„Aki nem tud szembenézni a múltjával, arra van ítélve, hogy örökké megismételje.” (George Santayana)

1986. június 6-án jelent meg Ernst Nolte cikke a  Frankfurter Allgemeine Zeitungban, így kezdődött az ún. „Historikerstreit”, a német történészvita vagy – más fordítással – veszekedés. Olyan időpontban robbant ki, amikor Németországban – bár jelentős keresztény-konzervatív politikai többség volt hatalmon – a szellemi élet meghatározó posztjain ülők a '68-as generáció utóbb nálunk is megismert és megszeretett tagjai voltak, mint Cohn-Bendit. Ezért Nolte nem is tévedhetett volna nagyobbat, mint mikor azt hitte, hogy a vita történészek között és történeti érvekkel fog folyni. Nem úgy van az.

Megjósolható, hogy nálunk sem úgy lesz. Amint Németországban sem az volt az eldöntendő kérdés, hogy mi is „történt” valójában, miért, milyen történeti okokból és körülmények között jött létre és pusztította el a fél világot a nácizmus; hanem az, hogy ki és mit tanítson erről a következő nemzedékeknek. Nálunk sincs ez másképp.

A kultúrkampfos bomba egy önmagában is szánalmas kérdés felett robbant fel, hogy Romsics Ignác történész vajon antiszemita-e? (Bármit is jelentsen ez.) Romsics amúgy egy nem túl korszakos történész, némi neki tulajdonított „jobboldali” stichhel: semmi különös, szorgosan ír, használja az erre a célra rendelt fogalomkészletet – csakúgy, mint a többiek. A történeti „igazság” mellett erősen figyel a tudományos karrierjére is, melynek semmi sem hiányzik kevésbé, mint valamilyen botrányos megállapítás. A balhé kitörésekor volt egy történeti pillanat, amikor úgy tűnt, a kérdés gyorsan és fájdalommentesen a szőnyeg alá söpörhető – nem kisebb fasizmus- és antiszemitizmus-szakértő, mint TGM vette védelmébe Romsicsot –; ám ma már tisztán látható, nem ússzuk meg ennyivel a dolgot. A kissé hőbörödött TGM ugyanis éles szemű és érzékeny megfigyelője a közéletnek, aki feltételezte, hogy az ügy „tényszerű”, tehát cáfolható vagy igazolható dologról szól. Pedig nem. A harc – amint Németországban – nálunk is a múlt értelmezésének privilégiuma, illetve a fogalmi keretek uralása körül forog.

*

A „Horthy-korszak”, jellemzőbb elnevezéssel a „Horthy-fasizmus” tüske a libi honfitársaink körme alatt. Beékelődik az álom megtestesülésének időtartamába, a dicsőséges 119, vagy mennyi nap és a még dicsőségesebb „felszabadulás” közé – amikor is a kommunista gonoszsághoz már erő is társulhatott. Puszta léte kínosan emlékeztetett arra, hogy egy retrográd ország milyen hevesen utasította el a baloldali rémálmot, amint megpillantotta annak az egyenlőség köpenye alól kilógó patáját. Azt az álmot, amely a „baloldal” oly régi álma volt: álom, amiért nem volt túl nagy ár az ország erkölcsi és anyagi romba döntése, a számtalan halott, derékba  tört élet, rengeteg könny és szenvedés. Aki nem tudná: a 20. század baloldala által vágyott és megígért demokratikus és egyenlő elíziumban élünk, itt és most. Tényleg. Ez az. A retrográd, „úri keresztény” Magyarország halottnak tűnik, teteme temetetlenül fekszik Európa keresztútján – tanúságául annak, hogy jár az, aki nem tudja léte szerves részévé tenni a haladás eszméjét.

Akár hátra is dőlhetnének elégedetten, ám a Magyarország gondolkodásában, ízlésében megnyilvánuló tradíció túlságosan szívós halottnak tűnik. Cselédek, disznópásztorok és ivadékaik majd' száz éves undokságai és nyargalásai után is újra meg újra felemeli fejét az igazság hidrája. Mert a félmúlt nem történelem, hanem genealógia, családtörténet, esti beszélgetések témája, a Szabad Európa Rádió sercegése és a családi könyvtár polcain álló, a tűzvésztől megmentett könyvek gerincének felirata.

Önbecsapás azt hinni tehát, hogy vita lesz itt, érvek csatája érvekkel, ahol azután a mértéktartó józan ész és a tudományos megfontolások döntenek majd. Nem. Bozótharc lesz – ha tetszik, partizánháború – jellemgyilkossággal, sanda célzásokkal, kiforgatott szavakkal és hazug tulajdonításokkal. Honi haladóinkat a végletekig bőszíti, hogy egyszer már győztesnek hitték magukat: hiszen már úgy volt, hogy a retrográdok végleges vereséget szenvedtek. Most mégis itt vannak és talán vitatkozni akarnak, márpedig vitatkozni nem lenne jó nekik. Mert szilárdan megvetheti a lábát az, aki hisz az évezredes „igazságtalanságok” felszámolásáról szőtt ábrándokban – ha hisz azokban valaki –; ám mi is jogokat formálhatunk meggyalázott, kivégzett apáink és nagyapáink jogán, az elrabolt vagyon jogán, a fillérekkel megvásárolt, valaha nagynak látott nemzet emlékezete nyomán.

A magyar és az európai liberalizmus hangadói saját életük megtagadása árán és sűrű bocsánatkérések közepette tudnák csak a kommunizmus bűneit olyan súllyal elítélni, mint a nácizmusét. Hogy ezt nem teszik, az érthető is, hiszen ők sem nagyon fogadtak el bocsánatkérést a „fasisztáktól” – még akkor sem, ha azok már leülték a rájuk rótt penitenciát. Kivéve talán, ha az illető náci valami jól meghatározható szakértelemmel rendelkezett, amelyet használni lehetett a „szabadság” érdekében; vagy esetleg nagyon gazdag volt, hiszen a „nagy generáció” tagjai is mi másért, mint pénzért adták fel/el romantikus, haladó, szélsőbalos nézeteiket – pecunia non olet.

*

Nálunk, itt és most lassan összeérnek dolgok. Egy hosszú, befejezetlen háború képévé állnak össze a külföldi megrovások, a honi antiszemitizmus, a „genetikus alattvalóság”, a diktatörp egyeduralma, a NAT körüli sivalkodás, a gazdasági heterodoxiáról folytatott vég nélküli lamentálás, a hazai historikerstreit és Efraim Zuroff sajátos tevékenysége, nem lankadó erőfeszítései a magyar nácik leleplezésére.

Kérdés lehet persze az is – amelyet sokan nem értenek –, miért pont magyar aggastyánokra sújt le mostanában a büntető igazságszolgáltatás könyörtelen Efraimja? Nos, a válasz legalább annyira lesújtó, amennyire egyszerű: a németek által megszállt Európában Magyarországon deportálták utoljára a zsidókat. Ez azt jelenti, hogy míg a Kristallnacht 1938. november 9-én volt – általában ezt az időpontot jelölik meg a holokauszt kezdeteként –, addig nálunk a vidéki zsidóság tömeges deportálása 1944. március 19-e után kezdődött. Ez – bárhogyan nézzük is – hat év különbség. Ha Csatáry most 97 éves, akkor azok, akik Németországban a kezdetektől részt vettek a zsidóellenes intézkedésekben, már több mint százévesek lehetnek – az meg, tudjuk, még náciban is ritka. Az öregebb nácikat hiába keressük tehát, a föld alatt alusszák örök álmukat, vagy büntetésüket töltik a pokolban: mindegy; Efraimnak már nem hoznak a konyhára. Elsősorban ez az egyszerű kronológiai oka annak, hogy Zuroff úr nálunk kereskedik. Már ha eltekintünk a „helyzet fokozására” szőtt összeesküvés elméletétől.

Itt tartunk tehát. Pedig – bármi áron is – meg kell keresni a valódi múltunkat, gyökereinket, legyenek azok bárhol, akár Ázsiában is, mert aki magyarázni tudja a múltat, azé a jövő.