„... amit nem tudok, arról nem is vélem, hogy tudom.”
(Platón: Szókratész védőbeszéde)
Ariosto örökbecsű művében, az Orlando Furiosóban – magyarra Őrjöngő Roland címmel fordították – Orlando fegyvertársai elkeseredve tapasztalják, hogy barátjuk szerelmi bánatból kifolyólag elveszítette a józan eszét. Azonban bölcsen tudják, hogy a Holdon található az Elveszett Dolgok Hegye, egy óriási szemétdomb, ahol minden megtalálható; felmásznak hát a holdsugáron, hogy megkeressék Orlando józan eszét. A hegy hatalmas, a munka úgyszólván kilátástalan: eleinte nem is találják, helyette előkerül például a szomszédasszony elveszett becsülete, meg a hadvezér sok-sok elveszített csatája. Hosszú, kemény munka után találják csak meg barátjuk józan eszét. Milyen jó lett volna, ha van valami segítségük a keresés nehéz munkájához.
A tudás gyökerei keserűek, ám gyümölcsei édesek, mondta Arisztotelész; ám élveteg korunk nem szeret ilyeneket hallani, mi már csak az édes gyümölcsöt akarjuk – azonnal. Mint annyi mindenben, itt is a technika siet a segítségünkre, létrehozván az emberi ismeretek habzó kelyhét, a tudás szent Grálját: az internetet. Hogy ennyi sok ismeretbe azután bele ne fulladjunk, mentőövként mellékelték hozzá a guglit. Csodás dolog ez. Néhány szó begépelése és némi kattintgatás után már ott is van előttünk a keresett információ. Hogy tudjuk-e, mit is jelent, az már más lapra tartozik. A dolog Amerikából indult, a gyorséttermek és a gyorsételek hazájából, hiszen olyan ez is, mint a hamburger: két kattintás között egy kis hirtelensült tudás.
*
A tudás, a tudomány 19. századi, önmagáért való szeretete és tisztelete – mikor is szalonkabátban és enyhe félprofilban szakállas urak néztek ránk lombikok és kémcsövek előterében, szigorú tekintetükben az örök boldogság tudományos ígéretével – elhamvadt a két világégés és a forradalmak gyilkos felfedezéseinek tüzében. „A tudás hatalom” kijelentés súlyát az állítás – szintén jogos – megfordítása adja, miszerint „a hatalom: tudás”. Ebben a tudás értékvonatkozásaitól megfosztottan, pőrén áll előttünk, mint az uralom módszereinek tudása, és egyben mint lenézés az uralkodni nem tudók iránt. A hatalom ugyanakkor magában hordja az elidegenedettség aspektusát is, a hatalom játékaiban résztvevők tudott és elfogadott eszközjellegét egymás számára. Tartalmazza továbbá a véletlen-jelleget is, a beleszületés aktusában, mintegy a szerencse forgandóságának tudva be a hatalom és a hozzá szükséges tudás birtoklását. A kopasz, terepjárós, aranyláncosok tudása vált „a tudás” praktikus mintaképévé. A természettudományos gondolkodás legnagyobb problémája nem a módszer tarthatatlanságában vagy a nevetséges szcientista optimizmusban áll, hanem az értéknélküliségben. A hatalom önmaga értéke, a mindig aktív erő diadala a másik erő fölött, egyfajta absztrakt darwinizmus.
Az önmagáért való tudásba vetett hit a mi ellustult korunkban elenyészni látszik, ami lassanként a tanulásnak – mint a tudás megszerzési módjának – a létét kérdőjelezi meg. Elveszik a tanulásnak és a későbbi megélhetésnek összefüggése is. Ma már talán csak egy fogorvos-hallgató tud egyenes vonalat húzni a jelen tanulása és a jövő jóléte közé. Ez mutatkozik meg a tanítás iránt megfogalmazott igényekben is, amennyiben azt várják, hogy készségeket tanítsanak nekik, amelyek használhatóak és alkalmazkodnak az elvárásokhoz – mely elvárások, nem titkolt módon, a hatalom elvárásai. Alkalmazkodni mindenáron: ez a jelszó, és benne a ki nem mondott közöny azzal kapcsolatban, hogy mihez. Persze a szatócsok, iparosok és uzsorások hatalmában mindig van valami visszataszítóan köznapi kegyetlenség és ridegség, ami önmagában feszültséget okoz a tudás-fétis, a „tudásalapú társadalom” eszméinek napi gyakorlatában. Amit el akarunk veszejteni, először oltárra emeljük, hogy csalódhassunk benne. Csalódásaink tesznek cinikussá bennünket, függetlenül attól, hogy csalódásainkat magunk okozzuk.
Amikor nem tiszteljük többé a tudományt, nem az történik, hogy semmit sem tanulunk, hanem az, hogy mindent. Univerzális szakértők leszünk, határok nélkül a gugli segítségével. Megvetően szólunk le idősödő egyetemi professzorokat: hülye vagy, öreg, az én guglim mást mutat. A guglizás ige lett, a kiguglizás és megguglizás pedig elfogadott tevékenység. Van azonban mindezzel némi bökkenő. Az elénk állított dolog soha sincs önmagában. Végtelen kapcsolatban van a többi dologgal, bonyolult összefüggés-láncolatot, értelmezési horizontot alkotva, és ez az értelmezési horizont – a fenomenológia szerint – maga a világ. A dolog maga le nem írható az őt körülvevő világgal való alapvető összefüggéseinek, mi több, történetének ismerete nélkül.
A dolgok véletlenszerűen egymás mellé rakott darabjai nem alkotnak mozaikot. Nem alakul ki értelmes kép, aminek bármilyen üzenet tulajdonítható. További probléma, hogy tudás-referenciák nélkül az egyes állítások ellenőrizhetetlenné válnak. A világhálón megjelenő „tények” ellenőrizhetetlenek, egymásnak ellentmondóak, ezért azután nem tudunk másként válogatni közöttük, mint hogy azokat fogadjuk el „igaznak”, amelyek passzolnak elméletünkhöz, állításunkhoz, amiért a guglihoz fordultunk. Egyszerűbben fogalmazva: megfelelnek előítéleteinknek. Előfordulhat természetesen, hogy a szemétdombon turkálva aranygyűrűt találunk, azonban jóval nagyobb a valószínűsége, hogy valami egészen más kerül a kezünkbe, kevésbé csillogó, de jóval büdösebb.
*
A tudáshelyettesítő guglizásnak a fiatalok vannak a leginkább kitéve, hiszen életkorukból fakadó egzisztenciális sajátosságaik folytán nekik kéne a legtöbbet tanulni, ezért ők is utálják legjobban a tanulást. Továbbá, ifjonti hetykeségtől vezérelve nekik van késztetésük „tudásuk” megosztására is. Így születnek a gugli-bajnokok és nekik köszönhető a közösségi oldalakon terjengő sötétség nagyobb része, mert nem csak ostobák, hanem a biztossá guglizott tudás révén agresszívek is. Az összeguglizott tudás azután valóságos világképpé áll össze az agyakban. Mint azon a bizonyos holdbéli hegyen, van ott azután minden: összeesküvés-elméletek, jobb sorsra érdemes szerzők műveiből kiragadott megemésztetlen részletek, mint a világ magyarázatának lehetőségei.
Az internet a „hivatalos” publikáció lehetőségétől megfosztott, meg nem értett zsenik gyűjtőhelye is, akiket – természetesen – az irigy megnemértés fosztott meg tudományos elismerésüktől; itt azonban elmondhatják, miképpen látják (másokkal ellentétben) a dolgokat. Sokan vannak – törvényszerűen mindig többen, mint az okosok –, ezért a gugli jó eséllyel őket találja meg először, és máris eggyel nőtt az ilyen-olyan világ-összeesküvés tudóinak száma.
Persze van az éremnek egy másik oldala is. A gugli-tudósok milliói mellett felértékelődik azon kevesek tudása, akik valóban tudnak valamit. A hidegfejű véleménymérnökök számára nincs nagyszerűbb lehetőség, mint a guglizók millióinak beképzelt ostobasága. A vélemények – ezáltal a világ, mert a világ az, aminek összeguglizzuk – befolyásolásának hihetetlen hatékonyságú eszköze kerül a kezükbe. A Wikipédiát is saját céljaikra használhatják fel egyes szervezetek.
Aki nem tud valamit, és tudja is, hogy nem tudja, az bizonytalan. Hajlamos többféle vélemény meghallgatására is. Nem így a gugli-bajnokok. Ők az egyszer kiguglizott eredmény örök elkötelezettjeivé válnak, hiszen pöffeszkedő énjük lehetetlenné teszi annak belátását, hogy tévedhetnek is. Így válnak a manipulátorok által felhasznált ágyútöltelékké. Még csak biztatni sem kell őket, vagy fizetni nekik – ők önként ostobák. Csodálatos dolgokra képes a lustaság. A lusta ostobaság miatt a világ pedig a kevés gátlástalan okos kezébe kerül lassanként, ahogyan Kazantzakisz üzeni: a civilizáció végén a kultúra ragyogó képességű kóklerek kezébe kerül, akik a szavak értelmén vitatkoznak, és nem értik a szöveg üzenetét. Hangokra, majd tovább, matematikai egyenletekre bontják a zenét, és csodálkoznak, hogy azok már nem szólalnak meg többé. A szellem fényét az intellektuális exhibicionizmus árnya takarja el.