A Pi élete nem klasszikus hajótörés-történet. Az egyszerre hindu, katolikus és muszlim Pi Patel lélekemelő meséje hitről, élni akarásról szól, amelyet terápiás célra írnék fel cinizmus és fásultság ellen. Utoljára Tom Hanks tudta elérni azt, egy lakatlan szigeten strandröplabdával folytatott társalgása közben tövig rágtuk a körmünket. Amíg a Számkivetettben Chuck Nolandből, a partra vetődött kövér FedEx-alkalmazottból lesz magányos Robinson egy Wilson nevű labdával; addig Pi Patel, Ang Lee filmadaptációjának hőse egy kifejlett bengáli tigrisnek köszönheti azt, hogy nem adja fel.

Robert Zemeckis 12 évvel ezelőtt forgatott Számkivetettjének főszereplője éveket töltött csendes-óceáni szigetén: tüzet csiholt, megtanult halászni, stabil tutajt építeni és embernek maradni kétségbeejtő magányában. Hanks-szel együtt sirattam meg a nyílt vízen egyre távolabb és távolabb sodródó Wilsont, ahogyan Pi is megsiratta az együtt töltött 227 nap után a vadonban a egy röpke pillanat alatt eltűnő Richard Parkert.

Yann Martel Booker-díjas regényében a tigris, Richard Parker egy véletlen elírás miatt kapta meg korábbi gazdája nevét, mielőtt Pi – vagyis a szintén szokatlan, egy párizsi uszodától kölcsönzött névvel büszkélkedőPiscine Molitor Patel – édesapjának Pondicherry-beli állatkertjében lelt volna új otthonra. A tigris később kulcsszerepet kap Pi életében, ugyanis a kamaszfiún kívül ő lesz az egyetlen túlélője annak a tragédiának, melyben Pi egész családja és korábbi élete hullámsírba vész: a Kanadába tartó teherhajó a Csendes-óceán mélyére süllyed. Hősünk azonban a gyász helyett folyamatos éberségre van ítélve: napról-napra, sőt, percről-percre a bőréért küzd – amíg végül az olvasót/nézőt döbbenetes csavar várja az addig szürreális mesének képzelt történet végén.

A gimnáziumi irodalomórán tanult sziget-történetek, a Vihar és a Legyek Ura új megvilágításba kerülnek egy elárvult csónakban – a Pi élete is sziget-történet, csak nem szigeten, hanem egy mentőcsónakban játszódik. Ahogy William Golding naturalista regényének tinédzser hősei megtapasztalják hatalmukat társaik felett, úgy válik Pi, az önmagát és hitét kereső pacifista kamaszfiú a néhány négyzetméteres csónak domináns ragadozójává.

Martel lebilincselő regénye zajos sikert aratott 2001-es debütálását követően. Nagyon meg akarták filmesíteni: elsőként M. Night Shyamalan vállalkozott volna a rendezésre; majd az Amélie csodálatos életét is jegyző Jean-Pierre Jeunet került képbe, ám (utólag kijelenthetem: szerencsére) végül Ang Lee kezei közé került az erős alapanyag. Lee kivételesen érzékeny rendező, aki ért az akcióhoz (Tigris és Sárkány) az adaptációhoz (Értelem és érzelem) és az emberi lélek mély barázdáinak filmvászonra véséséhez (Túl a barátságon, Jégvihar, Ellenséges vágyak) egyaránt. Szerencsére a 3D-sem vette el az eszét: a Pi élete valódi moziélményt kínál, nem csupán csillogó illusztrációt egy jó könyvhöz.

A Coldplay Paradise című számával erősítő trailernél – melyben az unásig játszott opusz refrénjére ugrik ki a medúzák fényétől ragyogó óceánból a CGI-bálna – már csak a Time kritikája volt baljósabb, mely szerint Ang Lee filmje „az új Avatar”. Yann Martel regényébe ugyanis nem lehetett volna nagyobbat rúgni, mint felfújni egy ragacsos, ám színpompás lufivá, melyből kimarad a tartalom, és csak a coelhói bölcsességek köszönnek vissza ránk. Szerencsére nem így történt: Ang Lee mértani pontossággal illesztette egymásra az idősebb Pi, mint elbeszélő, valamint a szürreális mese síkjait, s adaptálta feszes forgatókönyvvé Martel művének sorait.

A fiatal Pi-t játszó indiai színész, Suraj Sharma remek választás a szerepre; a film látványa pedig ritka élményt nyújt: a hajóra szállás előtti idilli, álomszerű képsorok egyenesen Gerald Durrell és Széchenyi Zsigmond Dél-Ázsiájába röpítenek. Pondicherry riviérája a modern India nyomorát ábrázoló Gettómilliomos képsorainak tökéletes ellentéte. Lee bátran filmez víz felett és alatt, ízléssel nyúl a CGI-hez. Tíz évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, hogy muppet-hatás nélkül forgassanak egész estés játékfilmet animált állatszereplővel. Richard Parker viszont teljes értékű főszereplője a történetnek, a filmben látható, 100%-ban számítógépes animációval készült (!) tigris pedig a ma létező filmes technika csúcsa, a mozgása, szőre, mimikája egyáltalán nem hat művinek.

Lee talán egyedül ott hibázott, hogy inkább csinált családi filmet és engedett a szigorú amerikai korhatár-besorolásnak, minthogy kellően naturálisan ábrázolja Pi életéért való küzdelmet. Gyakorlatilag nem látunk semmilyen erőszakot: a kamera még akkor is diszkréten elfordul, amikor édesapja úgy leckézteti meg a vadállat/ember határokat naivan semmibe vevő gyermek Pi-t, hogy Richard Parker elé vet egy élő kecskét és kényszeríti a fiát, hogy végignézze. Ugyan a tigris fekáliájának elfogyasztása, illetve a könyv legbrutálisabb része, melyben az éhezéstől már megvakult, józan ítélőképességét teljesen elvesztő Pi embert is öl, kimaradt; de a minden erkölcsi elvet maga mögé utasító kényszer és az életösztön drámai győzelmét a szelíd, vegetáriánus fiúban lehetett volna fokozni.

A Pi élete végtére az emberi küzdelemről szól. Egy tragédia feldolgozásáról, az életért való fizikai küzdelemről és az Istenbe vetett hitről. Veszteségről, túlélésről a fantázia és az épelméjűség elvesztésének határán. A film viszont még így is egy lélekemelő és szemkápráztató utazás, nem mellesleg pedig ritka példája annak, amikor egy sztorihoz valódi pluszt ad a 3D.