Miként veszélyeztetik az európai gyűlöletbeszéd-törvények a szólásszabadságot? Ezt elemzi rövid kötetében Paul B. Coleman, a témakör bécsi szakértője, jogász, egyetemi tanár, az Alliance Defending Freedom munkatársa. A könyv vizsgálja a gyűlöletbeszéd elleni törvények kialakulását, súlyos hiányosságait és cáfolja az alátámasztásukra használt érveket. A kötet esetkatalógust is tartalmaz, valamint függelékében összegyűjti az európai országok vonatkozó jogszabályait.
Amikor a szólásszabadság Európán kívüli megsértéséről van szó, például Pakisztánban vagy Indonéziában, a nyugati civilizáció egységesen hördül fel. Ha újságírókat bírságolnak meg és börtönöznek be iszlám országokban vagy bárhol máshol, felemeli szavát az EBESZ: „nem szabadna kriminalizálni a véleményt”. Azonban míg Indonéziában valaki öt év börtönnel nézett szembe, amiért azt posztolta ki a Facebookra, hogy „Isten nem létezik”, egy ír püspök ellen azért nyomozott a rendőrség, mert kijelentette: Írország kultúrája „szekurális és istentelen”. Melyik a jobb, tehetnénk fel a szónoki kérdést.
A gyűlöletbeszédet nehéz definiálni, mivel általában azt jelenti, amit akarnak, hogy jelentsen, a gyűlöletbeszéd elleni törvények igen különbözőek tartalmukat és egyértelműségüket tekintve is: számos gyűlöletbeszéd elleni törvény igen homályos, általános és sok szubjektív elemet tartalmaz – sőt, előfordul, hogy a gyűlöletbeszédnek minősített kijelentésnek még csak hamisnak sem kell lennie, azaz a gyűlöletbeszéddé való minősítés nem feltétlenül függ a minősítendő kijelentés igazságtartalmától. Emellett nem szükséges, hogy a gyűlöletbeszédnek konkrét áldozata legyen, elég hozzá egy csoport, aki magára értelmezi és megsértődik rajta.
Coleman kötetének első részében az európai gyűlöletbeszéd elleni szabályozások eredetét vizsgálja, amelyek három szövegre vezethetőek vissza: Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatára; a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányára; valamint a Faji Megkülönböztetés Minden Formájának Felszámolásáról Szóló Nemzetközi Egyezményre. Hogy ne nyúljon túl hosszúra a poszt, nem részletezem, amit a könyv amúgy is megtesz, csak egy példát hoznék arra, miként alakította a Szovjetunió és a kommunista blokk a gyűlöletbeszédről szóló mai felfogásunkat. A fenti dokumentumok megszövegezése közben ugyanis nyilvánvaló ellentét feszült a szabad, nyugati világ és a kommunista blokk felfogása közt. A komcsik mindig megpróbálták átnyomni a saját elképzelésüket, amelyeket többnyire elhárítottak a szabad nemzetek, de nem minden esetben.
Az egyezségokmány egyik szövegtervezete leszögezte: az államnak büntetnie kell a nemzeti, faji, vallási gyűlölet minden olyan kinyilvánítását, ami erőszakra való felbujtás. Ezt a változatot azonban a lengyel küldött elutasította, mondván, csak a következményekkel számol, nem nézz szembe a kérdés lényegével, nem tépi ki a gonoszság gyökerét. A jugoszláv küldött ki is mondta, akkor is büntetni kell mindezt, ha az nem felbujtás erőszakra és nem vezet közvetlen erőszakhoz. Nos, a fenti három szöveg évekig tartó megfogalmazása ilyen meccsekkel telt. Ekkoriban a szabad nemzetek küldöttei még a szólásszabadság pártján álltak, ám mára ugyanaz az Európa sorban fogadja el az olyan, gyűlöletbeszéd elleni törvényeket, amelyek egykor a szovjetek által használt érvekre épülnek.
Milyen érvelés áll ezek mögött? A magyar sajtóban is gyakran találkozni a „verbális agresszió”-nak azon az alapon való elítélésével, hogy az „erőszakhoz vezet”. Következtetés: ha megtiltjuk a „gyűlöletbeszédet”, akkor „kitéptük a gonosz gyökerét”, mert nem lészen fizikai agresszió sem. A gyűlöletbeszéd kapcsolatban áll az erőszakkal, így mind a kettőt be kell tiltani.
Mindezzel két probléma van. Egyrészt: nincs rá bizonyíték, hogy az offenzív, bántó, sértő, vagy akár gyűlölettel telt nyilatkozatok erőszakhoz vezetnek. A ruandai népirtást gyakran hozzák fel bizonyítékként, mivel a rádió folyamatosan gyűlöletbeszédet sugárzott. Igen ám, de ebben az esetben a rádió sokkal tovább ment a gyűlöletkeltő beszédnél: erőszakra szólított fel, megadva a célpontok pontos tartózkodási helyét – szervezte az erőszakot.
A sértő, gyűlöletkeltő megnyilatkozások és az erőszak közti lehetséges kapcsolatra gyakran felhívják a figyelmet (itt a kötet egy Magyarországot azért elmarasztaló példát idéz, amiért hazánk csak a közvetlenül erőszakhoz vezető izgatást bünteti: a Rasszizmus és Intolerancia Elleni Európai Bizottság 2011-ben figyelmeztette az alkotmánybíróságot, hogy annak meg kellene fontolnia a gyűlöletbeszéd és a rasszista erőszak közti „lehetséges kapcsolatot”). Igen ám, de az alkoholfogyasztás és az erőszak közti kapcsolat valószínűsége ennél sokkal magasabb – miért nem tiltják be Európa-szerte az alkoholfogyasztást?
Másodszor: nem bizonyított, hogy a gyűlöletbeszédnek nevezett dolgok büntetésével és tiltásával elejét vesszük az erőszaknak és a radikalizmusnak. A Weimari Köztársaságnak voltak törvényei a gyűlöletbeszéd ellen – még ma is érvényben vannak. Ráadásul használták is őket: több mint kétszáz eljárás indul antiszemita gyűlöletbeszéd miatt a Weimari Köztársaságban. Hitleréknek azonban igen jól jöttek ezek az eljárások: a segítségükkel propagálni tudták nézeteiket. Azaz a gyűlöletbeszéd-törvények akár még súlyosbíthatják is a helyzetet.
Akárhogy is, a gyűlöletbeszéd elleni törvények szépen lassan megfertőzték azokat az országokat, amelyek egykor ellenezték őket. És ezek a törvények egyre jobban szétterjeszkednek, mint egy rákos daganat. Először csak a jól meghatározható etnikai csoportok ellen alkalmazták őket – de akkor már miért nem védik a vallási csoportokat, aztán majd a különféle szexuális orientációval rendelkezők csoportját? „Ha őket védik, minket miért nem?” Míg a „rasszizmus” viszonylag könnyen meghatározható fogalom, az „iszlamofóbia” és a „homofóbia” már sokkal homályosabb valami.
A gyűlöletbeszéd-törvényeknek van egy olyan aspektusa is, amit például a magyar médiatörvénnyel kapcsolatban szívesen hoznak fel, de a gyűlöletbeszédet tiltó törvényekkel kapcsolatban nem: az öncenzúra. Az emberek többségének nincs kedve bíróságra járni, akkor sem, ha igaza van, és nem szívesen viseli a stigmát, még ha fel is mentik. Nincs ugyanis Wikipédia-szócikk „hate speech scandal”-fejezet nélkül.
A gyűlöletbeszédek elleni törvények következő generációja a gender-identitást „sértő” megjegyzések ellen várható, majd jön a homofóbia mintájára a „transzfóbia” és a „bifóbia”. Tulajdonképpen kimondhatjuk: a törvények hatálya alá vonható csoport-típusoknak végtelen a láncolata, nincs logikusan megállapítható vége a láncnak. A legnagyobb veszély a nemzetközi intézményektől származhat, amelyek már eddig is fel-felszólítgattak országokat, hogy terjesszék ki elégtelen gyűlöletbeszéd elleni törvényük hatályát (habár erre semmilyen nemzetközi kötelezettségük nincs). Ilyen a Rasszizmus és Intolerancia Elleni Európai Bizottság említett esete Magyarországgal (hazánkat többnyire pozitív példaként hozza a kötet, kivéve Vajnai Attila esetét a vörös csillaggal, ami negatívumként szerepel benne).
Könnyen lehet, hogy igazán szabadon csak otthon és a templomban, valamint négyszemközt lehet majd csak beszélni, ha ez így folytatódik. A szólásszabadságot pedig felülírja majd a „jog ahhoz, hogy ne sértegessenek” minket. A megoldás az lenne, ha visszatérnénk az egyértelmű, szűk szabályozáshoz, amely csak az erőszakra való felbujtást, illetve azt bünteti, amikor egyértelmű és azonnali veszélye (clear and present danger) áll fenn az erőszaknak.
Paul B. Coleman: Censored. How European "hate speech" laws are threatening freedom of speech. Kairos publications, Bécs, Ausztria, 2012.
