Az amerikai elnökválasztásra és az Oscar-évad előestéjére Amerika egyik élő lelkiismerete, Steven Spielberg nagyívű filmet csinál Amerika lelkiismeretes elnökéről, Abraham Lincolnról és a rabszolgaság intézményének, Amerika örök lelkiismeret-furdalásának megszüntetéséről. Mindezt természetesen John Williams nagyívű zenéjével. Van-e ennél amerikaibb így, 2012-2013 fordulóján? Nincs. Minden egyes képkockáról ordít: a nagy mesélő egész népét akarja, középiskolás fokon, tanítani.
Abraham Lincolnt senkinek sem kell bemutatni: az amerikai történelem egyik legnagyobb formátumú politikusa volt, aki 1860 és 1865 között, az Államok történetének legnagyobb önmeghasonlása, a polgárháború idején véghezvitte Észak katonai, politikai és gazdasági győzelmét Dél ellen. A több százezer halottal, óriási népességmozgással járó polgárháború és az utána következő rekonstrukciós időszak átszabta Amerika arcát, és új perspektívát adott a fiatal ország számára. A tizenkilencedik századi Amerika önmaga legyőzésével nyerte meg magának a huszadik századot. Nem véletlen, hogy Abraham Lincolnt az amerikai tömegek azóta is rendkívüli mértékben tisztelik, szkeptikus európai szemmel talán túlzásokba is esve. Lincoln szülőházát, egy szerény faviskót egy lépcsősor tetején álló, ormótlan kőcsarnokban őrzik; míg az elnök közismert ülő szobra messze emberfölötti nagyságában tekint le tisztelőire Washingtonban.
Aki tehát Lincoln személyéhez és munkásságához nyúl, ezekkel a nemzeti elvárásokkal kell szembesülnie az Egyesült Államokban. Spielberg elkerülte a lehető legrosszabbat, hogy a fentiekhez hasonlóan kőbe vésett filmes emlékművet állítson egy, a nyugati végek vadonjából érkező, majd Amerika megmentőjévé váló, makulátlan államférfinek – hiszen Lincoln sem volt hibátlan. Nem csinált persze a Lincoln-mítoszt elemeiben kikezdő botrányfilmet sem. Spielberg 150 perces filmfolyama nem követi végig az életutat, sőt, alig néhány hétre koncentrál: Lincoln utolsó heteire hivatalában – és életében. Az elnök az újraválasztása után a második ciklusát kezdi el, miközben lassan világossá válik, hogy Dél kimerülése miatt hamarosan véget ér a polgárháború. De ezalatt Lincoln arra készül, hogy mihamarabb keresztülvigye a kongresszuson az alkotmány kiegészítését, a rabszolgaság végleges eltörlését.
A drámai időszakot akár nagyívű történelmi tabló formájában is fel lehetett volna dolgozni – ha valaki, akkor Spielberg ezt meg is valósíthatta volna –; de a Lincoln valójában egy rendkívül hosszú, ugyanakkor közepesen érdekesre sikerült politikai tévéfilm. A Lincoln a kongresszus belső játszmáira, a két nagy párt (az akkoriban nagyjából a maival homlokegyenest ellentétes ideológiai pozíciókat elfoglaló republikánusok és demokraták), a pártokon belüli platformok és egy-egy politikus elveire, vagyis inkább érdekeire koncentrál. Miközben a történet világos és egyszerű, a forgatókönyv elvész a részletekben, ami a legkitartóbb történelem- és külpolitika-rajongóknak lehet érdekes. De ha ezt a műfajt választotta a rendező, akkor egy kicsit távolabbról is meg lehetett volna közelíteni a rabszolga-felszabadítás és a polgárháború lezárásának egyáltalán nem egydimenziós politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális dilemmáit.
Janusz Kaminski operatőr szép munkát végzett, gyönyörű fényekkel és árnyakkal, hatásos beállításokkal dolgozott, de a Lincoln ettől még jobbára négy fal közötti kamaradráma lett. Spielberg hagyományos zeneszerző társa, a filmzene Wagnere, John Williams sem ez alkalommal alkotta meg a legemlékezetesebb dallamait.
A Lincoln egy fő alakon és a körülötte keringő mellékalakok tucatjain keresztül mutatja be a nagy történetet. Az alkotást úgy viszi el a hátán az elnök szerepében Daniel Day-Lewis, a kortárs filmművészet egyik legnagyobb színésze, ahogy Lincoln cipelte hórihorgas, görbülő alakján az Egyesült Államok összes korabeli terhét. Day-Lewis Lincolnja maga oldja fel a film pátoszát: kesernyés humor, népies anekdotázás, bölcs és sztoikus visszafogottság jellemzi az elnököt, aki körül prófétai hevületű ideológusok, korrumpáló és korrumpálható politikai macherek küzdenek az alkotmány kiegészítéséért. Vagy ellene. Spielberg a politikai dráma mellett megpróbálta Lincoln nem éppen problémátlan magánéletét is beleszőni a filmbe, de ezek a szálak meglehetősen kidolgozatlanul maradtak.
A politikai és életdráma végeredményét persze mind tudjuk. A természetesen nézhető (hiszen Spielberg kifejezetten rossz filmet nem tud csinálni) Lincolnnal az a baj, hogy 150 percébe sokkal több minden belefért volna mind az elnökről, mind a korabeli Amerika sokrétű valóságáról. De Spielberg láthatóan nem akarta túlbonyolítani a történetet. Nemzeti töriórát akart, cukormázzal leöntve. És imádják érte Amerikában.
