Az egykori reakciós programunk második kiadásáról szóló ötletelés során arról beszélgettünk, hogy milyen, különösebb költségvetési ráfordítást nem igénylő szabályozási megoldással javíthatna a kis- és középvállalkozások helyzetén az állam. Mivel e cégek számára komoly problémát jelent vevőik mind hosszabbra nyúló tartozásainak kezelése, arra jutottunk, hogy az egyik legnagyobb segítség a fizetési határidők drasztikus lerövidítése lenne: a 15 napban maximált határidő radikálisan javíthatná likviditásukat.
Úgy néz ki, az élet megelőzött minket, egy kormányzati előterjesztés szerint legfeljebb 30 napos fizetési határidőt köthetnek majd ki a vállalkozások, és könnyebben szankcionálhatják a késedelmes fizetést. A Fidesz 2010-es választási programjában (a 31. oldalon) is szereplő módosítás egy időközben elfogadott uniós irányelv implementálása a magyar jogba, annyi eltéréssel, hogy az eredetileg bizonyos esetekben 60 napos határidőt is engedne (a nemzeti szabályok szigorúbbak lehetnek az uniós direktívánál, enyhébbek nem).
Miért tenne jót a magyar gazdaságnak egy ilyen változás? A kisebb és a nagyobb szereplők közötti megállapodások során jellemzően utóbbiak diktálják a feltételeket, akik vevőként sokszor már 60, 90, vagy akár 180, 270 napra vállalták, hogy rendezik a számlát. Ez a multinacionális és nem multinacionális nagyvállalatok esetében épp úgy jellemző, mint az állami megrendelőknél. Egy 2011-es tanulmány szerint a nagyvállalati fizetések 90 százaléka épül halasztott fizetésre.
A kisebb gazdasági szereplők számára ez a helyzet komoly likviditási nehézségeket okoz. Míg költségeik vagy azonnal (például bérek vagy közterhek), vagy rövid fizetési határidőkkel jelentkeznek, addig szállítói hitelt kénytelenek nyújtani náluk jóval nagyobb üzleti partnerüknek, és valamilyen megoldást találni a kiadás és a bevétel közötti időbeli szakadék áthidalására. Ráadásul akár belső, akár külső (hitel, faktoring) forrásból oldják ezt meg, még mindig ott marad az esetleges nemfizetés kockázata, ami a jellemzően alultőkésített kkv-k esetében akár drámai hatásokkal is járhat.
Bár az elején jelentősebb költségvetési ráfordítást nem igénylő intézkedésről írtam, ez nem teljesen igaz. A lánctartozások első láncszeme sokszor éppen egy-egy állami szereplő, aki akár saját likviditási problémái, akár a költségvetési hiány kozmetikázása miatt halogatja a fizetést. A 30 napos határidő bevezetése ezért komoly, tíz-, vagy akár százmilliárdokban is mérhető egyszeri terhet is jelent a költségvetés számára. Igaz, ez a gyakorlatban nem többletköltség, valamikor így is, úgy is ki kéne fizetni ezeket a szolgáltatásokat, de akkor is fedezetet kell találni a konszolidációra, ami érdemi hatást gyakorolhat az adott év költségvetési hiányára.
Hogy az új szabályozásnak csak az állami tartozások rendezésével van értelme, az nem kérdés: egyrészt nagyságrendjét tekintve is jelentős szállítói hitelről van szó, másrészt az intézkedés hitelességéhez és kikényszeríthetőségéhez alapvető, hogy az állam magával szemben is e szabályok szerint járjon el.
