„Világos volt, hogy nem fogunk kopogtatni az ajtaján - nem fogadott látogatókat -, ezért más tervünk nem lévén, néhány percig csak álldogáltunk, hogy megtapasztaljuk ezt a különös, ám történelmi pillanatot. Mindenféle gondolatok cikáztak át az agyamon, egy-két különösen baljóslatú is. Mi sem volna egyszerűbb, mint bejutni a lakására, és kivégezni a rohadékot! Ez esetben végül is nem egy gyanúsítottról, hanem egy elítélt háborús bűnösről volt szó: ezt halott zsidók és szerbek százai bizonyítják. Mi sem volna egyszerűbb! Magam előtt láttam, törékenyen, 92 évesen. Gyerekjáték lenne.”
Efraim Zuroff Utolsó esély hadművelet: Kutatás a náci bűnözők bíróság elé állításáért című könyvének legutolsó fejezetében foglalkozik Képíró Sándor ügyével. Zuroff elbeszéli, hogyan akadtak Bujdosó István, egy Skóciában élő volt csendőr nyomán véletlenül Képíró Sándorra 2006-ban, majd azt is, hogyan kutatták fel szívós munkával az akkor 92 éves férfi lakhelyét Budapesten. Ami egyébként nem volt nehéz, Képíró feleségének neve a telefonkönyvben, a férfié pedig a kapucsengőn szerepelt. A könyv 2009-es megjelenésének idején már megkezdődött Képíró pere, Zuroff azonban a kurucinfóra emlékeztető húzással közölte a férfi lakcímét is a könyvben. A nácivadász története azonban ellentmondásokkal terhes, zavaros, és egyáltalán nem foglalkozik azzal, ami a Wiesenthal Központ célja: jogi értelemben felelősségre vonni a háborús bűnösöket. Marad a drámai nagyotmondás.
Szögezzünk le valamit: fogalmunk sincs, hogy Képíró Sándor elkövette-e azokat a gaztetteket, amikkel vádolják, és eszünkben sincs igazolni az újvidéki razzia ártatlan áldozatainak lemészárlását. Az igazság és az igazságszolgáltatás soha nem estek egybe, és amíg ember él, nem is fognak egybeesni – Képíró ügyével kapcsolatban most az utóbbi érdekel minket. A bíróság első fokon úgy határozott, hogy nem foglal állást a kérdésben, és sem Képíró ártatlanságát, sem bűnösségét nem mondta ki. Arra a következtetésre jutott, amire nagyjából az ítélet előtt is jutni lehetett: elégtelenek a bizonyítékok. De lássuk, Zuroff mit hoz fel könyvében Képíró bűnösségének igazolására.
„Mi? A kurva anyját, hát még életben van?” - kérdezi a Jad Vashem történésze Zurofftól, amikor az beszámol neki arról, hogy Képíró nyomára bukkantak. Ezután a történész elmagyarázza, hogy Képíró volt az egyik azon tisztek közül, akik az újvidéki mészárlást megszervezték 1942 telén, és két évvel később el is ítélték ezért. Az ítélet után azonban a nácik hamarosan megszállták Magyarországot, a férfi pedig soha nem ülte le börtönbüntetését. Zuroff eltérő jelzőkkel illeti Képírót: így lesz belőle egymás után „suspected Nazi war criminal” (náci háborús bűnök gyanúsítottja), „escaped war criminal” (szökött háborús bűnös), „convicted war criminal” (elítélt háborús bűnös), „war criminal” (háborús bűnös), „alleged Nazi collaborator” (feltélezett náci kollaboráns). Egyszer százak, másszor talán ezrek halála szárad a lelkén (a razzia áldozatainak számát 3300-3800 közé teszik). Egy történelmi tanulmányban ezek az ellentmondások megférhetnek, Zuroff célja azonban az, hogy Képíró bíróság előtt feleljen tetteiért. Ez viszont csak tények bemutatásával megy.
„A bosszú gondolata nem volt meggyőző és nem tartott sokáig. Mint minden más esetben, ebben is ugyanazok voltak az ellenérvek. Képíró meggyilkolása hosszútávon kontraproduktív lett volna, és máshol is lerombolta volna erőfeszítéseinket. Azt kellett elérnünk, hogy Magyarország életfogytiglanra ítélje, akármennyi időbe is kerüljön ez.”
Különös gondolkodásra vall, hogy Zuroff azért utasítja el Képíró megölését, mert az ártana az ügyüknek. Az egész fejezeten végigvonul ez a kifejezetten jogellenes gondolkodásmód: az írás hemzseg a prejudikációktól, a bizonyítékokkal pedig nem törődik. Fenntartás nélkül egyetértünk azzal, hogy a háborús bűnök nem évülnek el. Ezzel viszont nem: Zuroff ahelyett, hogy a bekötött szemű Iustitiára bízná az ítélkezést, maga vagdalkozik összevissza az istennő pallosával. A bírósági eljárás pont fordítva működik, mint ahogy Zuroff gondolkodik: a vádlott bűnösségét, és nem ártatlanságát kell bizonyítani. Kivételt ez alól a Képíró-ügy sem képez.
A vád gyakorlatilag összeomlott. A benyújtott 1944-es vezérkari bírósági ítéletet kirekesztették a bizonyítékok köréből, mert azt később semmisségi okra hivatkozva felülvizsgálták, majd hatályon kívül helyezték. Az 1944-es Szerbiából származó ítéletet korábban formai okokra hivatkozva nem fogadták el. Tragikomikus, hogy a Képíró ellen valló Nagy János főhadnagy vallomását is bizonyítékként prezentálták volna – holott Nagy ezeket a katonapolitikai osztályon és ÁVH-n tette. Tehát Zurofféknak az ÁVH-n tett vallomás is megfelelt volna, hogy a feltételezett nácit rács mögé dugják.
A felmentő ítélet után Zuroff tajtékzott, körbeturnézta a nyugati sajtót az általa felháborítónak tartott ítélettel, a Magyar Hírlapnak pedig azt nyilatkozta, „a Képíró-per a kedvezőtlen ítélet ellenére is még mindig egy aktuális ügy, amelyből ki lehet hozni valamit”. Az eszébe sem jutott, hogy ők szúrtak volna el valamit.
A szakértőként közreműködő Szakály Sándor történész kétségesnek találta az ügyész által benyújtott iratok hitelességét, Zinner Tibor jogtörténész elégtelennek találta a felhozott bizonyítékokat, Ungváry Krisztián történész pedig kontraproduktívnak találta az ügyet. A szélsőjobboldali-antiszemita elfogultsággal nehezen vádolható Karsai László történész „megélhetési nácivadásznak” nevezte Zuroffot, Képíró pere szerinte a Wiesenthal központ erőltetett önlegitimációs kísérlete, hogy ezzel bizonyítsa létezésének okát magánfinanszírozóinak.
Zuroff válasza nem maradt el: „Karsainak orvosi segítségre van szüksége, ha ilyeneket mond. Aki hisz neki, annak pedig szintén mentális problémái vannak.” Bravó. Zuroff ahelyett, hogy elgondolkodott volna a benyújtott bizonyítékok értékén, az igazságszolgáltatás függetlenségét támadta meg – pedig nem Magyarországon vallott először kudarcot a nácivadászattal. Nem mellesleg: a náci hiába erős hívószó, Képíró ügyével a nácizmus nehezen hozható összefüggésbe. Az újvidéki razzia idején Magyarország nem állt német megszállás alatt, így a razzia felelősei nem nácik (ahogy Kamenyec-Podolszkij esetében sem), hanem „magyarok”. Annak ellenére, hogy a gyilkosságok felelősei megléptek az országból, majd a Margaréta-terv után SS-egyenruhában tértek vissza, az újvidéki razziához a Harmadik Birodalomnak semmi köze nem volt.
Másodfokon még bármi történhet a Képíró-perben, ám Zuroffnak eddigi munkája kimerül abban, hogy vádaskodásával saját magát, végső soron saját ügyét járatta le. Az ügyből sokan azt a következtetést fogják levonni, hogy a múlt bolygatása, idős emberek bíróság elé citálása haszontalan.
Novák Attila 2009-es cikkében addig megy, hogy leírja, „Zuroff és intézete úgy viselkedik, mintha a szélsőjobb által vizionált »szupranacionális zsidó büntetőhadjáratot« testesítené meg: kormányokat szólít fel, ügyészeket korhol, miniszterelnököket (akiknek a nevét sem tudja leírni) utasítgat arra, hogy társadalmi-politikai háttértől és a helyi viszonyoktól függetlenül feleljenek meg az Akció elvárásainak, hogy megbüntessék a holokauszt nyolcvanon túl lévő idős tetteseit.” A Képíró-per hatását erősítheti a szerdán zöld utat kapott, a MÁV és a Rail Cargo Hungaria ellen indított 237 milliárdos kártérítési holokausztper is, amelynek indoklása a már idézett Karsai László szerint indoklása több sebből vérzik.
Jó lenne észrevenni, hogy Zuroff ténykedése a kommunista bűnök elkövetőinek felelősségre vonását is megnehezíti. Pedig a nyolcvanon felüliek között belőlük is akad néhány.
