Gyerekkoromban éreztem utoljára így magam, amikor hatévesen, a karácsonyi készülődés kapcsán néhány gyanús dolgot fedeztem fel, aztán addig nyaggattam a szüleimet, míg bevallották: valójában nem a Jézuska hozza az ajándékot. Miközben édesanyám ezt magyarázta, rájöttem, hogy hibáztam: kár volt ezt a kedves és boldog mesét így összetörni, sokkal jobb volt az ártatlan hit a Jézuskában, aki karácsonyfát állít és focicipőt hoz karácsonyra. Mert mit is hozhatna mást, miután 10-1-re megvertük El Salvadort, miután az Újpest leiskolázta az 1. FC Kölnt, miután 3-0-ra bőröztük be a brazilokat. Aztán a jó öreg Jézuska helyett lassan megelevenedtek körülöttem a földi istenek, a focisták.
Mert aki belecsöppent, akit megfertőzött az tudja, hogy a foci egy vallás. Hit a harcban, a férfias küzdelemben, amelyben megéljük a háborút, a közösséghez tartozást, a közös örömöt, a közös áldozatot és a közös mennybemenetelt. Százmilliók a TV előtt, százezrek a stadionokban. Az igényteleneknek elég az itthoni bálványimádás, a magukra jobban adók inkább a külföldi szentélyekben áldoznak. Megteltek a futballtemplomok.
Aztán jöttek hírek a távoli Bochumból, meg innen-onnan, de töredék időre sem érdekelt jobban, mint az, hogy mit játszott a válogatott, hogy alakul a BL, vagy akár a magyar bohócliga, hogyan játszanak Törőcsik késői utódai a Fradival. De aztán mégis történt valami megmagyarázhatatlan: meghalt egy noname klubigazgató, Kutasi, amitől olyan furcsa lett ez az egész. Egy sportújságíró barátom pedig egy egész hátborzongató teóriával állt elő. Nem hittem neki, de bogarat ültetett a fülembe és elkezdtünk ennek az egésznek utánajárni. Erről szólt, erről szól a Becsengetünk és elfutunk című dokufilmsorozatunk két utolsó része az m1-en.
A két hónapnyi kutatómunka most ért véget. Ma reggel leadtuk a film második részének kópiáját az MTV-nek, ami ma megy adásba este 21.30-kor. És most több átéjszakázott hét után, majdnem félszáz interjú, háttérbeszélgetés, aprólékos adatgyűjtés, sok furcsa telefon és sok-sok utazás után, a film leadása utáni kába pillanatokban, most csak annyit érzek, só és napalm.
A hitet, a hitemet egy játékban, örökre összetörtem, örökre összetörték.
Mert itt már régen nem a játékosokról van szó. Nem P. Tibor, S. László, X Károly teszi tönkre a focit, persze ők is tönkreteszik, tisztességtelenül, de már régen nem ők a lényeg. A legnagyobb baj a rendszerrel van, az online fogadási piaccal, ami minden elképzelhető határon átnőtt, ami lassan, de biztosan felzabálja a labdarúgást. Tegnapelőtt Kínában, tegnap Bulgáriában, ma Magyarországon, holnap Spanyolországban, holnapután meg Angliában és Németországban. És úgy tűnik, nincs erő, ami ezt a szörnyet megállítaná.
Az európai sztárcsapatok, amelyeknek milliós szurkolótáboraik vannak, amelyek meccseit milliárdok nézik, több százmillió eurós veszteségekkel küzdenek. Mert belehajszolták egymást az ész nélküli versenybe, aminek több millió eurós játékosfizetések és milliárdos játékosvásárlás lett a vége. Ma pedig Európa top ligájának, a spanyolnak 3 és fél milliárd eurós hiánya van. Miközben egy-egy nagyobb fogadóiroda éves eredménye eléri a 3-4 milliárd eurót is. És a fogadóirodák hirdetései jobban elöntötték az internetet, mint a pornó.
Platini segítségért kiállt, többször azt mondta, hogy a fogadási csalások egy rákos daganat a futball testében. Ki kell vágni. Igen, ki kéne vágni. Létrehozhatnának néhány tízezer euróért egy európai forródrótot, amit bármelyik megkeresett labdarúgó felhívhat. Vagy néhány millió euróért lenne egy antikorrupciós hivatal. De a mai napig nincs. Sehol. Csak csend van, meg üvöltő szurkolók, meg égő stadionok.
És hogy a focit utáló politikabuziknak is legyen valami örömük, mindez komoly politikai ügy is. Itthon és külföldön is. És ebben a csatában tökéletesen látszik, hogy Orbán Viktor vereséget szenvedett. Ő szereti a focit, szívügyének tekintette: mielőtt miniszterelnök lett, megüzente, hogy az MLSZ-ben még a virágföldet is kicseréli. Tudta, hogy hihetetlenül forráshiányos a magyar foci: odatette Csányit az élére, és a parlament megszavazta a több milliárdot jelentő TAO-pénzeket a labdarúgásnak. Tudta, hogy a ganajos istállóban nem lehet késsel-villával enni, ezért milliárdos stadionrekonstrukcióba kezdett. És hallott a tippmixelőkről is, aki járják a stadionokat, hát meglengette a véres kardot, és elkezdtek megtelni a vallatószobák. Aztán a bekerültek elkezdtek vallani.
És aztán csend lett. Mert rájöttek, ha ez igaz, nincs többé profi labdarúgás Magyarországon.
Nincsenek klubok, akadémiák, válogatott. Nincs többé stadionavatás, nincs többé 2014-es VB-szereplés, és az a politikai tőke, amit ezek a vallásos emberek jelentenek, az sincs többé. Így bár egy pillanatra tényleg a magasba emelte a véres kardot, az ügyészség ma már tudja, tudják, hogy tehetetlenek. Mert nem egy alma rohadt, hanem az egész fát ki kéne vágni, amihez már nincs elég erő és akarat. Így aztán lesznek meccsek, klubok, stadionok és játékosok. A kérdés csak az, hogy marad-e szurkoló, aki elhiszi, amit lát.
És külföldön se jobb a helyzet. Megpróbálták a tisztességes németek, és megpróbálják a naiv finnek is a rendteremtést. De nekik sem fog sikerülni. Már késő. Ráadásul úgy tűnik, a többiek meg se próbálják. Mert tudják, hogy nem lenne ennek jó vége. Jobb ez így, és ott a tét is nagyobb: egy-egy klub összedőlése egy országot is magával ránthat. Hiszen mit szólna az istenadta nép, hogy ha ebben a válságban, amikor egyre vékonyabb a kenyér, a cirkusz sem az igazi, amit látnak.
„Kifosztva, reménytelenül.” Ezt írta az egyik legjobb magyar sportújságíró, aki nagyon sokat segített nekünk a filmben. Nekem sem jut most más az eszembe. „Ki vagyok fosztva. / Újra semmim sincs, édesanyám.”
