„Újra viselnek kalapot a fiatalok, visszajött a kalap a divatba, amint nézem” – mondta nekem egy idős úr nemrég. S valóban, fillérekért árulnak kalapot mostanában számos ruhaboltban. Ha pár éve az ember kalappal a fején jelent meg volna az utcán huszonévesen, megmosolyogták volna. Ma divat a kalap. Csakhogy ez nem ugyanolyan kalap, mint a régieké. Olyan kalapot erdélyi bácsikáktól meg kalapboltokban lehet kapni. Aki olyan kalapot hord, azt könnyen tisztes ortodox zsidónak, vagy hetyke magyarnak nézik. Nagyapám kalapja azonban – ha lett volna ilyen – különlegesebb, mint a céundás.
A könyv a középkorban vagyonokat érő tárgy volt. Borjúmagzat bőréből készült a pergamenje, nem forintban, hanem lovakban számlálták az árát. Ma bárkinek lehet akkora könyvtára, mint Mátyás királynak. Hál’ Istennek, a könyvek közvetítette tudás sokkal szélesebb körök számára érhető el, mint pár évszázada. Időnként újra kiadják a régi, régóta ki nem adott könyveket. Idén például végre újra megjelent Bánffy Miklóstól Erdély története. Ugyan puha fedelű, de kellemes illatú és fogású, szép könyv (három kötet). Mégsem ugyanaz, mint kézbe fogni a két világháború közti, Erdélyi Szépmíves Céh-féle kiadás.
Bármilyen zenét letölthetünk az interneten keresztül. Nincsenek többé bónuszdalos extra kiadások a japán piacon, amit csak ott lehet megvásárolni. Pillanatok alatt letöltheted a teljes Pink Floyd-diszkográfiát. De egyre kevesebben mondhatják el magukról, hogy megvan nekik bakeliten a Dark Side of the Moon – amit ráadásul nem is adtak ki rendesen cédén, csak ilyen kamuborítóval, mint a régi lengyel és román import GNR-kazettákat. Egy budapesti bakelitboltban pár éve háromszáz fontért árusították a Floyd első lemezének, a The Piper at the Gates of Dawn-nak egy 1965-ös, első nyomásos példányát, rongyos borítóval, amit csak a nejlontok tartott össze.
Ha valami sokak számára elérhetővé válik, gyorsan veszíthet értékéből. Mindenki tulajdonosa lehet egy különlegességnek – az pedig onnantól kezdve nem különleges. Helyébe lépnek más különlegességek.
Pár évtizede még keveseknek adatott meg itthon az egyetemi végzettség. Ma tömegképzés van az egyetemeken. De ezzel nem szűnt meg egy szint kevesek kiváltsága lenni, csupán eggyel feljebb csúszott: ami régen az egyetemi végzettség volt, az ma a phd vagy a szakkollégium. Mindig lesz hova felfelé törekedni: ha más nem, hát gyártunk magunknak eszményképet. Nem lehet mindenki nemes. Ha mindenki nemes lesz, akkor mindenki arisztokrata akar majd lenni.
Mindig is voltak olyan társadalmi pozíciók és olyan kulturális termékek, amelyek vagy nehezen megszerezhető tudást igényeltek, vagy nehezen lehetett őket beszerezni, mert alacsony volt belőlük a kínálat. Ezért lett érték az arany meg az ezüst. Ha tudnánk aranyat gyártani, és mindenki kapna egy csomót, valószínűleg nem tennénk gazdagabbá senkit, mivel ezzel együtt inflálódna el az értéke is. Bárkinek lóghat egy másolat-festmény a falán, az eredeti akkor is az eredeti marad. A gyűjtők, ínyencek mindig megtalálják a maguk elittermékeit. Ha egy elittermékből tömegterméket csinálnak, akkor pedig találnak másikat. Vagy felmagasztalják az eredetit.
A nehezen elérhető pozíciók és kulturális javak mindig újraképzik magukat. Mindig lesz új lépcsőfok, új különlegesség. Az elitizmus és az exkluzivitás újratermelődik, mint alapvető emberi igény és orientációs pont. Ezért nem lesz soha kulturális egyenlőség.