A szürke ötven árnyalata a Wikipédia szerint harmincegymillió példányban kelt el harminchét országban a tavaly júniusi megjelenés óta. E. L. James bestsellerének magyar kiadását az Ulpius-ház jegyezte, fordítónak Tótisz Andrást kérték fel. Tótisz Andrást, vagy talán egy fokkal ismertebb nevén T. O. Teas krimiszerzőt, műfordítót, karatemestert, akinek egy könyvéből még filmet is csináltak Amerikában. És akit egy tegnapi interjú tanúsága szerint nem igazán kéne lefordítandó szövegek közelébe engedni.
A korrektség kedvéért először emlékezzünk meg az újságíróról, aki szabadjára engedte a szörnyeteget, és akire Tótisz is panaszkodik a cikk alatti kommentjében. Tótisz sérelmezi, hogy nem kapta vissza láttamozásra az interjút, és egyébként a kérdések minősége sem képvisel hatalmas színvonalat. E sorok írója is készített már kényszerűen e-mail-interjút, ilyenkor érdemes futni egy második kört, illetve a végén elküldeni az alanynak a kész szöveget. Ez úgy tűnik, itt nem történt meg.
De ne hagyjuk, hogy az újságíró hanyagsága elhomályosítsa Tótisz András magasban fénylő csillagát! Vegyük csak a tényeket. A könyvet nagyon gyorsan kellett lefordítani, érthető, ha maradnak benne hibák, kevésbé érthető, ha ezt egy szerkesztő vagy egy lektor nem javítja ki a későbbiek folyamán. Mit gondolunk, téves lehet például a következő fordítás?
„He presses a button, and the Kings of Leon start singing. Hmm… this I know. Sex on Fire. How appropriate.”
Tótisz fordításában: „Lenyom egy gombot, és az oroszlánkirály, kezd énekelni. Hmm... ezt ismerem. - Lángoló szex. - Ideillő.”
Tótisz szerint ez nem egy fordítási hiba, sőt, kifejezetten sértőnek találja a kérdést. Ő ugyanis nem hibázik. Ő a fordítás Chuck Norrisa, elszámolt a végtelenig kétszer, amit ő ír, az úgy van, punktum. Arról már nem tehet, hogy mindenféle amerikai fiatalok gitárokat pengetnek, őneki erről miért kéne tudnia. A Kings of Leont nem ismerte, az Oroszlánkirályt meg igen, úgyhogy nála az Oroszlánkirályt hallgatja. Nem mindegy? Ez is zene, az is zene? Nem mindegy. Tessék meghallgatni a két dalt. Nem is beszélve arról, hogy a lefordított mondat értelmetlen és vesszőhibás.
„Ha van egy pergő, jó és olvasható magyar szöveg, miért is kell nagyítóval keresni, hogy van-e benne valami hiba? Ez kurvára jellemző kis hazánkra” – írja Tótisz. Csakhogy Tótisz maga az, aki jellemző kis hazánkra. Egyrészt használja a kis hazánk kifejezést. Másrészt, miután tévedett egy kellemetlent, nem azt mondja, hogy bocsi, becsúszott egy ilyen, gyorsan kellett dolgoznom, legközelebb jobban odafigyelek. Nem. Tótisz egyenesen büszke arra, hogy a témával foglalkozó fordítóként nem ismeri az egyébként eddig 11 millió lemezt eladó Kings of Leont; és hogy ezt szánt szándékkal, a könyvet olvasó kommentelők szerint teljesen karakteridegenül Oroszlánkirálynak fordította.
„A szerző bízik a kiadóban, a kiadó pedig sok év után bennem.” A szerző elgondolkozhatna, hogy megbízzon-e egy kiadóban, amely olyan fordítót alkalmaz, aki szerint „az íróval nem kell egyeztetni, nehéz is lenne, hiszen nem tud magyarul”. Ajánlom Tótisznak ezzel kapcsolatban Ajkay Örkény példáját, aki William Gibsonnal folyamatosan faxon (!) egyeztetve fordította le önszorgalomból a Neurománcot.
Tótisz úr a mi kis hazánk, egy emberben összefoglalva.
