„Nütze die Zeit” (Felirat az augsburgi Fuggerei-ben)
Svabia, Alemannia: az egykori délnémet törzsek és nyelvjárások vidékén ma ketten osztoznak: Svájc és Baden-Württemberg. Európa egyik leggazdagabb, legrendezettebb vidékén jártunk, ahol kevés dolog történik, legalábbis annak kelet-európai értelmében. Csak a jó életet élik, a maguk századok óta elrendezett, s az utóbbi évtizedekben is csak kissé módosult világában. Utazás a Gotthardtól a Fel-Dunáig.
Ahol az égig érő, kőtarajos hegyekből leereszkedik a Gotthard-út, fjordszerű tó tölti fel a völgyeket: a sokágú Vierwaldstätti-tó Svájc szíve és történelmének kiindulópontja. Egy víz fölötti fennsíkon, a fenyvesek alatt zsebkendőnyi rét terül el, rajta a keresztes svájci országzászlóval. A Rütli mezején járunk: a legendák szerint itt kötötte meg örök szövetségét Werner Stauffacher Schwyz kanton, Arnold von der Halden Unterwalden kanton és Walter Fürst Uri kanton képviseletében 1291-ben. Ez volt az a szövetség, amely megalapozta a hegyi parasztok tartományainak szabadságát és közös fellépését bármilyen betolakodó, uraskodni kívánó földesúrral szemben. Itt született meg Svájc ethosza. Hogy kik voltak a parasztkantonok fő ellenségei? A Habsburgok, akik a ma Svájc északi részén fekvő, apró Habsburg várának grófjaiként próbálták ellenőrzésük alatt tartani az alpesi völgyeket és a fontos kereskedelmi útvonalakat, majd innen kiszorulva kezdtek hozzá Ausztria gyarapításához – a többit ismerjük. A Habsburgokkal folytatott évszázados harcokból született a Tell Vilmos-legenda is, amelyet Schiller drámájából és a svájcinak nevezett magyar kártya figuráiból is ismerhetünk. Említettük már Fürst Waltert és Tell Vilmost, de a Vierwaldstätti-tó körül számos helyen beleütközünk az ismerős nevekbe: Reding Itell, Rudenz Ulrich, a Stüszi vadász, a Kuoni pásztor és Geszler Hermann, a Habsburgok helytartója is ezt a vidéket lakta a legendák szerint. Mai utódaik a küzdelmek utáni, sok évszázados békét élvezik: a tó és az ég kékje között, üde zöld réteken alpesi faházak, hagymakupolás falusi templomok, kolompoló tehenek alkotják a tökéletes svájci montázst a hegyek alatt.
Zug
A Vierwaldstätti-tó és Gersau
Különleges hely Gersau: a hegyoldal és a tó közé szorult, meredek lejtőre épült falu egykor Európa legkisebb köztársasága volt. 1390-től 1818-ig számítják saját függetlenségüket, amit a szabad kantonok szövetségének kellős közepén is féltékenyen óvtak. Mivel a tóparti országút megépítése előtt csak gyalogösvényen vagy hajón lehetett megközelíteni Gersaut, így nem is állt senkinek az útjában a magába zárkózott köztársaság. Ma is büszke falfeliratok hirdetik a történelmi hagyományt, a falu régi központja felett, a virágos mezőkön pedig modern villák és útmenti keresztek között nyílik lélegzetelállító kiállítás a tóra és a hegyekre. Gersau fölé már a Rigi nyúlik: az 1797 méter magas hegy Svájc kilátóhegye, ahonnan jó időben a déli óriáshegyeket és az északra elterülő, dombos vidéket, szinte egész Svájcot látni lehet. Európa első, 1871-ben épült fogaskerekűje visz fel a Rigire, ami bástyaként emelkedik ki a környező tavak körül. Ellátni innen Zug városáig is: a hírekben is gyakran szereplő, önálló városkanton a világ egyik legismertebb adóparadicsoma, ahová nagyvállalatok és milliárdosok menekítik vagyonukat. El kell ismerni: festői helyet választottak, hiszen Zug pár utcányi óvárosa szintén a Svájcra oly jellemző, emberi léptékű harmóniát és szépséget tükrözi – bár a semmitmondó kocka-irodaházak már körülvették a városkát.
Luzern viszont annál szebb: a Vierwaldstätti-tó lefolyásánál fekvő város gyakorlatilag Svájc közlekedési csomópontja, és egymagában egy kicsi Svájc: a Gotthard-út hatására olaszos életöröm tör itt be az Alpoktól északra, a tóparti sugárutak franciás eleganciát tükröznek, míg az egyébként német dominanciájú város nem feledkezik meg a tökéletes rendezettségről sem. A folyón átívelő középkori fahíd és vízi őrtorony, a soktornyú városfal, a vízben tükröződő alpesi hegyek már a 18.-19. század óta az európai idegenforgalom egyik központjává avatták Luzernt. Annál kevesebb látnivaló akad Zürichben. A milliós nagyságú város Svájc egyetlen metropolisza, a nemzetközi pénzvilág egyik központja: rideg és kimért üzleti negyedek, hasonlóan távolságtartó bankárok, üzletemberek és helyi polgárok adnak hűvös arculatot a városnak. Rajtuk kívül pedig a bevándorlókból álló kiszolgáló személyzet tűnik fel, ajtónállóktól a pincéreken és újságosokon át a fizikai munkásokig. Zürich az elzárt, de mégis barátságos, önazonos hegyi kantonok után egy városnyi mai Európa Svájcban, annak minden erényével és hibájával együtt. A svájci nagyvárosokra egyébként jellemző ez a puritán, szürke megjelenés: Genf és Bern is hasonló hangulatot árasztanak.
Zürich
Rütli mezeje
Akit azonban Svájc színes, szagos mesevilága érdekel, annak vidékre kell mennie. Nem csak az alpesek világa, hanem a Mittelland, a Franciaországba és Németországba átnyúló dombvidéket is hónapokig lehetne járni hullámzó hegyeiért, völgyeiért és a bennük rejtőző várak, városok, apátságok és tavak bejárásáért. Ahol mindezt egy dózisban meg lehet kapni (csak győzze az ember feldolgozni a pozitív kultúrsokkot), az az apró Schaffhausen kanton, Zürichtől északra, a német határon. Szakadatlanul ömlik itt a víz a Rajna vízesésén, ami a legnagyobb egész Európában: másodpercenként egymillió liter víz zubog le hat emelet mélységbe Németország és Svájc határán. Kora reggel érkezve, a turisták áradata előtt magunkban élvezhetjük a látványt a vízesés szájába és mélyébe épült teraszokról, ahol állandó vízpárában nézhetjük a leomló és örvénylő, türkizzöldből a fehér habokig tajtékozó Rajnát. A vízesés fölött Schaffhausen, az óraipar egyik központja fekszik, amely freskókkal és sgrafittókkal ékes polgárházaival, a korai román stílusú Allerheiligen- (Mindenszentek-) kolostorával és a szőlőhegyre épült Munot várral alkot festői összképet. Olyannyira festőit, hogy a várat maga Albert Dürer tervei alapján építették a 16. században. A kilencszáz éves kolostor gyógyfüves kertjében és ódon oszlopsoros kerengőjében épp helyi borfesztiválra készülnek, jó rajnai borokkal. A környező vidék ugyanis egy nagy szőlőskert, amelyen észrevétlenül kígyózik az errefelé meglehetősen bonyolult német-svájci határ.
Az utolsó svájci városka, Stein am Rhein azon a helyen települt, ahol a Rajna kiömlik a Bodeni-tóból. Egykor fontos hidfőállás volt, de ma már elkerülik a nagy utak a középkorból itt maradt, elszenderült városkát. Ha van esszenciája az európaiságnak, akkor azt Steinben megkapjuk: épen maradt városfalak között zsúfolódik össze a néhány utcás óváros, szebbnél szebb oromzatos polgárházakkal. A homlokzatokat pompás középkori és reneszánsz falfestmények díszítik; az évszázados kőfalak szimbiózisba léptek a borostyánnal és a virágládákkal, a folyóparti apátság a Rajnával; a Rajna pedig az idilli völggyel és a szőlőhegyekkel. „Vezérlő csillaghoz”, „Türelemhez”, „Hálához” – szólnak a házak falán látható, cirkalmas címzések, megidézve a régi polgári értékrendet, ami a kontinens szerencsésebb felén megalapozta Európát. Stein am Rhein szépséges és tanulságos palackposta a múltból. Pár dombsorral arrébb, immár Németországban található a Duna forrása, ami innen nézve nagyon messzi és nagyon más vidékekre kanyarog el. A folyó viszont összeköti a mellett élő népeket.
A Rajna kifolyása a Bodeni-tóból
Stein am Rhein
*
A svájci Schaffhausen középkori, színes freskókkal teli házainak sorát a Schwabentor zárja: a közeli határon átlépve már a svábok lakta Baden-Württembergben járunk. A táj alig változik, és ugyanaz a nép él a határ két oldalán: a német tartományok azonban Svájccal szemben nem iratkoztak ki a történelem tragikus iskolájából az utóbbi évszázadok során.
Az egykori Badeni Nagyhercegség, Württemberg királysága és a közéjük ékelődő Hohenzollern grófság a történelem országútján feküdt jó és rossz időkben egyaránt. A paraszt- és vallásháborúk, a harmincéves háború, a francia-német csatározások, a világháborúk mind végigmentek a nyugat-német tartományokon is, a szorgos svábok azonban 1945 után is hihetetlen lendülettel építették újjá városaikat. Baden-Württemberg ma az EU húsz leggazdagabb régiója közé tartozik a szomszédos Bajorországgal és Hessennel egyetemben. A Mercedes, a Porsche, a Bosch és a Zeiss szűkebb hazája a hagyományos helyi ipar 21. századi, világméretű utódai. Közép-Európa történelme is máshogy alakult volna a svábok nélkül: az itt eredő Dunán ereszkedtek le a Habsburgok birodalmába, hogy új életet leheljenek a török háborúk pusztításai után a Kárpát-medencébe. Ha már a Duna: különös látvány Donaueschingennél átkelni az épp megszülető, alig pár méter széles Duna patakon. A Breg és Brigach összefolyását, illetve a szomszédos Fürstenberg-kastély parkjában található díszkút forrását számítják a Fekete-tengerig hömpölygő folyam kiindulási pontjának. A Duna és a Rajna között elterülő Fekete-erdő valóban szinte fekete: sötétlő, sűrű fenyvesek választják el a völgyekben meghúzódó az apró falvakat és ódon kisvárosokat. Nem véletlen, hogy ezen a misztikus tájon született számos sötétebb hangulatú, Grimmék által is gyűjtött népmese.
Schwarzwald
A Duna forrása Donaueschingennél
Tübingen
Heidelberg
Ulm katedrálisa és Duna-partja
Regensburg
A Fuggerei Augsburgban
A svábok vidéke a német kultúra egyik bölcsője és mai napig is fontos centruma: Tübingen és Heidelberg, Németország két patinás egyeteme is Baden-Württembergben található. A fejedelmi várak alatt, a Neckar partjain meghúzódó, favázas házakkal és festői főterekkel ékes egyetemi városokban a német szellem szinte minden óriása megfordult, közülük sokan pedig ebben a tartományban is születtek: Schiller, Hegel, Schelling, Hölderlin, Hesse és Heidegger, hogy csak egy pár nevet említsünk. Itt, a németség délnyugati sarkában, közel Franciaországhoz és Itáliához lép kölcsönhatásba a germán Európa a latin Európával, így születhetett meg – a történelmi háborúskodások után végre békében – kontinensünk talán legélhetőbb, kulturálisan és életmódilag legfejlettebb vidéke, ahol a templomokban imádkoznak, az utcákon sétálgatnak és kerékpároznak, a könyvesboltokban és kávézókban pedig olvasgatnak a derék polgárok. S amíg a szabadelvű egyetemeken minden létező dekonstruálásáról vitatkoznak egymással a progresszió hívei, addig a high-tech gyárakat és tüchtig falvakat, kisvárosokat szakszerűen igazgatják a kereszténydemokrata menedzserek és polgármesterek.
A sváb tartományok hatása a Kárpát-medencére és azokon kívüli területekre is kihat: történelmi városaink részben az innen elszármazott sváb telepesek hagyományait őrzik. Ulm, Augsburg, Regensburg voltak azok a nagyvárosok, ahonnan a túlnépesedett német tartományokból a kipusztult Kelet-Európába indultak skatulyának nevezett tutajaikon a telepesek. Ulmnál még alig tiszányi a Duna: a világháborús pusztítások ellenére ma is büszkén tornyosul a folyó fölé a gótikus katedrális és a megmaradt vízparti favázas házsor. A romantikus Fischerviertelben (Halásznegyed) patakok kanyarognak a girba-gurba házikók között, a 14. század óta álló Városházán pedig Pest-Buda címerét is felfedezhetjük a dunai testvér-kereskedővárosok jelképei között. Augsburg a kalandozó magyarok vereségéről nevezetes Lech patak mellett terül el: egykor a birodalom egyik legnagyobb városa, az ágostai hitvallás szülőhelye és a Fuggerek fészke volt. A nagy hatalmú kereskedőháznak nem sok jót köszönhetett Magyarország, annál többet Augsburg: az 1519-ben alapított Fuggerei a világ első szociális lakótelepe, 250 festői kis lakóház alkot külön negyedet az óvárosban. A Fuggerek a város szegényeinek ajánlották fel jelképes összegért a házakat, s cserébe csak azt kérték: jó katolikusként imádkozzanak a lakók a Fuggerek lelki üdvéért. A házakat ma is a Fugger-alapítvány tartja fenn, a mai lakók szinte mézeskalács-házakban érezhetik magukat.
A Fel-Duna utolsó nagyvárosa Regensburg, egykor birodalmi gyűlések nevezetes színhelye: a Dunán 12. századi, 16 lyukú kőhíd ível át, egyenesen az errefelé kötelező gótikus székesegyház alá. A város középkori lakótornyairól is ismert. A kora őszi hétvégén tele vannak az éttermek és kocsmák, végeláthatatlanul folyik a sör, fogy a jó német kolbász és virsli: immár Bajorországban vagyunk, és közeledik az Oktoberfest ideje. Ahogy a hazautunké is: ami egykor hetekbe tellett, az ma már csak egy fél nap autózás a Duna-völgyében, át Ausztrián és a Kisalföldön, újra megérkezve az immár sokkal nagyobb Duna partjára, ami bár rosszat is, de sokkal több jót hozott és sodort Nyugatról az elmúlt 1100 évben Magyarországra.
*
A cikk eredetileg a Magyar Nemzet Napos Oldal rovatában jelent meg.
