Az Európai Unió kapta az idei Nobel-békedíjat – derült ki péntek délelőtt. Ironizálással vegyes meglepetés fogadta a hírt szerte a neten, pedig sem a díj odaítélése, sem annak indoklása nem igazán meglepő, sőt, van elég alapja is, hogy az EU, az európai integráció ideája kapja az elismerést.
A Nobel-békedíj – amelyről nem svéd ítészek, hanem a norvég parlament által kinevezett, kiérdemesült norvég politikusokból álló bizottság dönt, már eddig is többször került meglepőnek tűnő személyekhez, szervezetekhez. Arafattól és Kissingertől az ENSZ klímaváltozás-paneljén át az épp, hogy amerikai elnöknek választott Barack Obamáig terjed a díjazottak sora; de persze Albert Schweitzertől vagy Henry Dunanttól soha senki nem vitathatta el a kitüntetés jogosságát.
A bizottság idén újra egy szervezetnek adta a békedíjat, ez pedig az Európai Unió. Vagyis mi, magunk, ez a félmilliárdnyi ember az öreg kontinensen. A döntésen lehet ironizálni, amúgy is megvan a magunk véleménye az egymást kitüntető intergalaktikus, politikailag korrekt szervezetekről, csak hát az EU intézménye tényleg megérdemli a díjat.
Mert miről is szól az európai integráció, túl minden akut válságon, túl a brüsszeli Bábel-tornyokon, túl a növekvő bürokrácián és túlszabályozáson, túl a jövőre vonatkozó aktuális, utópista terveken? A II. világháború összeurópai katasztrófája utáni kijózanodásról, Európa egymást kivéreztető nemzeteinek kölcsönös belátásáról, a soha nem látott tartós európai béke megteremtéséről. Igen, Németország és Franciaország kibékültek, kiegyeztek. Igen, a közös piac, az EU alapszabadságai soha nem látott szabadságot, prosperitást, bőséget és jólétet hoztak azon szerencsés államoknak, akik már évtizedek óta tagjai lehettek a szervezetnek. Igen, megbuktak a dél-európai diktatúrák, aztán leomlott a Vasfüggöny is: Dél- és Kelet-Európa sokat szenvedett államai is csatlakozhattak oda, ahová eredetileg tartoztak, az európai közösséghez.
Az EU mai állapotában tartós és súlyos válságban leledzik. Intézményrendszere ezer sebből vérzik. A jövőre nézve az erőltetett további integráció és az ezzel szemben megerősödő, különböző oldali EU-szkeptikusok fokozódó konfliktusára van kilátás. De mik ezek a válságok és dilemmák Európa 1945-ös állapotához képest? A történelem során szinte először immár több nemzedék nőhetett fel Európa szerencsésebb nagyobbik felén békében, élvezve a kinyílt határok, a tágasabb perspektíva lehetőségeit. Ha most beülünk a kocsinkba, bármilyen feltartás, hatósági vegzálás nélkül elhajthatunk a portugál óceánpartig vagy Lappföldig, sokszor egykori csatamezők, lövészárkok, állóháborúk, véres forradalmak és népirtások helyén keresztül. És mintha mindez olyan magától értetődő lenne. Aztán az egészséges pesszimizmus szólalhat meg bennem, amikor arra gondolok, hogy egyszer talán a boldog békeidőkként fogunk minderre visszagondolni, amikor még nem voltunk tudatában annak, mennyire jó dolgunk is van. Ilyenek ezek a boldog békeidők.
Ahogy a kereszténydemokrata Konrad Adenauer, a modern Németország és az európai integráció egyik alapító tagja mondta: „Mindannyian ugyanazon ég alatt élünk, de nem mindannyiunk horizontja ugyanaz”. Az európai integráció több mint hatvan éve során milliók horizontja tágulhatott ki, ugyanazon ég alatt. Gondoljunk erre egy pillanatra, az EU Nobel-békedíja hallatán.
