Magyarország gránitszilárdságú Alaptörvényének negyedik módosítása a küszöbön áll. Ez valószínűleg senkit nem lepett meg az Alkotmánybíróságnak az Átmeneti rendelkezések egy jó részét elkaszáló határozata után, amely szerint az Ár. a „közjogi senkiföldjén” tengődik, mert önmagát emelte alkotmányos státuszra. Ugyan időközben a parlamenti többség ezt a rendelkezést az alkotmány törzsszövegébe is beleírta, a testület a korábbi gyakorlatát összegezve azonban megállapította: nem kizárt az alkotmány felülvizsgálata, ha az alkotmány valamely rendelkezésének, vagy azt módosító törvénynek a közjogi érvényessége kérdőjeleződik meg. Így az AB megállapította, hogy a valójában nem átmeneti jellegű rendelkezések – köztük a kommunista diktatúrából a demokráciába való átmenetről és az MSZP, mint jogutód felelősségéről szólók – tekintetében az Ár. alkotmányellenes. Kétség sem férhetett hozzá, hogy az illetékesek a legegyszerűbb módon fogják ezt a problémát orvosolni: nevezetesen az érintett passzusoknak az alkotmány törzsszövegébe illesztésével.

Ez egyfelől valóban jóval korrektebb megoldás, mint az átmeneti rendelkezésekbe beleszuszakolt újabb és újabb kiegészítések eddigi gyakorlata; de ennyi erővel az Alkotmánybíróságot nyugodtan meg is lehetne szüntetni, hiszen lassan már csak egy kirakattestületként funkcionál. A kormány az utóbbi időben kénytelen volt belátni, hogy mégsem elég minden esetben, ha odatesszük a haverokat, az Alkotmánybíróság mára csaknem kiüresített intézményéhez azonban ragaszkodik. Ezért további hatáskör-szűkítésekkel kívánja a problémát orvosolni, amikről a jól bevált kormányzati kommunikáció elárulta, hogy ezek valójában hatáskörbővítések.

Kósa Lajos ugyanis kijelentette: az Alkotmánybíróság a jövőben nem puskázhat, viszont ezentúl a legfőbb ügyész és a Kúria elnöke is fordulhat a testülethez. Egyedi ügyben jelenleg is bármely bíró kérheti az alkalmazandó jogszabály alkotmányosságának vizsgálatát, amire a módosítás értelmében üdvözlendő módon mostantól harminc napos határidőt kapna a testület. A legismertebb ilyen, végeérhetetlen ügy Biszku Béla esete a kommunista bűnök tagadásával, amely eljárást épp két éve függesztette fel az eljáró bíró, az AB határozatára várva.

A bírói indítványtól azonban különbözik az utólagos absztrakt normakontroll, amelyet egyedi ügy hiányában, általános aggályok alapján eddig az alapjogi biztos, a kormány és az országgyűlés egynegyede kezdeményezhetett. Ennek a körnek a kibővítése a legfőbb ügyésszel és a Kúria elnökével jelentéktelen kozmetikázás ahhoz a korlátozáshoz képest, amellyel a korábbi két évtizednyi alkotmánybírósági gyakorlatot dobná egyenesen a szemétdombra ugyanaz a parlamenti többség, mely az Alaptörvényben rögzítette, hogy azt a „történeti alkotmány vívmányaival összhangban” kell értelmezni.

Természetesen lehet mondani, hogy ez az 1945 előtti történeti alkotmányra vonatkozik, de mégis csak visszatetszést kelt, hogy a kormány történelemszemlélete épp csak az elmúlt húsz évre és annak a jelen jogrendszerben leginkább használható „vívmányaira” nem terjed ki – annak ellenére, hogy több, ebben a ciklusban elfogadott kodifikációba beleépítették az eddigi alkotmánybírósági gyakorlatot. Akkor hogy is van ez? A jogalkotó mazsolázhat, míg az AB-nek tilos a „puskázás”? Slusszpoén, hogy a kérdéses módosító rendelkezés indokolása maga is az alkotmánybírósági gyakorlatra hivatkozik: „a korábbi alkotmánybírósági gyakorlat több elemét is alaptörvényi szintre emelte már az alkotmányozó” – ergo: mi megmondtuk, hogy mi volt jó a régi AB döntésekből, a többit pedig tessék sürgősen elfelejteni.

Egy AB-határozat, egy alkotmánymódosítás és így tovább: a magyar alkotmánybíróság az igazi „negatív jogalkotó” a szó legszorosabb értelmében. Egy-egy – a kormány által jelentősebbnek ítélt vagy presztízsértékű – norma megsemmisítése után ugyanis borítékolhatóan alkotmányba kerül a kérdéses szabály. Az átmeneti rendelkezéseken kívül a most tervezett átfogó módosítás több, korábban alkotmányellenesnek nyilvánított rendelkezést is beemelne az Alaptörvénybe, például a hallgatói szerződést vagy a hajléktalanság jogellenessé minősítésének lehetőségét. Mindezt azzal az AB-nek adott, szintén „hatáskörbővítő” (és szintén a testület korábbi gyakorlatából merített) trükkel megtoldva, hogy a testület vizsgálhatja ugyan az alkotmánymódosításokat, de csak formai, eljárási szempontból.

Ez a pozitivista hozzáállás kétharmados parlamenti többséggel kombinálva azonban könnyen azt eredményezheti, hogy nemsokára lesz – ha még nincs – egy önellentmondásokkal teli, toldozott-foldozott alkotmányunk, és erre kell majd tiszta lappal indulva felépíteni egy alkotmánybírósági joggyakorlatot. Ez pedig tulajdonképpen felér az intézmény lassú enyészet általi halálra ítélésével.