Augusztus 20-án feldobtuk magunknak a témát: nekünk a magyar? Pár napra rá a mikrobloggereket kérdeztük meg, mit jelent számukra a magyarság.

A napokban október 23-ra készülünk: annak idején, '56 forradalma előtt irodalmárok hallatták egyre erősebben hangjukat a közéletben. Emlékük előtt is tisztelegve a Mandiner ezúttal fiatal írók, költők, irodalomtörténészek, szerkesztők és más irodalmárok véleményét kérdezte meg arról: nekik mi a magyar? A Mandiner sorozata most Hercsel Adél szerkesztésében 24 irodalmár válaszával folytatódik, akik a kortárs magyar irodalom legkülönbözőbb tájait, irányait képviselik.

*

1. Babarczy Eszter

Nekem a magyar?

Nekem a magyar a könyvtára. Értsük tágan, digitálisan, szélessávúan, nagyvonalúan.

A minap megtaláltam az egyik nagyapám könyvei között a Trianoni békeszerződés magyar jogászok által annotált példányát, a Nyugat és a Literatúra csaknem összes számát 1911-től, Vázsonyi beszédeit díszkötésben, Babitstól a Sziget és tengert (Atheneum) és az Irodalmi problémák című esszékötetet (Nyugat, 1917), a Társadalomtudományi Társaság vitasorozatának zárókötetét, A társadalmi fejlődés irányait, továbbá Pethő Sándor Trianontól Világosig című munkáját, a Múlt és Jövő1928-as bekötött évfolyamát, az Erdélyi Szépmíves Céh teljes sorozatát, az almanachhal együtt, a Légrády Testvérek Móricz összeséből hat kötetét, a Munka néhány számát 1930-ból és 31-ből, valami okból nem a Kassák-összes mellett volt, előkerült még az Írók a viharban kötet (második kiadás, Kárpáthy Aurél előszavával), a Magyar Szemle 1944 márciusi száma, továbbá Otto Weiningert, sok Freud-kötetet, az Isteni színjátékot, H.G. Wells tollából A világtörténelem alapvonalát, Beatrice és Sidney Webbs főművét és Liebknecht a Népszava által 1914-ben közzé adott előadását A tudás: hatalom. A hatalom: tudás címen. Elég lassan haladok a könyvtárral, darabjaira hullik.

A saját könyvtáram darabjaira hullott. Térey Jánostól elkunyeráltam a „Tizenöt éve, Zugló” kéziratát. Beletettem a Paulusba, de most a Paulust se találom. Valahányszor összefutunk, megígérem Várady Szabolcsnak, hogy most már tényleg visszaviszem a Töredék Hamletnek első kiadását, mert van sajátom. Tartogattam, megnéztem minden nap, barátságunk jeleként, aztán most ki tudja, hová keveredett már megint, száz doboz könyv elhurcolásakor. Legyenek ők most a magyar, nekem, a széteső könyvtárban.

„Hátha nem úgy van, ahogyan van.”

„S egymást elvéteni késztet az undor.”

*

2. Hartay Csaba

Mi a magyar?

A pacal. Ahogyan elkészítjük. Körömmel, sűrű vörösiszapban áznak a marhabendő-darabkák. A frottír törölköző-csíkok. Az erős, ragacsos máz. Megáll benne a kanál, megállok a pacalban és ízlelem.

A halászlé. Az átpasszírozott, a bajai, a gyufatésztás, a korhely, a szegedi, a körösi, a pontypatkó, a pontyfej, a széteső, leváló kopoltyúfedő, ahogy elolvadnak a fehér halhúsok. Ahogy elolvadok a forró, csípős halászlében.

Dél. A harangszó. A felező hangja. Az életed delén. Hogy ugyanennyi van még. Hogy semennyi, hogy valamennyi. A megnyugvás. Dél.

A tejföl. A vasárnapi tejföl. A piros címkés. A hűtőnyitással megvilágított sűrű. Beleejtem a kanalat, az ujjamat. Tejfölben süllyedünk. Holnap hétfő, de van tejföl.

A fröccs. A beszélgetések kenőolaja. Szárazfröccs. Irsai Olivér. Nyári rozéfröccsök a strandon. Habzik a szóda. Más nem lesz.

*

3. Benedek Szabolcs

A nemzeti trikolór – akkor kezdtem kapisgálni, hogy mit jelent, amikor egyszer, kiskamasz koromban, egy május elsején apám közvetlenül a felvonulás előtt beküldött a munkahelye alagsorába számára és számomra zászlót kérni, és amikor egy piros-fehér-zölddel, valamint egy vörössel tértem vissza, mindenki füle hallatára (a megyei tanácsnál dolgozott) rám förmedt, hogy azonnal vigyem vissza a vöröset, és ahelyett is hozzak nemzeti színűt.

A magyar királyok sora – nem tudom, mióta van így, de valamiért úgy alakult, hogy ha a legmélyebb álmomból is vernek fel, akkor is fel tudom sorolni az összes magyar királyt Szent Istvántól IV. Károlyig, az ellenkirályokkal együtt.

Brahms: Magyar táncok – pár éve, Ausztriában, amikor a vendéglátóink ezzel fogadtak bennünket, jöttem rá, hogy mennyire rólunk szól ez a zene.

Rákóczi háza Rodostóban – a rácsos, börtönszerű ablakon át kilátás nyílik a Márvány-tenger végtelen kékjére, az egyik szobában az emigráns fejedelem maga faragta karosszéke áll (a városka neve manapság Tekirdag).

Puskás Öcsi és a Neoton Família –  a világ tekintete előtt ők a legismertebb popkulturális ikonjaink.

*

4. Horváth Györgyi

A magyar nekem az, ami Kelet-Európában még tényleg magyar, Nyugat-Európában már csak kelet-európai, a kontinensen kívül pedig egyszerűen csak európai, mert onnan nézve már minimális a különbség. A távol-keletiek számára például az európaiak savanyúszagúak, mert az európaiak sokkal több tejterméket fogyasztanak, mint ők. Savanyúszagú a magyar is, nincs különbség.

Magyarnak lenni olyan, mint egy patologikus anya-gyerek viszony: minél rosszabbul bánik veled az anyaföld, annál jobban kötődsz. „Itt élned, halnod kell”. „Fel-feldobott kő”. Ha mégis elmész, úgy érzed, magyarázkodnod kell, és nem is feltétlen jöhetsz ki belőle jól.

Ha magyar vagy, Skóciában a lengyeleket és Puskást emlegetik, Norvégiában a romákat és a lappokat, Zürichben és Amszterdamban a prostituáltakat, New Yorkban pedig Gagarint. Brüsszelben úgy magyarázod el, hogy honnan jöttél, hogy „az egy Ausztria melletti ország”, mert a Közép-Európát nem értik, hiszen „Európa közepe Brüsszel”, a kelet-európaiak pedig szerintük „új európaiak”. Te ott még új vagy, hiába, hogy egy kínai orr számára régóta ugyanolyan savanyú.

Ha magyar vagy, szülő és expat, akkor igyekszel megismertetni a gyerekeiddel Süsüt, Vukot, Szaffit, a Macskafogót, Mazsolát és Tádét, Bertalant és Barnabást, Mézga Aladárt, Frakkot és a Kockásfülű nyulat is. Minél nyugatabbra laksz a kontinensen, annál valószínűbb, hogy túrót a lengyelektől, nem édes paprikát pedig az araboktól vásárolsz. Amerikában édes lesz a lecsód. Idős édesanyád, amikor látogatóba indul hozzád, lebukik a határon, mert a repülőtér poggyász- átvilágítójában kékes röntgenfénnyel izzik fel az a dekára pontosan 32 kilogrammnyi pörköltté feldolgozott sertéshús, amit a Wizzair egy feladott csomagban még elszállít, és ami nélkül, édesanyád szerint legalábbis, nagy valószínűséggel éhen halnál te is, meg a gyerekeid is.

Ha magyar vagy, az egy felemelő, letörő, lelkesítő, szomorú, édesbús, tragikus, vidám, de minden esetben érzelmileg gazdag állapot. Kicsi nemzet vagy, a távoli külhonban kicsinek számító nyelvvel és kultúrával. Alig van nyelvrokonod, és aki van, az sem ért a nyelvedből semmit, még azt sem, hogy „a hal úszik a víz alatt”. Különösen nehezen magyarázod el a nem-kelet-európainak, hogy milyen volt az államszocializmus, vagy azért, mert nem vagy alig éltél benne, vagy azért, mert éltél, de a másik fél képtelen megérteni, hogy az utolsó évtizedekben már távolról sem bebörtönzésekről, kínzásokról és deportálásokról szólt a dolog. Vagy Trianont. És hogy a magyar nem szláv nyelv. Továbbá mi a csirkezúzát is megesszük, meg a pacalt, és a sült vért. És Kovács Istvánnénak sem a „Kovács”, sem az „Istvánné” nem keresztneve. Mi az, hogy egyik sem? Bonyolult, bonyolult állapot. Egzotikus, más. Itthon meg természetes. Több hónap után hazatérsz, leszállsz a repülőről, és mindenki a te nyelvedet beszéli: zavarbaejtő öröm tör rád. Olyan, mintha kioldódna belőled egy csomó addig nem is észrevett belső korlát. Mint egy jóleső forró fürdő, amiben biztonságosan elfészkelődhetsz, és kiengedheted a gőzt. Aztán persze neked jön az első járókelő, rád förmed, és oda a sok szép jóérzés. Tusakodsz, hagyjad-e elrontani a jókedvedet. Küzdesz, dacolsz, egy ideig még jól bírod, eleinte észrevétlenül megy, aztán már tényleg kell az erőfeszítés, végül hetek múltával erőfeszítéssel se. Visszazökkensz a régibe. Mondom, érzelmileg gazdag állapot.

*

5. Kabai Lóránt

1.„Dögöljön meg a szomszéd tehene is!”
2. „Addig volt jó, míg Kádár/Horthy/Kossuth/Rákóczi/Mátyás/stb. élt.”
3. A 4-es metrópótló busz.
4. A magyarok zsenik: még mindig túlélnek mindent.
5. De természetesen mindenekelőtt: az anyanyelvem.

*

6. Lanczkor Gábor

A gyulakeszi autós büfében kapható velős kenyér, jól megborsozva és megpaprikázva, rizlingfröccsel.

A régi VHK.

Kertész Imre élete és életműve.

Jovánovics György emlékműve a 301-es parcellánál, ’56 ezen olvasata, kb.

Gyerekkorom rajzfilmei, a Mézga Géza, a Vízipók, Pom-Pom, meg a többi. Frakk.

*

7. Tallér Edina

Nagyszüleim szőlejében az árvalányhaj. Nagyanyám imádsága Szűzanyához, csak hozzá, ha baj van, mert Mária a magyarokat különlegesen szereti. Gurulni dombról, puha árvalányhaj- pázsitba, vasárnapi mise után a sekrestye kertjében kuglófot uzsonnázni kakaóval, énekelni, hogy ó Mária, szent szíve szűz virág. Szüreten szőlőt taposni, mustot inni, hajnalig énekelni részeg, jókedvű, mulatozó felnőttekkel. Nagypapa bora. Bűn rossz, savanyú és ütős, de szeretem, mert benne van a halasi nóta. Ez régen volt, nem most és különben is sok.

Ami nekem magyar, az több mint öt. Amúgy, kábé húsz éve nem jártam templomban. Na jó, de, de csak mint turista.

Az árvalányhaj védett növény, nem hentergünk benne.

Negyvenéves korodig az öregektől tanulhatsz, aztán viszont a fiatalokra érdemes figyelni, ha tényleg meg akarod érteni a világot, ezt a tévében hallottam valakitől. Ehhez tartom magam, szerintem nagyon praktikus tanács.

Egyszer a lányom nekem szegezte a kérdést, hogy tisztában vagyok-e azzal, hogy az egyik gyerekemet egy növényről, a másikat meg egy olyan emberről neveztem el, akit felnégyeltek. Az anyanyelvem magyar, a két gyerekem neve is az, nagyon szép mind a három, büszke vagyok rájuk. „Én vagyok az életedben a jóra fordulás”, ezt is a lányom mondja, és tök igaz, számomra gyereket nevelni és magyarul írni a jóra fordulás, és az is, hogy ilyen hibátlanul jól lehet elrontani mondatot a mi nyelvünkön. „Igenis haragszom rád, a bocsánatot csak tréfáltam”. Sőt, azt is szeretem, hogy tök. Tök igaz, tök szép, tök jó, tök rossz, tök nehéz, tök könnyű. Tök rendben van.

A húgomat az elmúlt tizenkét évben kétszer láttam, New York-ban él, nincs pénzem kimenni hozzá, neki meg nincs ideje hazajönni, mert sokat dolgozik ott kinn, szerintem ez is eléggé magyar. Nincs is itthon rokonom. Na jó, de, de csak három unokatestvér, viszont ők meg kiköltöztek Londonba.

Büszke vagyok a szép magyar nőkre.Legendásan csinos lányok, asszonyok, mindenhol megcsodálják őket. Remélem, nem megy mindenki el.

Nem félek, csak épp elhagyom magam. A legkedvesebb, örökérvényű és időtlen magyar filmből egy mondat. Megáll az idő, jó, tudom, mondtam ezt már párszor, de most csak ezért az egy mondatért, bocs, de muszáj megint előhozakodni vele. Mert szerintem az is nagyon magyar, ahogyan bevágjuk a durcát. Például nem kel fel. Besötétített szobában fekszik naphosszat, és nézi a plafont. Az utolsó pénzéből cigit vesz. Vagy bort. Vagy füvet. Vagy Xanaxot. Felírja fészbúkra, hogy kurva élet.

Kopogtatnak. A szír barátom az, hoz egy 75 centis LCD tévét a gyerekeknek, neki otthon „felesleges”, és a szlovák barátnőm, ő meg zöldséget, gyümölcsöt, sonkát, kolbászt, májpástétomot. Tudom, mit akarnak mondani, azt, hogy ha már ilyen szarban van az ország, legalább mi, barátok tartsunk össze, de rossz kedvem van, nem nyitok ajtót.

Nem barátkozom a korosztályommal, csak gyerekekkel és fiatalokkal, szerintem én így pánikolok.

Másnak se jobb. Máshol se jobb. Esetleg könnyebb, de például azt is egy fiatal barátomtól tanultam, hogy nem mindig jó, ha könnyű. Az ember mindenhol az, aki, én például simán rosszul tudom érezni magam bárhol, bármikor, ha a csillagot lehozod az égről, akkor is. Félek, hogy ez is tipikus magyar, elvágyódni mindig. Bárhová, csak innen el, mert a szomszéd kertje biztos zöldebb. Már ott tartok, hogy mindegy nekem, mégy vagy maradsz, csak döntsük el, legyen egy terv, hajtson a cél, az életösztön, az a legendás magyar virtus, az ősi erő és érezd végre jól magad. A nagymamám mesélte, hogy mi magyarok a jég hátán is megélünk, hát ez most az szerintem, a jég háta, és én itt maradok, az biztos.

*

8. Szőcs Petra

1. ami nem román
2. szigliget
3. népszínház utca
4. ami román
5. házsongárdi temető

*

9. Pallag Zoltán

1.A Műcsarnok „Mi a magyar? - A nemzeti önazonosság a kortárs képzőművészetben” c, kiállítása annyira magyar,
2. és az Aranypéntek, az Arany Ászok pénteki akciója, amikor pohár áráért adják a korsó sört, az is annyira magyar,
3. magyar még Szabó Ottó szobrászművész „Csepel G.E.” című kinetikus szobra.
4. az azeri baltás gyilkos, még inkább a kiadatása,
5. és hogy tovább ne menjek a Rubik-kocka.

*

10. Kemény Lili

1.Nekem a magyar az, hogy a Királyi Palotában képtár van. És a falán Berény Róbert Csellózó nője.

2. A magyar Csehov és Dosztojevszkij. Hogy a magyar ember távoli barátoknak, félismerősöknek, idegeneknek is mesél magáról. Nevezhetik ezt panaszkodásnak, talán az is. Beavat másokat az érzelmeibe és a gondolataiban. Itt még vannak szenvedélyes és bensőséges beszélgetések, nem evett meg mindent a smalltalk és a píszí.

3. A magyar az, ahogy Bibó  ötvenhatban egyedül ül a Parlamentben.

4. Pintér Béla. Szutyok. Gyévuska. A Sütemények királynője. KaisersTV, Ungarn.

5. Magyarnak lenni egyfajta kielégíthetetlen olimpia-, tenger- és hegyvágy. A kirajzás mindenfelé.

*

11. Áfra János

Magyar az a három vízszintes színsáv a zászlón, mert az oviban ez volt a jelem. Sokat jelent, pedig külön-külön a szélső színeket nem annyira szeretem.

Magyar a fordítva írt név a személyiken, és a bizalmatlan fordítva gondolkodás. Mert valami gyanakvó pesszimizmusnak, illetve a kreatív gyanakvásnak, a folytonos újragondolásnak, az át- és visszaforgatásnak, egy mentális Rubik-kockának köszönhető a magyar találékonyság – Kempelen Farkas beszélőgépe és Irinyi János zajtalan gyufája éppúgy, mint a Bíró-féle golyóstoll, a Gábor Dénes által megalkotott holográfia, de Rátai Dániel Leonar3Do-ja is.

Leginkább a nyelv magyar, az egyetlen, ami még nekem is otthonos. Mert erőlködés nélkül vált sajáttá. Legalább látszólag azzá vált, ezért pedig very hálás vagyok neki. Néha mégis úgy érzem, lehetne kevésbé önző, hagyhatna valamicske helyet bennem idegen szavaknak is. Attól én még ugyanúgy szeretném.

A magyar nők nekem is legek. Legalábbis én csak ezeket az arcokat érzem közel, ezeket a mozgásokat értem, az ő szavaikat. Csak ők hiszik el, hogy megérthetik a hangokat, amik közös értelemmé rendeződnek köztünk.

*

12. Urfi Péter

Válasz a Mandiner körkérdésére: Mi a magyar?

A kérdést ebben a formában, és főleg: itt és most, tehát 2012-ben, a Nemzeti Együttműködés Rendszerében, kártékonynak tartom. Ami pedig a kérdezőt, a Mandinert illeti: nem csak a lelkes náci kommentelőktől, hanem az egész portáltól idegenkedem, és szeretném magam a lehető legtávolabb tudni tőle. Ez két nyomós érv, miért ne válaszoljak a kérdésetekre, de ha nem reagálnék, azt valahogy mégis gőgös reakciónak érezném. Szóval ez a válaszom, meg egy Radnóti-idézet 1942-ből.

Radnóti Miklós levele Komlós Aladárhoz
(részlet)

„A szobám falán három „családi kép” van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben fölfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik „nem bennfentes” látogatóm, de az Aranyról is sokan (nem közismert, népivé stilizált arc) megkérdezik: „a nagybátyád?” vagy „a rokonod?” Igen - felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy- vagy dédnagybátyáim ők. S rokonom a hitét váltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ősök? A Berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid király, Ésaiás vagy Jézus, Máté vagy János stb., rengeteg rokonom van. De semmi esetre sem csak Salamon, Dávid, Ésaiás, Szép Ernő vagy Füst! Vannak távolabbi és közelebbi rokonaim. Nem mondtam ezzel újat Neked, azt hiszem. Ezt így érzem, és ezen a „belső valóságon” nem változtathatnak törvények. Zsidóságomat soha nem tagadtam meg, „Zsidó felekezetű” vagyok ma is (majd később megmagyarázom, miért), de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom, és nem „szellemiségem” és „lelkiségem” és „költőiségem” ősi meghatározójának. Még szociálisan is csupán botcsinálta közösségnek ismerem a zsidóságot. Ilyenek a tapasztalataim. Lehet, hogy nincs így, én így érzem, és nem tudnék hazugságban élni. A zsidóságom „életproblémám”, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam, s nem érdekel (csak gyakorlatilag, „életileg”), hogy mi a véleménye, erről a mindenkori miniszterelnöknek, Maróthy-Meizlernek, Féjának vagy Sós Endrének. Ezek kitagadhatnak, befogadhatnak, az én „nemzetem” nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat, mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék - megölném magam, mert másként, mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és másképp gondolkodni sem. Így érzem ezt ma is, 1942-ben is, három hónapi munkaszolgálat és tizennégy napi büntetőtábor után is - (ne nevess ki, tudom, hogy megjártad a háborút, de az más volt, nem volt megalázó), kiszorítva az irodalomból, ahol sarkamig nem érő költőcskék futkosnak, használhatatlan és használatlan tanári oklevéllel a zsebemben, az elkövetkező napok, hónapok, évek tudatában is. S ha megölnek? Ezen ez sem változtat.”

1942. május 17.

*

13. Benedek Anna

Mi a bús a magyar?

1. Identitás: Minek mondjam, láthatod (vagy nem?), ez magyar, ez nem az: Mi vagyunk a magyarok. Mi vagyunk a tehenek.
2. Puszta: Kossuth Lajos utca, Márkás Angol Cuccok, tízkor bezáró „Non-stop”-ok, mi-a-…szt-keresel- itt arcú eladók és pincérek. Ragacsos MÁV-ülések, huzatos buszmegállók.
3. Vendégszeretet: Fojtogató ölelések, cuppanós nagymamapuszik, leégett karácsonyfák és könnyes halászlevek másnap. Utállak-imádlak-utállak-imádlak viszonyok.
4. Ízvilág: Gyöngyöző húsleves, rántott hús, hagymás ecetes krumplisaláta, lekvárosbukta vagy fánk, mérgeskávé. Egyetek, egyetek, egyetek. Utána a túlélésért vívott kétórás harc.
5. Szenvedély: A szomszéd előtt besurransz a lépcsőházba, az iskolatársat hide-olod a fészbúkon, a munkatárs ötletét, találmányát, mondatát picit fazonírozva a magadévá teszed („azt meg miért mondod, hogy ellopom?”). Két konyak után már együtt sírtok.
+1 Én nem. Mert én más vagyok.

*

14. Nagy Ildikó Noémi

1. „Szőlőt, meggyet, sokat, lecsipegetett a seregély...”
2. „Az úttörő száján vér buggyant ki...”
3. „Van egy teve, Perekúp, nem nőt hátán tevepúp...”
4. „Budapest, te jókedv városa, Budapest, mindig nevess, hogyha már felcsattan mindenütt a Nagykörúttól Oktogontól Hűvösvölgyig a kacagás, az lesz majd csodás...”
5. Koplárovics Béla

*

15. Pethő Anita

Hogy mi a magyar?
1. helynevek hosszú sora, melyekre már rég nem mint helynevekre gondolunk
2. a megfordított perspektíva: nem a jelenből kiindulva értelmezzük a múltat, hanem a múlt szemszögéből a jelent
3. a mondás: senki sem lehet próféta saját hazájában
4. a félig üres pohár képe (a félig teli helyett)
5. az önértékelési zavarokkal rendelkező hisztis díva picsogása: minket miért nem szeret senki?; majd átesve a ló túloldalára saját magyarázatunk: mert olyannyira irigylésre méltóan különlegesek vagyunk

*

16. Sopotnik Zoltán

ÉN LENNI MAGYAR

Figyelem, csak bizonyos iróniaszint felett olvasni, értelmezni!

A tökön szúrt ambivalencia országa vagyunk. Polgárok, vagy valami polgárnak hívott maradék, rengeteg kritikával, érzéssel, mesével, de ez csak otthon a négy fal között jön ki belőlünk, esetleg a törzskocsmánkban hajnali kettő után, szigorúan az asztal alatt. Már, akinek van törzskocsmája egyáltalán, mert le vagyunk szoktatva róla, akár az őszinte beszédről, empátiáról és más csodafegyverről.

Közhelyország, közhelymagyar, közhelynemzet. Ül a fasz(a) polgár a tévé előtt, nézi a fasz(a) politikusait, politikai elemzőit (jobb esetben, ugye) és egy csillagközi űrutazásról hallucinál, vagy a posztmodern utáni esztétika- filozófia törésvonalairól, de annak azért kevés az esélye. Szegény nem veszi észre, hogy közben azért kontextusból komplexus, lesz: dr. Kormány huszonnégy órában nyomja.

Ki kell mondani, ma nem lehet őszintén beszélni Magyarországon, társadalmi, szociológiai, etc. evidenciákról meg pláne. Olyan gyáva erőtérben artikulálódik, bármit mond, ír, lélegzik az ember, hogy Kafka is lekaparná szürke arcbőrét, az tuti. Mindenki olyan píszí, legalábbis, ha nyilvános megszólalásról, szereplésről van szó, hogy az etika arcáról lerohad a bőr azonnal. Vagy nagyon nem píszí (a másik véglet), hanem gyakorló elmebeteg, az OPNI meg elintézve, lehet inkább köldöknézni, gyűlölködni, ütni, ölni, ízlés szerint. Ha kimondom, amit gondolok különböző problémákról, és azok megoldási lehetőségeiről egyszerre leszek zsidóbérenc meg vérfasiszta Arról is beszélni kellene, hogy mindezekért a véleményformáló/kiszolgáló értelmiség a felelős, cuzammen, mindkét oldalon, de nagyon vastagon. És innen már lehet súlyozni, hogy ki mennyire, miért, meddig. Annyira szeretnék ilyen show műsorokat nézni, ahol kiülnének ezek az emberek, kajla fejjel, kisírt kubikus szemekkel, és megbánnák bűneiket, a közönség meg szavazna, kinek hiszi el, ki mennyire hiteles. Esetleg párbajoznának: egy hazug konzervatív szemben egy hazug liberálissal, érvelnének, marnák egymást, szólna a kürt, hogy mikor elég. Legalább kényszerből egymás arcába néznének. Be lehetne vezetni pontrendszert a tiszteltházban például: az a politikusnak nevezett sóhaj, aki támogatja a vele szemben álló másik sóhaj beterjesztését, vagy csak hajlandóságot mutat elgondolkodni rajta, pluszpontot kapna, amit aztán beválthatna az ülésszak végén, tíz pontnál két hónap fizetés, száz pont felett, akár limuzin is járhatna adófizető luxus prostituáltakkal fűszerezve.

A magyar lehetne mosoly Európa arcán, vastag, vidám, érzéki mosoly.

Most inkább a reménytelen, mosdatlan vidék, meg a gőgös, hazug Budapest tengelye mentén látszik, látszunk. A vidéki kisvárosok segítségért kiáltoznak, autópálya nincs, vasútvonal széttépve, leépítve, busz alig jár, akkor is inkább csak lassít, úgy kell leugrani róla. Munkalehetőség a holdon, ásítozó gyárak várják a megváltást, de megváltás is a holdon, az igazság meg relatív és különben is odaát. A másvilágon, gondolják sokan. Az átlag csak fél, még az asszonynak sem mond semmit, kiveri a fáskamrában, és a még sziesztázó szélsőségesekre szavaz. Pusztán azért, hogy tartozzon valahová, hogy érezze, át is élje azt. Lássuk be elég nagy baj, ha sokan így szabadulnak fel mentálisan. Mert ki faszt érdekel a magyar ember lelke, mentális állapota? Hoznak törvényeket a lelki egészség fejlesztéséről? Vannak ilyen jellegű interpellációk, beterjesztések, létezik ilyen bizottság? Kihajolnak a parlamentből, és kikérik az orvosok, filozófusok, írók, szociológusok, véleményét? Meg a festőkét, filmesekét, színészekét, képzőművészekét, akik különböző szinteken, de az emberi érzelmekkel, lélekkel dolgoznak? De nem csak az épp regnáló kormány hűbéreseit, hanem az ellenzéki hűbéresekét, netán a függetlenekét is, ha még létezik ilyen egyáltalán. Nem, inkább kövér csulák hullnak fentről, eláztatva családod, karriert, életet. Félreértés ne essék, nem csak most, így volt ez mindig. Egy társadalmat nem lehet a megúszás parkolójába rakni, és várni, hátha ellopja valaki, mindegy csak ne kelljen törődni vele.

A magyar meg-és lerágott csont.
Terhelt csont.
Sajnos.
Pont.

*

17. Hevesi Judit

Madách: Az ember tragédiája
József Attila: Óh szív! Nyugodj!
Erdős Virág: Na most akkor
Bartók: A kékszakállú herceg vára
Sickratman: Búval baszott nemzetem
+1 :))): Magyar találmányok listája.

*

18. Orcsik Roland

Buzogány helyett

Miközben azon gondolkodom, miként tudnék egyszerű és érthető választ adni arra a kérdésre, hogy nekem mi a magyarsághoz, a magyar emberekhez, a magyar kultúrához, vagyis saját magamhoz a viszonyom, a FB-on az egyik ismerősöm, akivel sohasem beszéltem, találkoztam élőben, éppen azon győzköd, hogy a romákat igyekszik az „izraelita vallásúak” ellen pujgatni. Hogy miért? Mert, ahogy állítja, „sok lúd disznót győz”. Próbálok ravaszabbul reagálni, hátha csak provokál, ám egy idő után már-már paródiaként fogom fel a virtuális ismerős vagdalkozásait. És máris a bugyborékoló pokol kellős közepén találtam magam, ahonnan világosan látható számomra: a magyar kultúra, a magyar nyelv akkor fontos számomra, ha nem csap át giccses, ízléstelen turultupírozásba. 

Nemrég voltam a budapesti Művészetek Palotájában, Mahler V. szimfóniáját hallgattam Fischer Iván vezényletével és a Budapesti Fesztivál Zenekar előadásában. Ez a magyar kultúra olyan szintjét szólaltatta meg, melyet Európában és a világban bárhol büszkén lehet vállalni. Akárcsak a MÜPA architektúráját és akusztikai dimenzióit. Ez a színvonal ugyanaz, mint amikor bemegyek a boltba, s az eladó kedvesen válaszol, nem pedig köszönni sem képes.

Ugyanakkor a magyar kultúra része a sérelem is, a panasz, a történelmi traumák feldolgozatlansága. És éppen ezért van közünk, közöm, akarom vagy sem, undorodom tőle vagy sem, a nemzeti paranoiához. A nemzeti sérelmek emberjogi vonatkozásai, pl. a Trianon-kérdés, a holokauszt, az ’56 és az utána következő megtorlások, a romákkal kapcsolatos feszültségek, az utólag megbukott ’89-es rendszerváltás, mindezt nekem is tudatosítanom kell magamban, valamint keresnem azokat a módokat, amelyek a feldolgozásában segítenek. Mert ezek a traumák ott vannak a nyelvünkben, a kultúránk rétegeiben, a hétköznapi kommunikációnkban, az életszínvonalunkban, a szenvedélyeinkben, abban, ahogyan eszünk, iszunk, ürítünk. Tehát magyarként közöm van a magyar történelemben lejátszódott sérelmekhez, akkor is, ha nem éltem át mindegyiket. Ám nem azért, hogy az örök bűnbánat pózában szobrozzak. Mert ahhoz semmi közöm, hogy száz évvel ezelőtt ki milyen baromságot követett el különböző indíttatásból a szomszédja ellen. Viszont az ő hülyesége hatással van másokéra, s a láncreakció előbb-utóbb engem is érinteni fog. Ezért nem jó ütőkártya a közöny.

Közöm van a magyar öngyűlölethez, s ikerpárjához, a magyar önimádathoz is. Gyakran találkoztam azzal, hogy a magyarok a gazdagabb, nyugati népekhez képest nulláknak tekintik magukat, a kisebb, szegényebb nemzetekhez képest pedig fensőbb rendűeknek. És nincs ez másként a nyugati nemzeteknél sem. Én is éreztem gyakran magam így, vagyis rosszul. Miközben elég lenne talán csak annyi, hogy magyarnak lenni a világ egyik legtermészetesebb dolga. Akár bunyevác, horvát, roma, ruszin, zsidó, szlovák, szlovén származású magyarokról van szó. Akár azokról, akiket most kifelejtettem.

Édesapám magyar, édesanyám szerb. A magyar és a szerb kultúra sok ponton érintkezett egymással, hol disznópörkölővel ugrottunk egymásnak, hol pedig kupeckodtunk. És itt válik kérdésessé a dolog számomra: hogyan lehet az ember az erőszakmentesség híve, ha a másik fél közben az erőszak megszállottja? Papolhatok arról, hogy embernek lenni minőséget jelent, ha közben a fülembe forró ólmot tankolnak. Éppen ezért, kialakulhatnak olyan helyzetek, amikor a magyar kultúrát védeni kell. Mert másként lehet az ember magyar Magyarországon, s másként van ez az ország határain túl. Ám ez mégsem jelenti azt, hogy csak a buzogány adhat őszinte választ minden provokációra. Ahogyan a töketlen hümmögés sem.

S mi lenne a magyarság-esszencia, amit védeni kell? A nemzeti jelképek, a nemzeti önrendelkezés joga? Talán inkább a magunkhoz és a másik nemzethez való viszonyban mutatkozik meg igazán. Az esszencia nem állandó érték, hanem kortól, környezettől függően változik. Ha túlfűtjük, elillan. És lezülleszt, ha túl sokat vedelünk belőle. A cukrozott, tömény magyarkodás pedig másnap fejfájást okoz.

Nem zártam ki a virtuális náci szimpatizánst az ismerőseim közül. Mert tudom, érzem, közünk van egymáshoz, akár akarom, akár nem. És addig jó, amíg csetelünk, s nem fegyvert fogunk egymásra. Noha, a szavak, esetünkben a magyar szavak használata elvezethet odáig, hogy ez is megtörténjen. Emiatt magyarnak lenni számomra óvatosságra int. Szabadságra és óvatosságra. Ezek hiányát érezni mostanában a magyar kultúrában. Ezért azonban nemcsak a politikusok a felelősek. Ők pusztán azt árulják nekünk, amire szívesen, pénztárcánkat lobogtatva költünk. Szívük mindig a vásárlóké.

Az én ügyem ott kezdődik, hogy miként beszélek, hogyan használom a kultúrámat. Azt, hogy magyar vagyok. Mert magyarnak lenni nem a kilakkozott szavakon múlik, nem az azonnali fogyasztásra készült kampánydumákon. Hibázni pedig lehet. És gúnyolódni tilos. Ha nem is jár érte kerékbetörés.

*

19. Balajthy Ági

- Károli Gáspár Biblia-fordítása
- egy házibuli, amit Kispállal kezdünk, utána Európa Kiadót hallgatunk, és végül Cseh Tamással fejezzük be
- a lecsó
- a kedvenc népdalom: „Ősszel érik, babám, a fekete szőlő / Te voltál az igazi szerető / Bocsásd meg, ha valaha vétettem / Ellenedre, babám, rosszat cselekedtem”
- a tudat, hogy mindez jó, de azért a székelyek sokkal menőbbek

*

20. Fehér Renátó

Mi a magyar?

Egerszegi Krisztina utolsó 50 métere a ’88-as szöuli olimpia női 200 méteres hátúszás döntőjében, Vitray Tamás kommentárjával.

Olaszrizling fröccs a vonyarci strandról tompa augusztusi koraestén, lángos a szombathelyi Ady térről szerenád utáni passogó hajnalban, csalamádés hamburger a Moszkva térből.

Ez a négy mondat összeolvasva: „És az országban a törékeny falvak/ – anyám ott született” (József Attila: Levegőt!); „Na jó, hát akkor itt fogunk élni.” (Gothár-Bereményi: Megáll az idő); „Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen.” (Petri György: Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből); „Ezt az országot kellett megszeretnem.” (Szálinger Balázs: Bibó István)

A fotó a ’80-as évek elejéről, amelyen Kőszeg Ferenc szalad az őt üldöző, megfigyelő ügynökök elől. -

Tavaszi szél vizet áraszt…

+1: Grecsó-tévékritikák az ÉS-ből

*

21. Juhász Anna

A magyar anyanyelv és a magyar népköltészet. A magyar irodalom.

Ahol élünk, az egy ország – különböző származású, fajú lakóval, határokkal, s természetesen határainkon túl, határok nélkül is. Hazává azonban a magyar irodalom és a magyar kultúra tette ezt a közösséget, népet, országot. Eötvös József és Jókai Mór a regényeivel, emellett leginkább Arany János, Babits Mihály, Vajda János, József Attila, Petőfi Sándor; Ady Endre. Móricz Zsigmond és Radnóti Miklós soraikkal, mondataikkal, képeikkel, költészetükkel. A szépirodalomnak és a sajtóirodalomnak – a maguk más-más módján – a legfontosabb feladata őrizni nyelvünk tisztaságát, szépségét, hatalmát.

A magyar népzene és a négy nagy zeneszerző: Bartók Béla, Kodály Zoltán, Liszt Ferenc és Erkel Ferenc.

Az Alföld és a Hortobágy – a Hortobágy leginkább, ahogy Petőfi látta A Puszta, télen-ben:

„Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.
Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.
(…)”

Vagy ahogy Ady Endre látta A magyar ugaron-ban:

„Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.
Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?
Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.
Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.”

A magyar színház-és filmművészetből: Tarr Béla filmjei, látásmódja, a Sátántangó. Makk Károly (és Déry Tibor) Szerelem-je. S Soós Imre, Törőcsik Mari, Mészáros Ági, Gobbi Hilda, Major Tamás.

A magyar képzőművészetből: a 19. századi konzervatív magyar festészet, amely általában a történeti eseményeket jeleníti meg. Emellett, ezen túl Medgyessy Ferenc, Ferenczy Károly, Ferenczy Béni, Bernáth Aurél, Szőnyi István, Egri József, Derkovits Gyula, Czóbel Béla. Különösen Csontváry 1902 körüli képe, A szerelmesek találkozása.

*

22. Nyáry Krisztián

1. Arany János. Nem, még csak nem is a sokszor idejétmúlt témaválasztás, hanem az Arany-ritmus, az Arany-nyelv, az Arany-mondatok. Itt van mindjárt ez a 16 sor a Buda halálából, benne van minden, amit amit a magyar nyelvről tudni lehet. Baudelaire és Verlaine egyenrangú kortársa volt, mégis unikálisan magyar:

„Mint szellő ha fogan vak déli melegben,
Pici pöhöly elsőbb, út kis pora lebben,
Majd a berek szélin leveli a nyárnak
Táncot ezüst hassal, nesztelenül járnak;
...Honnan, kicsi szellő, ég vándora, jöttél?
Vagy lábom előtt csak egyszerre születtél?
Lehelleted' arcom még érzeni tompa:
Ott vagy azért, látlak, hogy fürdöl a porba';
S már zizzen az erdő, fodorúl a víz is,
Hosszú haja árnyát lendíti a fűz is,
Már lombokat lóbál, már ágat is ingat,
Már egy egész karcsú fiatal bólingat:
Zúg itt is amott is a liget és megdűl,
Szennyes az ég boltja szapora fellegtűl,
Kardját hüvelyéből rántja egy-egy villám,
Zengeni, úgy tetszik, moraját is hallám.”

2. A Cserna-pacal. Mert azt hisszük a pacalpörökölt az igazi sztyeppei magyar örökség, se török, se labanc, se muszka gyomra ki nem bírta, miközben jó, ha 80 éve esszük. Előtte csak (citromos, tejfölös vagy ecetes) savanyú pacalleves, esetleg franciás becsinált létezett. A pacalpörökölt a magyar polgári konyha diadala, ahogy a népit elképzeli. 1935-ben jelenik meg először Magyar Eleknél. Önbecsapás, de autentikus hazugság. Az Ínyesmester, Hatvany Lili, Móra Ferencné olyat alkottak a gasztronómiában, mint a Nyugat az irodalomban. A pacal a nemzeti önkép ikonikus darabja. És akkor jött Cserna-Szabó András, aki nemcsak feltárta mindezt, de megalkotta a Cserna-pacalt: „Jómagam egy magányos, decemberi, már-már apokaliptikus hangulatú kocsonyafőzésem alkalmával, a disznófarkak mosása közben döbbentem rá a »farkas pacal« létjogosultságára. Dinamitként robbant elmémben a kérdés: milyen lehet a pacal, ha nem körömmel, hanem farokkal főzzük? (Szeretném, ha ez az étel Cserna-pacalként vonulna be a nemzeti emlékezet aranykönyvébe.)” Igazi magyar vágy, magyar gyomorral.

3. A kupleráj. A magyar államrezon mélyén mindig, minden rendszerben ott van a kupleráj. Nincs az az osztrák hivatalgépezet vagy orosz bürokrácia, ami változtatni tudott volna ezen. A kedvencem az állambiztonságiak által külföldiek megfigyelése (főleg a „Vatikán és Olaszország irányába folyó hírszerző tevékenység fokozása”) érdekében 1967-ben a Hegyalja úton létrehozott valódi kupleráj, az „Ámor Háza”. A madám, a prostik és a pincérek kivétel nélkül beépített ügynökök. Az egész olyan, mint egy cseh újhullámos film, pedig mélyen magyar. A konspirált találkahely építése során kispórolták az építőanyagot, a tanács illetékesei nem adták ki az engedélyeket, a dolgozók egymást fúrták és jelentgették fel. Ráadásul valószínűleg minden külföldi célszemély pontosan tudta, hogy hol is van pontosan, de nem aggódtak, a lányok tényleg szépek voltak. Tabajdi Gábor és Ungváry Krisztián Elhallgatott múlt c. könyvükben idézik Dr. Juhászné Meszarits Margit, a madám elvtársnő panaszos levelét: „Az üzletbe bejár egy férfi, aki olyan magatartást tanúsít,hogy abból a rendőri szervekkel való szoros kapcsolatára, illetve arra lehet következtetni, hogy maga is rendőr. … kb. 42 éves, 166-168 cm magas, sovány, sötétbarna őszeshaja van, szemei sötétbarnák, szétálló füle  és igen hosszú orra van. Az alsó fogsora egy fog kivételével hiányzik. Általában 2-300 forintot költ naponta, de van olyan hét, hogy minden nap ott van.” A  férfi jelenléte zavarja a hírszerzési munkájukat végző lokálnőket, mert a vendégek gyanakodnak, nem beszélnek. Az állami kuplerájból végül nem sok használható információ érkezhetett a pártközpontba, így a műintézményt hamarosan bezárták. A rendőrkinézetű egyén, a magyar állam jelképes képviselője azonban ma is szívesen odaül a szomszéd asztalhoz, fontoskodik, költi a pénzünket, át akar verni, közben folyamatosan lebuktatja magát, - viszont remekül lehet rajta mulatni.

4. A nagy félreértés. Miközben vendégszeretők, összetartók, nyitottak, szorgalmasak, okosak és szerények vagyunk, és ezt tudjuk is magunkról, mindig van, aki félreért minket. Itt van mindjárt Francesco Massaro velencei titkár 1523-ból, aki így jellemez minket: „A magyarok általában a világ legrosszabb fajtája. Nem szeretnek és nem becsülnek egyetlen nemzetet sem a világon, és egymást sem szeretik. Mindenki a maga kényelmére gondol, lopják a közt, és kevesen törődnek vele. Egymás között olyan titkos gyűlöletet és ellenségeskedést táplálnak, hogy szinte hihetetlen. Ennek ellenére minden nap felváltva együtt esznek, és testvéreknek hinné őket az ember. Nincs semmi engedelmesség közöttük, büszkék és arrogánsak, s nem tudnak sem uralkodni, sem kormányozni, és tanácsot sem fogadnak el olyantól, aki ért hozzá. Mindig dicsekednek saját dolgaikkal, azonnal készek bármit megfogadni, de igen késedelmesek a végrehajtásban. Kevés dologgal foglalkoznak, kivéve a dőzsölést és a köz meglopását. Ebben nagyon serények.”  Még mindig van rá 11 évünk, hogy azt mondhassuk: Lám, félreértés volt az egész, 500 év alatt azért mégiscsak megváltoztunk.

5. Ferenczy Károly: Október. Nincs magyarázat: nekem ezek a színek és ez a kompozíció mondják el, mi a magyar.
 

*

23. Márkus András

Életérzés. Küldetés. Kesergés és vigadás. Veszteségek fölvállalása és hőstettek ünneplése. Sértettség és büszkeség. Széthúzás és széjjelválaszthatatlan összetartozás. Nyelv. Dialektusok összessége. Dialektusok, melyekre tekinthetünk úgy, hogy az évszázadok során mennyire eltorzították a nyelvet. De tekinthetünk rájuk úgy is, hogy a rengeteg külső hatás valamint az országhatárok ellenére mennyire megőrizték azt.

Úgy érzem, hiba lenne a huszonegyedik századi magyartól elvárni, hogy úgy legyen jó hazafi, mint ahogy Vörösmarty megkívánja tőle. Nem tudom, hogyan kell jó magyarnak lenni a huszonegyedik században. Nem tudom, az vagyok-e.

Nem sikerült öt dologban összefoglalnom a választ. Hát újra megkísérelem. Ezúttal személyesebben. Tehát:

1. A Korona Express resti kocsija – a folyamatos utazgatás Budapest és Kolozsvár között. Istenem, mennyire be lehet rúgni a vonat zakatolását hallgatva!
2. A három napos budapesti Bkv. bérlet, amiért ki szoktak röhögni.
3. A budapesti barátaim, akik nem csak turistaként kíváncsiak Erdélyre, hanem van annyi vér a pucájukban, hogy odaköltözzenek; akik ugyanolyan aranyosan bénáznak eleinte Kolozsváron, mint én Pesten.
4. A Kolozsváron magyarul megszólaló taxis, aki szörnyű román kiejtésem miatt azonnal levágja, hogy nem anyámtól tanultam az ország nyelvét.
5. A rengeteg kolozsvári magyar kocsma, ahol román szót csak elvétve hallani. Ahol több autó árát hagytam már ott, miközben éjszakákon át keseregtem és vigadtam. Magyarul.

Rettentő kockázatos dolog egy ilyen kérdésre válaszolni. Bármit – hangsúlyozom : BÁRMIT – válaszol erre az ember, biztos lehet abban, hogy kitámadják. Ennek a tudatában voltam őszinte. Ezeket gondolom. Várom a kövezést.

*

24. Vári György

1. A piros hetes kora reggel a Keleti Pályaudvarnál. Álmosság és feszültség atipikus együttállása. Még mindenki alszik, de már mindenki ideges. A Radnótiba menet, kezdő tanárként egyre több ismerősöm lett, karakteres cekkerek, retikülök és aktatáskák. Egy förtelmes hajnalon eszembe jutott Kosztolányi, akit költőként inkább nem szeretek: Ó én szeretem a bús pesti népet. Én is, mindennek ellenére. Azóta magamat is könnyebb kicsit elviselnem.

2. Pécsett a séta a Székesegyháztól a Zsinagógáig, de az Uránváros utcái is és a korán elhalt bányászok özvegyei az utcákon és a lakásokban.

3. Óbuda – le egészen a Római Partig. A Római Strand, Aquincum nekem kisgyerekként végtelennek tűnő földjei a lakótelep építése előttről.

4. Verssorok vagy versfoszlányok, amelyek nem az értelmükkel, még csak nem is a hangzásukkal hatnak rám, hanem azzal, hogy vannak és megerősítik, hogy én is vagyok, aki mintha már az anyám méhében is tudtam volna őket. „Mély erdőn ibolyavirág", a János vitéznek az a része, amikor Jancsi és Iluska elbúcsúznak (onnantól, hogy „mikorra a patak vize tükörré lett”) és némely Radnóti-sorok főleg, hogy „a Kettős Zátonyok felé szigetek ringtóznak, fényes bóbiták. S közöttük Borneo, mint egy sötét virág!”. Az Éj monológja a Csongor és Tündéből.

5. „Valami vad dolog kéne temperált árfekvésben, édes Cucu”. Egy Esterházy-mondat Bozsikról és édesanyámról.