Az ELTE BTK diáklistázása kapcsán megszólalt már boldog-boldogtalan, s két nemrégiben hozzászóló kapcsán én is kénytelen vagyok beállni a szörnyülködők sorába. A lista létezése mellett ugyanis az is elborzaszt, hogy szakmájukban elismert, tekintélyes egyetemi tanárok hogyan mentegetik magukat: mintha bizony nem az ő tanítványaik (is) lennének, akik azt a bizonyos listát megalkották.
„Akik ma a bölcsészkarra mennek, mindennek a legalja. Nem beszélnek nyelveket, frusztráltak, mert nem vették fel őket egy komolyabb – jogász vagy közgazdász – szakra, alulképzettek, motiválatlanok. Épp ezért nagyon fogékonyak a Trianon-szindrómára, a történelmünk előző kétezer évét pedig kitöltik hun-magyar mítoszokkal és sámánizmussal” – nyilatkozta az SZTE történésze a Stopnak. Amellett, hogy a bölcsészek nagy része igenis beszél nyelveket és egyáltalán nem akar közgazdász vagy jogász lenni – vagyis nem jobb híján, frusztrált kétségbeesésében ment a bölcsészkarra, mint ahogyan Karsai állítja –; felmerül az a kérdés is, hogy egy magát komolyan vevő oktató hivatkozhat-e arra, hogy rossz az alapanyag? Nem épp az ő dolguk lenne történelmet tanítani, hogy a hallgatók megtanulják a helyén kezelni a „hun-magyar mítoszokat és a sámánizmust”?
Karsai valóban képes a középiskolai történelemoktatásra fogni a szélsőséges eszmék terjesztését, ami miatt szerinte az egyetemre már „elfuserálva” kerülnek a fiatalok? Tizennyolc évesen már tele vannak szélsőjobboldali eszmékkel, és mind el vannak fuserálva! Borzasztó. Nem is tud már ezekkel mit kezdeni az egyetemi oktatás, ugye? Pedig van megoldás: követelni kell tőlük, ha meg nem tanulnak, buktatni kell, és majd kikopnak a rendszerből. Ilyen egyszerű. Vagy mégsem? Hiszen akkor az egyetem elesik a diák után járó fejkvótától, és ez bizony nem éri meg – a tanároknak sem. Ezt a részét valahogy elfelejti hangsúlyozni Karsai tanár úr, amikor – egyébként helytállóan – megállapítja, hogy „a fejkvóta-rendszer bevezetésével gigantikus méretű óvodává züllesztették az egész felsőoktatást”.
Az ELTE BTK Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének vezetője, György Péter a minap a Népszabadságban azon töprengett: „Mit csináltam, mit csináltunk rosszul?” Ne törje a fejét egy percig se tovább, tanár úr, megmondom én: úgy csináltak, mintha a kultúra, a filozófia, az esztétika csak és eredendően baloldali, liberális és értékrelativista lehetne. Nem kínáltak más alternatívát a frankfurti iskolán, a feministákon és a ’68-as lázadókon kívül. Azzal, hogy a jobbközép, konzervatív elméleteket levegőnek tekintve egyszerűen mellőzték az elméleti tananyagból, arra kényszerítették az Adornónál meg Foucault-nál többre avagy másra vágyó hallgatókat, hogy maguk keressenek külön utakat. Így, vonalvezető és szélesebb spektrum kínálása nélkül sokan könnyen bedőlhettek a populista szélsőjobb szólamoknak. A diákok egy része ugyan felismerte, hogy nem a baloldali liberális világnézet az egyetlen lehetséges út, viszont más iránymutatás híján könnyen az ellenkező végletbe sodródtak.
Szó sincs itt apolitikusságról meg elefántcsont-toronyról. Az egy dolog, hogy a konkrét aktuálpolitikai eseményektől úgy-ahogy távolságot tartott az oktatás (bár emlékezetem szerint maradt már el óra diáktüntetés miatt, és aktuálpolitikára burkoltan utaló vizsgakérdéssel is találkoztam); de az ideológiai egyoldalúság sulykolása is politika. Olyan politika ráadásul, amely észrevétlenül gyökeret ver a még nem eléggé kritikus fiatalok fejében, hogy aztán később ezen a szűrőn keresztül szemléljék a közélet minden rezdülését. Ilyen értelemben pedig egész biztos, hogy nem apolitikus az oktatás a karon, legalábbis az általam ismert Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetben.
Érhet-e ötöst egy olyan médiaelemzés, amely kizárólag a Népszabadságot, az ÉS-t meg a Magyar Narancsot veszi figyelembe? Nézhetnek-e furcsán az emberre, ha megkérdezi: „Na jó, de nem kellene egy jobboldali is?” Rendezhetünk-e vitát a határon túli magyarok szavazati jogáról úgy, hogy nem hívunk meg legalább egy olyan résztvevőt, aki a javaslat pártján állna? Kaphat-e olyan reakciót egy diák: „Ha nem tetszik a világnézeti beállítottságunk, mit keresel itt, miért nem mentél a Pázmányra?” Ez apolitikus oktatás?
Lehetett volna az elnyomott nők, melegek, romák, a gender-elméletek és a marxista szociológia mellett (nem helyett!) egy kicsit a családdal, a nemzeti identitással, a kereszténységgel is foglalkozni. Mert ezek ugyanúgy kultúraalkotó tényezők. Legyen sokrétű tájékozódási és választási lehetősége a nyiladozó értelmű hallgatóságnak is! Eddig nem hagytak nekik választást, így a hallgatók választottak maguknak: a lehető legrosszabbat.
