó, az állam – az önkormányzati hatástól nem megtisztítva – a pénzügyi keretek szűkösségére hivatkozva bír ilyen nagy befolyással. Olyan, alapvetően új finanszírozási szerkezetet kell megteremteni, amelyben a közpénzek szerepe kevéssé domináns, amelyben jelentős, ámde kontrollált szerepet játszik a magántőke, és amely nincs kiszolgáltatva a mindenkori politika kénye-kedvének (az MMA is beszél erről, de nem gazdasági értelemben, hanem a politikai pártok adok-kapok meccsének jelenlegi állásából). Ehhez valóban független, szakmai testületeket kell létrehozni, amelyeknek tagjai ellenőrizhető módon érdek-semlegesek. Nem lehetetlen ez, nyugat-európai és EU-s modellek állnak rendelkezésre.

Egy másik alapvető probléma, hogy az intézményrendszer szerkezete nem megfelelő az adott viszonyokhoz és elvárásokhoz képest. Van Kunsthallénk (van?), gyűjteményeket kezelő csúcs-múzeumunk, vannak szintén közpénzből gazdálkodó vidéki múzeumaink, vannak műteremlakásaink, alkotóházaink, művésztelepeink, rezidencia-programjaink, és volt egy kiváló lektorátusi programunk az elmúlt pár évben. Ez a keret azonban koránt sem teljes, mert kicsi a kapacitása a hazai művészeti produkció igényeihez képest, valamint hiányzik az olyan funkciójú intézménytípus, amely horizontálisan és vertikálisan is képes lenne a ma élő művészek képviseletére (mint a német Kustvereinek). A meglévő intézmények közötti feladatmegosztás elvi és gyakorlati alapjait eddig egyik kormányzat sem fektette le.

Hiányzik még egy lényeges elem. A képzőművészet stakeholderei (művészek, az intézmények kollektívái, művészeti adminisztrátorok, döntéshozók, fogyasztók) között mindeddig nem alakult ki széles körű, a helyzet komplexitását belátó árnyalt vitakultúra. Nézetazonosság egy-egy művészeti szubkultúrában persze létezik, de a képzőművészeti lobbi léte, nem léte, feladatai és felelőssége szempontjából itt sem dominálják a vitát olyan alapelvek, mint a tolerancia, a tisztelet és a szolidaritás. (A MMA autoritását kritizáló véleményekre zsigerből jövő válasz születik: aljas politika van az esemény mögött.) Nyilvánvalóan nem a mindenre vonatkozó egyetértés hiányzik, ami viszont igen, az nem más, mint az érdekazonosság felismerése és ennek alávetve a közös érdekvédelem gyakorlata: a pragmatikus szemlélet. Túl kellene lépni a balliberális-jobboldali szembenálláson, és meg kellene határozni a prioritásokat, fontossági sorrendbe rendezni a tennivalókat: a kortárs képzőművészet integrációját az oktatásba, a hazai kultúrába és a nemzetközi szcénába. Egy részletesen kidolgozott vízió megvalósításához vannak közpénzekből finanszírozott eszközök (a közoktatás, maga a kortárs képzőművészeti intézményrendszer, beleértve a Balassi Intézeteket) és a magángalériákkal régóta meglévő, de ki nem használt szinergia.

Tehát az érvényes kérdés nem az, hogy mely művészek mely munkáját hogyan interpretálva kell eljuttatni a közönséghez, és hogy mely intézmények mely vezetői kapjanak milyen mennyiségű közpénzt. Az alapokig kell visszanyúlni, arra kell keresni a választ, hogy hogyan lehetne egy épeszű, hatékony és fenntarthatóan fejlődő intézményes keretet kialakítani nem csak elviekben, hanem a jelenlegi hazai és globális viszonyoknak megfelelően. Nincs mese: létre kell hozni a régóta sürgetett partneri viszonyt a közpolitika döntéshozói és e meglehetősen összetett szektor szakemberei között. El kell kezdeni az alapelvek és a praxis kidolgozását azokkal, akik erre hajlandók, és akik keresik az érdekazonosságot és a nézetazonosság meglévő elemeit. Azokkal, akik a művészeti aspektusokhoz kapcsolódó közgazdasági, közigazgatási, jogi és kommunikációs vonatkozásokat egységben látják. A jelenlegi tragikomikus helyzet sok inspirációt nyújt erre.

Az átalakításra a kormánynak vannak sajátos elképzelései. Azonban a múzeumi szakemberek, kurátorok, kritikusok, múzeumpedagógusok, a kultúra gazdaságát ismerők és a művészek nagy számban ellenzik ennek elvi alapjait és gyakorlatát. Olyan sokan gondolják ezt, hogy nem lenne szabad lesöpörni őket, és úgy gondolni rájuk, mint a nemzet és a nemzeti összefogás ellenségeire. Amíg ezeket a kérdéseket hatalmi szóval válaszolják meg, alapos tájékozódás, kiterjedt, ámde hatékony szakmai diskurzus és hatástanulmányok nélkül, addig nincs értelmes válasz arra, hogy milyen szerepet kellene vállalniuk az állami fenntartású kiállítási intézményeknek a hazai kortárs képzőművészet bemutatásában. Másfelől, ezekre a kérdésekre egy koherens rendszer megrajzolásával válaszokat kell adnia a nyilvánosság előtt az önkéntes policy-munkásoknak akkor is, ha a döntéshozók nem állnak velü(n)k szóba.

*

Petrányi Zsolt művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjteményének vezetője

A válasz első megközelítésben nagyon egyszerűnek hangozhat: az állami fenntartású intézményeknek a jelenkori művészet meghatározása révén közvetítői szerepet kell vállalniuk – csak az a kérdés, hogy mit közvetítsenek, kinek, és milyen résztvevői attitűddel. A mai kultúrával foglalkozó állami kiállítóhelyek alapvető szerepet játszanak abban, hogy állást foglaljanak a művészet ma zajló fordulatairól, alakulásáról, értékeiről. Ezt azért kell megtegyék, hogy hozzásegítsék a nézőt és a szakmát a véleményformáláshoz, illetve ezen túlmenően a művészet iránt érdeklődőket a kérdésfelvetés és a bemutatás módjával inspirálni tudják. A dilemma ennek kimondásában nyilván az, hogy ki dönti el és milyen alapon, hogy mit nevez mai, inspiratív művészetnek. Ez a jog és felelősség minden esetben az intézmények vezetőire és kurátoraira hárul, akik folyamatos hazai és nemzetközi tájékozódásuk alapján alakítják ki azt a véleményüket, hogy milyen témák vagy művészek bemutatása mentén alakítják kiállítási programjukat. Ez az állásfoglalás nemcsak a közönség ítéletére vagy igényeire épít, hanem azon túlmutatóan igyekszik témákat, képzőművészeti megnyilvánulásokat, új trendeket és kérdésköröket is bevonni a múzeumi kommunikációba.

Ha a közönségről esik szó, fontos megemlíteni az edukációs és a szórakoztatási múzeumi célok különbségét és egyidejűségét. A kortárs művészet közvetítése azt jelenti, hogy az intézmények bemutatják mindazt, amiről úgy gondolják, hogy a közönségnek fontos tudni, hogy mi érték, hogy mi történik a művészeti világban, de ez az információ csak akkor éri el a befogadót, ha kellően elmagyarázott és körülírt. Ehhez nemcsak a kommunikációs felületek segítenek hozzá, de a megfogalmazott koncepció is, hogy egy-egy kiállítás vagy egyéb bemutató milyen szakmai, társadalmi, közéleti vagy egyéb kérdést állít a maga oldalára, hogy a művészetet tágabb összefüggésrendszerbe helyezze. Ha kifejezetten jelenkori művészetet közvetít az intézmény, akkor ez az informálás – be kell látnunk – missziószerű, azaz tömegeket csak alkalomadtán mozgat meg. Ennek ellenére a közönség folyamatos bővítése fiataloknak és felnőtteknek szóló pedagógiai programokkal, társművészeti eseményekkel soha nem adható fel, ennek a célnak a részét képezi. A mai alkotásokkal foglalkozó intézményeknek tehát egyszerre kell magas színvonalon kulturális kikapcsolódást nyújtaniuk és segíteniük a vizuális nevelést.

A kortárs magyar művészet bemutatásának másik fontos sarokköve, hogy milyen értékek mentén mozog. Ezeket az értékeket a különböző művész generációk esetében másként és másként határozzuk meg, mert a több éve a pályán lévők esetében a hazai és a külföldi szakmai jelenlét lehet egy ilyen értékmérő a művek tartalma mellett, a fiatal generációnál viszont a fogalmazásmód jelenidejűsége, érdekessége, kommunikációs lehetőségei képezhetnek egy más aspektust. A kvalitás megnevezésében a magyar művészet összehasonlító elemzése mellett nélkülözhetetlen a globális mértékkel való mérés és ítélet, mert a magyar művészet soha nem lesz elválasztható az európai művészettől és azon keresztül a világ tendenciáitól. Kultúrtörténetünk éppen arról szól, hogy a lokális értékek és témák milyen módon tudtak kapcsolódni a nemzetek fölötti felvetésekhez. Ez a művészeti diskurzus, ez az a kommunikáció, ami a művész-értelmiségi helyzetét, kapcsolatait, kitekintését, problémákról alkotott képét és ezen keresztül a műalkotás létrejöttét is meghatározhatja.

Ez a „nemzetközi kontextuskeresés” természetesen azt is jelenti, hogy a kortárs művészettel foglalkozó intézmények nem lehetnek a politikai reprezentáció felületei. A politika egyetlen érdeke – és egyben feladata – a kortárs intézményekkel kapcsolatban az lehet, hogy fenntarthatóvá tegye a működésüket, hogy jól végezhessék a feladatukat, és ezáltal bizonyságát adják egy ország kulturális színvonalának, sokrétegű művészeti életének és annak nemzetközi kommunikációs készségének. Más út nincs, mint az intézmények és a fenntartók érdekegyezsége abban, hogy a művészeten keresztül mutassák meg azt, hogy egy ország – a mi esetünkben konkrétan Magyarország – Európa részeként éli a kulturális életét.

Ehhez az összefonódáshoz kapcsolódik a szervezeti fenntartáson, működtetésen túl a művészeti produkcióban való aktív részvétel. Az állam és intézményei – minisztériumi vagy alapítványi források, valamint a magántőke bevonásával – nem hagyhatják magukra azokat a művészeket, akik megteremtik a kiállítóhelyek által megkívánt színvonalat, munkáikon keresztül megvalósítják művészi céljaikat egy-egy konkrét kiállítási projekt kapcsán. A közvetítés ugyanis csak akkor sikeres, ha az adott mű, amelyet az intézmény közvetít, magas technikai színvonalon jelenik meg, ehhez pedig részt kell vállalni a műalkotás létrehozatalában, valamint az arról készülő dokumentáció, katalógus, egyéb publikáció kiadásában és terjesztésében. Az az időnként felmerülő dilemma, miszerint a kiállítások nyomában megnövekvő művészeti presztízs értékét a műkereskedelem révén a magánszféra fölözi le, azért nem releváns, mert ha a fenntartó az alkotás folyamatát nem segíti, csak számon kéri, annak a veszélyével játszik, hogy az intézményrendszer nem olyan léptékű és igényű műveket mutat be, amelyek érdekesek lehetnének akár határon innen, akár határon túl.

*

Illusztráció: Kovács Lehel

Fabényi Júlia művészettörténész, a Janus Pannonius Múzeum igazgatója

A kérdést részletekre bontanám, mert több lényegi tagolás és meghatározás szükséges a megválaszolásához. Állami fenntartású intézményekhez soroljuk valamennyi szakintézményt, amelyek az ország működéséhez elengedhetetlenek: a NAV-tól kezdve a kórházakon keresztül egészen a kiállítóterekig. Valamennyi szakintézmény, amely felelősséggel látja el a feladatát, szakirányú végzettséggel rendelkező szakemberek munkája révén. Kórházat nem vezet festőművész, és a NAV-ot sem irányítja orvos. Míg azonban az előbbi kör tevékenységét a jogszabályok szigorú ismerete és betartása határozza meg, ezért kötött és szigorúan ellenőrizhető mozgásterű, addig a kulturális és művészi terület lényegesen nyitottabb, szabadabb struktúrájú. A művészeti élet szereplői a szellemi folyamatok, a tudományos és társadalmi fejlődés közvetett és közvetlen hatásainak részesei, ami sem jogilag, sem matematikailag nem modellezhető folyamat. Ugyanakkor a kulturális és művészeti intézmények a viszonylagos kötetlenség okán támadhatók is, mert itt szabad terük van a szubjektív értékítéleteknek. Az intézmények szerepe a kortárs művészettel egyetemben alakul, és ennek a változásnak nem lineáris következménye a szerepvállalás – intézményi identitás – megértése a széles közvélemény körében.

Az állami szerepvállalás a majdani kortárs kiállítás bemutatásában az államilag fenntartott intézmények színre lépése előtt kezdődik. Az állami szerepvállalás a kortárs művészetet illetően akkor kezdődik, amikor a művészeket és a művészettörténészeket egyetemi szinten kiképzi. Ezzel az állam és a kulturális politika elismeri a szakág felsőfokú tudományos minőségét, és ennek megfelelően kifejezi a kortárs képzőművészettel szemben támasztott igényét is. Szerepet vállal, és elismeri a szakág létjogosultságát és feladatát, a kortárs képzőművészetet bemutató intézmények fenntartását kulturális missziójának, azaz szakpolitikai feladatának tekinti. Az állam szerepet vállal az intézmény működtetésében, és ennek ellentételezését a szakmai megfelelésben várja el.

Az állami fenntartású kortárs kiállítási intézményeket illetően meg kell különböztetni gyűjteménnyel rendelkezőket és gyűjteménnyel nem rendelkezőket. Az előbbi – sarkítva – szervesen fejlődött gyűjteményét helyezi feladata homlokterébe. A gyűjtemény azért is élvez prioritást a szakmai program és koncepció kialakításában, mert már szerves része a nemzeti kulturális örökségnek, és folyamatos elemzésével (bemutatásával, újrarendezésével, kiegészítésével, kiállítások hozzárendelésével) lehetőséget biztosít új értékek feltárására. A kortárs muzeológia elengedhetetlen feladatának tekinti a gyűjtemény támogatására vonatkozó kiállítások rendezését, mert ezek segítséget nyújthatnak a gyűjtemény fejlesztésében, akár koherens egységbe rendezéssel, akár kitágítással, az aktuális tendenciák országos és nemzetközi szintű bemutatásával. Kölcsönhatásban a gyűjtemény és a kiállítás a művészet aktuális tendenciáinak jellegét – néha történelmi előzményeit – is képes felszínre hozni. Ugyanakkor természetszerűleg igyekszik az új művészettörténet-írásban érvényes autentikus és korszerű jelenségeket a gyűjtemény számára megszerezni.

A másik típusú kiállítási intézmény nem rendelkezik gyűjteménnyel, így látszólag teljes szabadságot élvez a kortárs képzőművészet bemutatását illetően. A szabadság fogalmát azonban relativizálni kell, mert bármilyen hiteles és magas minőségű a bemutatásra kerülő művészet, ha az intézmény anyagi okokból más, műfajidegen tevékenységekre szorul a magasabb bevétel megszerzése érdekében, hiszen akkor a munka kárára kell kompromisszumokat kötnie.

Nagyon lényeges szempont, hogy gazdaságilag és kulturálisan milyen közegben működik az intézmény. Ha gazdaságilag leszakadtban és kulturálisan is ingerszegényben, az hihetetlenül nagy kihívás az intézmény számára a közösségformáló erők generálása, a kortárs kiállítások tematikáin keresztül való reflektálás az adott közösség érzékeinek és értékeinek a felébresztésére. Vagy gazdaságilag szegény, de kulturálisan igényes a közeg, ahol szinte a legkönnyebb a közeggel kölcsönhatásban támogatni új és autentikus művek létrejöttét és bemutatását. Az intézmény feladatkörét és feladatvállalását minimum ezek a tényezők befolyásolják.

Az állami támogatás lényege eleve azon a feladaton alapszik, hogy kiegyensúlyozott helyzetet biztosítson – és ne a megélhetési vagy túlélési kényszer örvényében működjön a mindenkori szakintézmény, amelynek vállalt feladata a hiteles kortárs művészeti pozíciók bemutatása. Az állami szerepvállalással a művészeti élet valamennyi szereplőjét – művészt, intézményt és befogadó közeget – figyelembe kell venni, mert erre az összességre irányul és terjed ki a feladata. Az állami szerepvállalás akkor sikeres, ha bizalmi alapon delegálja kulturális küldetését a szakintézmény felé. Ez közvetett szerepvállalás a művészettel szemben. (A közvetlen szerepvállalás is legitim forma, de ott nincs intézmény közbeiktatva, a feladat kiemelt kormányfeladattá válik, például egy 1956-os emlékmű esetében.)

Amikor az intézmény koncepciója kialakult, mert mindazt mérlegelte és számba vette, ami az intézmény sikerét szolgálja, szakismeretét illetően hiteles művészetet mutathat be. A művészeti kínálat sokrétű. Horizontális értelmezésben az azonos minőségű hiteles alkotások skálája rendkívül széles. Az állami támogatású intézmények feladata folyamatosan részt venni a művészet feltárásában, gyakorlati és elméleti talajt biztosítani, és generálni a nézői, befogadói közeg vizuális művelődését. Az intézményi felelősségvállalás – a minőség képviselete – nem az a megmondó szerep, amit pedig olyan gyakran az intézmények szemére vetnek.

A magángalériákkal szemben az állami fenntartású intézményeknek sokkal nagyobb a kísérletezési lehetőségük, ez szakmai feladatuk, és ezért is kapják a fenntartói pénzt. A „kockázat-viselési teher”, ami elsősorban piaci kényszerből adódik, nincs ezeken az intézményeken, tehát részt kell vállalniuk új, érvényes tendenciák szakmai támogatásában. Új művek létrejöttében eddig is és a későbbiekben is az állami intézmények pénzügyi adottságai biztosíthatják a kivitelezési költségeket (például installációk vagy drága technológiával a mindenkori kiállításra előállított művek), amelyek sikeres megjelenés esetén bekerülhetnek a „piaci” körforgalomba, tehát áttételesen a gazdasági mozgás résztvevőivé is válhatnak.

Az állami fenntartású intézmények – legyenek azok gyűjteménnyel rendelkezők vagy csak időszakos kiállításokra szakosodott kiállítási helyek – feladata a kortárs képzőművészet érvényes minőségének felfedezése és képviselete a szakmai elkötelezettség mentén. Ez lehetőség és adottság egyben, de mindenképpen pozitív kihívás.

*

Keserü Katalin művészettörténész, az ELTE Művészettörténeti Tanszékének docense

A kiállítási intézmények eredendően nem a mindenkori kortárs és nem is csak a magyar művészet számára vannak fenntartva, ez a kérdés alkalmanként a vezető(i program) és a döntéshozó/fenntartó közti megbeszélés tárgya lehet. Magyarországon egyetlen ilyen intézmény van: a Műcsarnok (ha nem számítjuk az önkormányzatok által fenntartott in-téz-ményeket). Talán ez is az oka annak, hogy az egykor ideiglenes kiállítási pavilonnak szánt épület története annyi kellemetlen eseménnyel, negatív kritikával telített. A Műcsarnok jelenleg tehát éppúgy lehet befogadó hely, mint kiállításokat alkotó műhely, bármely történeti vagy jelenkori témát tekintve. (Valaha magam is szorgalmaztam küldetésének megfogalmazását a fenntartó képviselőjénél, azaz a kulturális kormányzatnál, de eredményre nem jutottam. A nem egyértelmű funkció jelenthet szabadságot, de folytonos támadási felületet is ad az erre berendezkedett agyak számára.)

Tény, hogy a mai Magyarország egyetlen Kunsthalléja mellé nem sorakoztak fel az időközben született kortárs művészeti intézményformák (például a kiállítóinál jóval szerteágazóbb működésű kortárs művészeti központok).

Ez újabb zavart jelent a Műcsarnok feladatát tekintve, hiszen még ha úgy is tekintjük, mint a történetileg kortárs művészet kiállítóhelyét, a kritikai értelemben vett kortárs művészet fogalom attól lényegileg különbözik. (A nyolcvanas években a szükségletek iránt érdeklődő Soros György és alapítványa végül más típusú, az elektronikus médiumokra és a társadalmi kommunikációra koncentráló intézményeket hozott létre, de nem róható a számlájukra az, amit maga a kortárs magyar művészet nem hozott létre magának. A rendszerváltáskor már a Műcsarnokban működő Soros Alapítvány Képzőművészeti Dokumentációs Központ, majd Kortárs Művészeti Központ tulajdonképpen az egyetlen műhellyé vált ezen a téren, jóllehet minden lehetőség megvolt, hogy a hazai alkotói egyesületek – a maguk szélesebb körű dokumentációs anyagával – hasonló értelemben megújuljanak.

Ám az is lehetséges – mint azt a megújulás elmaradása példázza –, hogy ez az elvárás naiv volt. Mindenesetre emiatt – és ismerve a hazai művészet sokféleségét, amelyre magam is nyitott voltam a Műcsarnok igazgatójaként – nem tekintettem tisztességesnek az egyetlen szervezettel való kivételezést, amit az ingyen hely és az éves kiállítás jelentett. Ez utóbbiak – legalábbis az én időmben – nem is voltak túlságosan meggyőzőek.) A Műcsarnok mindenesetre készen állt arra, hogy egy a múlttól függetlenedő kortárs művészeti műhellyé váljon. Az épületrekonstrukció során azonban helyreállt eredeti szépsége, így óhatatlanul reprezentatívvá vált, kevésbé műhelynek valóvá, ami egy kortárs művészeti központot inkább jellemez. Az örökölt intézménnyel öröklődött a reprezentatívabb funkció is, talán a fenntartó (az állampolgárok) igényeinek megfelelően is. Mindenesetre az egyáltalán nem biztos, hogy ennek az épületnek egy kortárs művészeti központ szerepét kellene betöltenie, annál inkább egy olyan szellemi műhelyét, amely a szerteágazó kurátori munkáé, a témaválasztástól (esetleg történelmieket is beleértve) a kommunikációig.

Ha a kérdést csak a hazai kortárs művészet felől tesszük fel: az intézményt egyszer a hazai kortárs művészekre kellene bízni, mert – mi tagadás – eddig (a rendszerváltozás óta) semmilyen vezetői kísérlet nem volt egyértelműen sikeres a körükben. (Nem is biztos, hogy annak kell vagy lehet lennie.) Persze már a Műcsarnok történetének első periódusában kiderült, hogy a művészi vezetés is kudarcos. Ennek köszönhető jelentős alternatív intézmények megerősödése, mint például az egykori Nemzeti Szaloné. Az ötévenkénti vezetői profilváltások viszont azért mondhatók szerencsésnek, mert így legalább többféle szemlélet érvényesülhet, még ha csak egymás után is. Előbb-utóbb persze kialakulhatna a művésztársadalomban az egymás iránti figyelem, megértés és türelem, megbecsülés és érzékenység, amit most már nem kellene történelmi okokra hivatkozva felülírni sokszor méltatlan érvényesülési szándékokkal. Lehet, hogy éppen a közös munka segítené ezt a csiszolódást. (Hasonlóan elsatnyult a művészetkritika saját belső kommunikációja is. Hadállások kialakítása és erősítése helyett érdemi feldolgozásra vár jó ötven év hazai művészete, különösen ha a Nemzeti Galéria esetleg – átmenetileg – megfosztódik ennek a munkának a lehetőségétől; amit, úgy vélem, senki nem kíván).

Ugyanakkor folyamatos tisztázásra vár az is, hogy mi a művészet. Ha – mint azt a francia új filozófia az 1960-as években tette – el is fogadjuk a művész személyének, szerepének „dekonstruálását”, egyáltalán nem biztos, hogy csak azokon a területeken fogadhatjuk el újrakonstruálását, amelyeket utóbb a művészetkritika jelölt ki; ráadásul nálunk (mivel megkésett) kevéske helyet hagyva a művészet saját jelentkezésének, jelenlétének, és egyre kevésbé törődve azzal a kérdéssel, hogy – az alkotói deklaráción és a kiállítóhelyen történő szereplésen kívül – mi teszi művészetté az adott tevékenységet. Másrészt rendkívüli az a kortárs történet, amelyben a művészet – amúgy a nézőnek szellemi izgalmat hozó, a művészettörténetben vissza-visszatérő, valójában kegyetlen – öndekonstrukciója nyomán, egyéni utakon újrakonstruálódott, amint az a dekonstrukciótól függetlenül kibontakozott művészet is, amit az alkotó munkássága hitelesít, vagy a „semmiből” művészetet kreáló életművek előttünk való felépülése, amelyekből alig látni valamit a Műcsarnok termeiben. Pedig ezek – több évtizedes munkával – maguk kanonizáltak régi-új művészeti gondolkodásmódokat, szemléleteket és módszereket. Kérdés, hogy e folyamatok bemutatásának mellőzésével elvárható-e egyáltalán, hogy a „fenntartó” (vagy akár a művész- és kritikustársadalom, a nemzetközi művészeti szcéna) megismerje a folytonos le- és újraépítésből szövődő művészet lényegét és éppen ebben megmutatkozó példáját, amely a folyton változó, mozgásban lévő egyetemes emberi lét (valamint intézményesült területei) összekapcsolódásának valóban méltó reprezentánsa. És kérdés, hogy e nélkül az „alapismeret” nélkül van-e értelme az új kommunikációs kultúrában aktuális összefüggésekből született alkotástípus intézményi megjelenésének, ami egyre kevésbé a művészeten belüli beszédet mélyíti el, sokkal inkább egy minden lehetséges területről merítő és azokat behálózó beszédmóddal él. Ez a jelenség a művészet természetes folyamatába tartozik – de vajon oda tartozónak mondja-e magát? És mi van akkor, ha nem? Ha a Műcsarnok nem is érdekli? Ha a centrum és periféria, a high and low ellentéte megszűnt, akkor kérdés, hogy ki(k) tudja(-ák) a megkülönböztetett művészetet jelképező Műcsarnokot megtölteni tartalommal. Ennek megválaszolásához azonban egy élő beszélgetésre lenne szükség.