„Bizony, a rasszizmus az az ár, amit mindenkinek meg kell fizetni, aki csatlakozni akar a mai magyar politikai jobboldalhoz” – szól Ara-Kovács Attila írásának határozott tételmondata a Magyar Narancsban. Bár a szerző egy nappal később, a lapunkhoz eljuttatott önrevíziójában úgy egészítette ki saját mondatát: „A rasszizmus ELTŰRÉSE az az ár, amit mindenkinek meg kell fizetnie, aki csatlakozni akar a mai magyar politikai jobboldalhoz”, és megkövetett mindenkit, „aki úgy értette, hogy a jobboldali ember, mint olyan, mind rasszista”; azért ez így is egy tanulságos példája a zsákutcás magyar közbeszédnek, több szempontból is.
Az első tanulság a bántó, sőt, arcpirító eredeti általánosítás: akinek köze van a mai magyar politikai jobboldalhoz (jelentse a politikaiság a kormányt, a Fideszt vagy minden politizáló jobboldalit), annak rasszistának kell lennie? A magyarországi jobboldaliságnak nem feltétele a rasszizmus – szögezzük le a nyilvánvaló tényt, mielőtt Ara-Kovácsra eredeti írására (vissza)hivatkozva újabb csodás véleménycikkek jelennének meg Patásgulaschgárdistaorbánviktor-Magyarországról, mondjuk a német sajtóban.
A kijelentést ugyan a fentiek alapján módosította (bár az eredeti cikkben továbbra is változatlanul hagyta) Ara-Kovács; de azzal, hogy szerinte a rasszizmus eltűrése lenne a politikai jobboldalhoz való csatlakozás feltétele, csak visszatérünk a több évtizedes baloldali-liberális stigmához, hogy a jobboldal nem határolódik el eléggé a rasszizmustól. Itt jöhetne egy hosszú lista arról, hogy hányszor határolódott el, hányszor tette világossá saját értékrendjét a mérsékelt jobb; és hogy mennyien vannak a politikai jobboldalon belül is azok, akiktől mi sem áll távolabb, mint a rasszista nézetrendszer. Erre pedig jöhetne válaszul egy hosszú példasorolás, amikor nem időben, nem kellő hangsúllyal történt elhatárolódás, vagy pedig válaszolatlanul hagytak durva eseteket, provokációkat – mert ez is megtörtént, nem egyszer. Az adok-kapok így végtelenségig folytatható lenne, hiszen rasszista – vagy rasszistának címkézhető – cselekmények az ember természetéből adódóan mindig és mindenhol lesznek; és az elhatárolódás követelése, majd az elhatárolódás mértékének kifogásolása is örök sport lehet az erre érzékenyeknek és az ebből élőknek. Így a vitatott mondat felemás módosítása felemás módon enyhíti az eredeti kijelentés súlyosságát.
Az Ara-Kovács publicisztika másik, talán még súlyosabb tévedése maga a téma, a bécsi Schmidt Mária-előadás interpretálása. Az ugyanis igencsak félresikerült. A MaNcs szerzője a Wina című bécsi zsidó lap tudósítása alapján írta meg véleménycikkét Schmidt Mária bécsi előadásáról. A probléma, hogy a tudósítás nem sikerült valami jól; sőt, önellentmondásokat tartalmazott, miszerint a zsidókat diszkrimináló törvényekről nem beszélt Schmidt, majd a következő mondatban mégis elismeri, hogy beszélt a numerus claususról. A csapongó, rövidke tudósítás még olyan dolgokon is lamentál, miszerint a Páva utcai zsinagóga és az ottani holokausztmúzeum mennyire kiesik a városból, miközben a Terror Háza mennyire centrális helyen fekszik, és hogy ennek mi a politikai üzenete...
Ezzel szemben a Terror Háza oldalán elolvasható Schmidt Mária teljes, német nyelvű előadása, melyből kiderül, hogy részletesen, alaposan és kellő érzékenységgel beszélt az általa amúgy köztudattan évtizedek óta kutatott témáról. A magyarországi zsidók és nem zsidók 1944-45-ig tartó bonyolult viszonyát is részletesen, tabuktól és egyoldalúságtól mentesen bemutató beszéd legfeljebb szaktörténészi viták tárgya lehet, hogy hová helyezte vagy nem helyezte eléggé a hangsúlyokat; viszont egyértelmű, hogy elég távol esik „a zsidóság jól becsomagolt gyalázásától”, ahogy a bécsi lap és ennek nyomán Ara-Kovács ezt megállapította; és elég távol a rasszizmustól is, amiről a MaNcs szerzője a Schmidt-beszéd kapcsán ír.
Cigány = bűnöző. Magyar = lop. Liberális = hazaáruló. Zsidó = világösszeesküvő. Jobboldali = rasszista. Vagy legalábbis rasszizmust tűrő. Az ilyen leegyszerűsítések mindig nagyon kényelmesek, és persze legtöbbször csak az a címke fáj nekünk, amit a mi homlokunkra ragaszt valaki. Az Ara-Kovács-cikk és annak tanulságai talán alkalmasak arra, hogy minden közbeszédet művelő ember – a kocsmáktól a médián át a politikumig – egy pillanatra elgondolkodjon a címkézés és általánosítás felelősségéről. A közírók pedig arról, hogy a tollhegyre tűzött eseményekről az első forrásból, vagy legalábbis több forrásból tájékozódjanak, mielőtt régi paneljeikkel belevetik magukat az örök magyar politikai lövészárkokba.
