A Kárpát-medence szinte minden táját bejártam az évek során – a Felvidéket talán jobban ismerem, mint a maradék Magyarországot –, de Kárpátalja valahogy kimaradt eddig az útjaimból. Már majdnem elér odáig az autópálya, de még mindig távoli, elzárt, posztszovjetesen egzotikus és vad vidéknek tűnik a medence északkeleti csücske. Vagy már csak a fejünkben él ez a kép, a valóság pedig egyszerre sokkal érdekesebb és prózaibb ennél? Gazda Albert és Cséka György Kárpátalja c. könyvükben (a Jószöveg Műhely Kiadó Magyar lakok című sorozatának első részeként) bejárják ezt a régiót. Egykor a szülőföldjük volt Kárpátalja, hogy aztán Magyarországra fújja őket a szél; és most, visszatérve Kárpátaljára újra látják és láttatják a tájat.
„Talán valamifajta szellemi kalandozás lett ez. Csapongás, elmélkedés. Szó sok mindenről lesz. Városokról, tájakról, emberekről, fogalmakról. Csupa olyasmiről, ami a vidékről így vagy úgy eszembe jutott. Amiről úgy sejtettem, tudok mesélni róla. Frissen és szabadon, néha vidáman, néha érzelmesen” – írja a bevezetőben Gazda Albert. Az Origo főszerkesztőjének jellegzetes, szóvirágokat kerülő szikár, tömör – de néhol tényleg érzelmes – fogalmazásában tizenöt fejezet kalauzolja végig az olvasókat Kárpátalján és annak fizikai és szellemi rétegein. A sűrűn illusztrált könyvet Cséka György esztéta, költő fotográfiai telítik meg jellegzetes kárpátaljai tájakkal, hangulatokkal és színekkel.
Hol máshol indulna egy igazán magyar út, mint a Vereckei-hágón: oda szalad föl először a szerzőpáros; hogy aztán leereszkedjenek a csendes évszázadokat és nagyon is zajos, huzatos huszadik századot megélt völgyekbe, a mindennapokba. „Az emberek azonban megvannak, és élnek.”
Rögtön vissza is térnek a határra, a szimbolikus Határra, ami mind a mai napig minden más kárpát-medencei határvonalnál jobban elválasztja a két oldalon élőket. „Hiába volt kicsi Kárpátalja, ha végtelenül és határtalanul tágas volt a Szovjetunió” – emlékezik vissza a szerző a gyerekkori emlékekre, a szomszédos és természetes kötelékei felé elzárt, a másik irányban viszont a Csendes-óceánig tartó birodalom részeként funkcionáló kisvilágra. „Magyarország is messze volt, nagyon messze.” És persze megemlíti a határ felé közeledve ma is összeugró gyomrot. „Aki egyszer leszereli majd azokat a rohadt sorompókat, annak személyesen emelek szobrot. Nem leszek egyedül, százezred magammal faragom majd a követ. Sohanapján.”
A határ után újra belépünk Kárpátalja világába: a magyarokról és a többi, velük együtt ott élő népről; az elmúlt húsz év hányattatásairól és a mindenütt jelen lévő porról; a kisebbségi lét iskolaválasztási dilemmáiról olvashatunk a visszaemlékezésekkel átszőtt jelenbeli gondolatfutamokban. A magyar kisebbség kulturális fórumai és törekvései; az istentelenített szovjet korszakbeli vallási, hitvallási próbatételei is külön fejezetet kaptak. Utána bejárhatjuk Ungvárt, Técsőt, Beregszászt, Nagyszőlőst és Munkácsot. A szebb múltú és sok helyütt még mindig szürke jelenű városok fölött pedig ott trónolnak a várak, várromok, a Kárpátaljára látogató magyarok első számú célpontjai. „Huszt romjai közt rémalakot nem talál az utazó, csak burjánzó növényzetet és eldobált sörösüvegeket.” Gazdáék utána rátérnek Kárpátalja és az egész keleti Kárpát-medence fő gyűjtőerére, a sokat látott, sokat szenvedett Tiszára, a táj megcsodálása mellett „nézni, hogy úszik el a pillepalack”. A források fölött pedig a Kárpátok rengetege hullámzik, terpeszkedik: „a Kárpátoknál szebb vidék az egész világon nincsen, gondoltuk”. Az újságíróként gasztrocikkeiről is ismert Gazda Albert persze kitér az étkekre és italokra, egészen pontosan a saslikra, a töltött káposztára, a húslevesre, valamint a hol jobb, hol rosszabb háztáji borokra is.
A könyv mi mással zárulna, mint a távozással: „Kárpátaljáról gyakran el kell menni. Többnyire csak ideiglenesen, máskor örökre”. Ki önszántából Amerikába vagy Belgiumba, ki kényszerítve a haláltáborokba vagy a szovjet lágerekbe... Aztán ott volt a magyar mágnes, a csodás Magyarországról való gyerekkori ábrándozás. Végül, a rendszerváltás után el is ment a szerző Kis-Magyarországra, de a könyvben még tovább tépelődik a menni vagy maradni arrafelé sokáig sokkal életbevágóbb dilemmájánál az utolsó sorig. „Amikor a határon túli magyar határon belüli magyarrá változik, attól kezdve úgy érzi, magyarázattal tartozik. Sokáig úgy érzi. De hát kinek? És minek? És különben is: egy határtalan Európa, az lebeg előttünk, nem igaz? Ehh: élünk, és fúj a szél, ennyi az egész.”
*
Cséka György – Gazda Albert: Kárpátalja. Jószöveg Műhely Kiadó, 2012.
