Hat évvel ezelőtt jártam először Barcelonában, ami akkori felületes és idealista elképzeléseim szerint még Londonnál is élhetőbb város volt, de Budapestnél mindenképpen. Ezt továbbra is tartom, de mára sokkal árnyaltabb a dolog: nemrég újra eljutottam a katalán fővárosba, és elmondhatom, nemcsak a Sagrada Familia állapota változott.
Senkinek sem kell magyaráznom, aki kicsit is szereti a mediterrán vidékeket, hogy mennyire jól tud esni a sirályok olykor ugatásra emlékeztető hangja, nem beszélve a sós, tengeri levegőről és a szokatlanul lassan beinduló város zümmögéséről. Ez volt az első, ami feltűnt Barcelona kikötői negyedében, Barcelonetában. Aztán jött a látvány, hiszen a környék meg tudta őrizni a 18-19. században épült, akkoriban főleg halászok és dokkmunkások lakta épületeinek nagy részét; régi pompájukban ásítanak a maximum hetven centi széles, csempés lépcsőházak; lobognak a száradó ruhák az erkélyeken; a kikötő az új sétány és a modern hajók ellenére is régi korokat idéz. A másfélmilliós város gótikus negyedét, vagy Antoni Gaudí épületeit is napokig böngészhetnénk. A sokadik szalámis zsömle is elfogy, és jönnek-mennek a hangyák az ember vádlijában, mire egyáltalán elkezdi kapiskálni: melyik növény milyen inspirációt adhatott annak idején a mélyen vallásos mesternek, hogy azt az ornamentikát kiötlötte oda, a torony tetejére.
Könyveket lehetne írni a város építészetéről, a tengerérzésről vagy a gasztronómiáról, mégis másfelé kanyarodunk. Egy harmincas magyar párnál laktunk, akik másokkal egyetemben megosztották tapasztalataikat az egyszeri utazókkal.
Anna és Barna harmincasok, két-három éve élnek a katalán fővárosban, és talán ők az egyetlen pár a kinti magyar fiatalok között, akik majd haza szeretnének jönni. A fiú ipari alpinistaként dolgozik, ezért ideje nagy részét a várostól távol tölti;, a bölcsészdiplomás lány pincérnőként helyezkedett el. Nyugodtak és kiegyensúlyozottak, mesélik is, milyen könnyen átragad az emberre az ottani mentalitás: többnyire nyitottak, jó kedélyűek és türelmesek az emberek. Elmondják azt is, ami ritkaság: a kinti magyar fiatalok igyekeznek összetartani.
.jpg)
Szabolcs és Anikó már hat éve él kint: a fiú villanyszerelő a lány szintén pultos. Beszélgetőtársaink egy részét a szerelem indította el otthonról Barcelonába, de volt közöttük ösztöndíjas is, ahogy a „mediterrán kalandvágy” is a gyakori indokok között szerepel. A szerencsés munkavállalás vagy az abban való reménykedés is Barcelonába csábított sokakat. Vendéglátóink elmondják, hogy pár évvel ezelőtt még spanyoltudás nélkül is szinte rögtön talált munkát az ide érkező. A gazdasági válság, az, hogy minden második harminc körüli spanyol fiatal munkanélküli, eléggé érezhető, de a bevándorlóknak még akad munkája – a jó pár évvel ezelőtti Londonhoz hasonlítható a helyzet. Itt persze közel sincs annyi magyar, mint a brit fővárosban: Szabolcsék szerint maximum két-háromezren élhetnek Barcelonában és vonzáskörzetében.
A Külügyminisztérium (KüM) sajtóosztályától megtudtuk, hogy a spanyol Munkaügyi és Társadalombiztosítási Minisztérium statisztikája szerint a tavalyi év végén közel ezerötszáz magyar állampolgár rendelkezett úgynevezett NIE számmal (tartózkodási azonosító külföldieknek) Barcelona megyében. A barcelonai magyar kolónia lélekszáma egyébként az uniós csatlakozásunk után kezdett növekedni, addig csupán 30-50 családból állt. Bár még mindig nem tartozik a legnépesebb külföldi magyar közösségek közé, tagjainak száma folyamatosan, évi 10-15 százalékkal nő. A KüM-től azt is megtudtuk, hogy a közösség életkor és végzettség szerinti megoszlása nagyon tipikus: jelentős százalékban képzett fiatalok alkotják, akik általában azért költöznek Barcelonába, mert vonzónak találják a várost, de fontos szempont lehet a szerelem is, és persze sokan idealizálják a helyi viszonyokat: úgy érzik, ez egyfajta menekülési útvonal lehet. Sok az egyetemi ösztöndíjas vagy nyelvtanfolyamra járó hazánkfia/lánya is.
Annáék elmesélik, hogy ha az ember meg akarja vetni a lábát egy pár évre a városban, ma már muszáj alapfokon bírni a nyelvet, és a képzettség sem árt. Ezzel összecseng a hazai minisztérium véleménye: sokan csak az érkezésük után jönnek rá, hogy Barcelonában sem annyira könnyű az élet, mint az Magyarországról tűnt. A felsőfokú végzettségűek jobb helyzetben vannak, mint a képzetlen munkavállalók. Az alapvető élelmiszerek viszont nem sokkal drágábbak, mint itthon (egy bagett kb. egy euró, egy liter tej kb. 75 cent, egy kávé másfél euró, egy iható bor két euró)... Barátaink fizetése arról árulkodik, ha valaki akar és tud dolgozni, és nem ragaszkodik ahhoz, hogy nagypolgári lakásban éljen, akkor még félre is tud tenni a pénzéből.
Bár Barcelona jóval zsúfoltabb és talán piszkosabb lett az évek alatt, a hangulat verhetetlen. Az emberek közvetlensége lehengerlő: a misén, a piacon vagy a strandon is ugyanolyan derűsek. Az aktatáskás üzletember ugyanúgy bratyizik a hentessel, mint a malteros ruhában megjelenő kőműves, és a mondatok – még a rövid udvariassági beszélgetésekben, idegenek között is – a „guapo/a” megszólítással kezdődnek, ami szó szerint szépet, csinosat jelent. Másodszor csak egy szó: SZIESZTA. Egy csapat, zsebtolvajnak kinéző húszéves este 11-kor flamencót rögtönöz egy utcai lámpa alatt: tapsolva adják a zenét, ketten táncolnak, s versenyeznek, ki az ügyesebb. Látott már az olvasó olyat, hogy a belvárosi utcákon valaki legényest táncol csak úgy, a haverjaival?
Bár a szomszéd kertje mindig zöldebb, hosszan sorolhatnánk még a pozitívumokat. Nehéz persze úgy a jó példát átvenni, hogy a vízpartot és nyugalmat kívánó ember Budapesten maximum a szmogos rakpartra tud lemenni a tengerpart helyett, de meg kellene próbálni a szemléletváltást. Elég hamar rákap a szorongó magyar is a lassabb, nyugodtabb élet ízére. Csak remélni tudom, hogy Annáék és a többiek hazahoznak ebből valamit, hiszen Barcelona nem az ígéret földje, de hogy élhető hely, az biztos.
