A magyar jobboldal elmúlt tíz évét és jelenlegi dilemmáit elemző Mi a jobb? sorozatunkban Hörcher Ferenc eszmetörténész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanárának írását olvashatják.

2002-2010

  2002-ben érzékeny vereséget szenvedett Orbán Viktor négy éves – lényegében az ország egésze számára sikeres – kormányzását követően a Fidesz, és ezzel elkezdődött a jobboldal (s persze Magyarország) hosszú vesszőfutása. A bukott kormányfő, hogy pártbéli bukását megelőzze, félig-meddig elhagyta a Fideszt, és az úgy nevezett polgári körök szervezésével töltötte következő két évét, mivel meggyőződése szerint bukásuk oka a párt társadalmi beágyazottságának hiánya volt. Egy idő után diadalmasan visszatért, és saját ideológiája szerint konzervatív pártszövetséggé változtatta a Fideszt. Ezzel biztosította politikai túlélését, s azt, hogy ismét ő mérethesse meg magát a választásokon.

  Közben a kormányon először Medgyessy Péter miniszterelnököt – ügynökügyének kiderülését követően – mentették meg a kormánypártok, majd Gyurcsány sajátos helycseréjéhez asszisztáltak a baloldali erők. 2006-ban a Fidesz rossz kampányának, s Orbán – Gyurcsánnyal folytatott – elhibázott tévés vitájának eredményeképp a Fidesz ismét vereséget szenvedett a választásokon. Ám Orbán pártelnökként ezt a bukást is túlélte, s az őszödi beszéd, valamint a budapesti utcai zavargások eredményeképp helyzete ismét megszilárdult a jobboldal élén. A szociális népszavazás, Gyurcsány elhibázott kormányzása, majd Bajnai Gordon egy éves vegetálása eredményeképp pedig földcsuszamlásszerű győzelmet aratott a jobboldal élén Orbán. Ezzel 2002 után másodszor, most már koalíciós kényszer nélkül, de a kereszténydemokrata bábpárttal szövetségben kormányt alakíthatott. A jobboldal – úgy tűnt – győzött a posztkommunista erők fölött.

  Ám a nyolc év nem múlt el nyomtalanul sem a jobb-, sem a baloldal, sem pedig az ország fölött. A jobboldal győzelmében is döntő jelentőségű volt, hogy média-infrastruktúrája széleskörűen kiépült: lásd Hír TV, Heti Válasz, Echo TV., Magyar Hírlap, Théma. A pártszövetség az ország minden választókörzetében alaposan kiépült, s a 2010-es választásokra kifejezetten a kampányra mozgósítható struktúrával és helyi erőkkel rendelkezett. Orbán Viktor hosszú pályafutása eredményeképp a jobboldal megkérdőjelezhetetlen tekintélyű vezetőjévé, Körösényi András weberi szavával vezérévé vált. Ám a fejlődés mellett sebeket is magával hozott ez a pártalakulat: gazdasági hátországa, melyet a médiabirodalom tovább erősített, homályos összeköttetésekkel, és nem nyilvános, sokak által erőteljesen kritizált módon működik („Simicska-birodalom”). A párt szúk vezetői köre gondosan elzárta a generációs megújulás csatornáit a párton belül, így a nagy „öregek” (Orbán, Kövér, Szájer) uralják a pártot. A megújulást kezdeményezőkkel szemben névtelen fenyegetések hangzottak el (Pokorni Zoltán, Schmidt Mária, Áder János). A párt vezérkara súlyos sebeket szenvedett el a balliberális értelmiségtől, s többek közt ezért is, ugyancsak erős gyanúkkal közeledett az értelmiség felé. Bár Orbán részt vett az Európai Néppárt munkájában, a Fidesznek sem a nemzetközi beágyazottsága, sem a nemzetközi sajtóval és -értelmiséggel való viszonya nem kielégítő.

  S ami a legfontosabb: míg 1998-ban, amikor először jutott hatalomra Orbán, a hazai és a globális gazdaság és a nemzetközi politika helyzete is kedvező volt, így bátran tudott kezdeményezni, 2010-ben olyan helyzetben vette át az országot, amikor szinte semmilyen mozgástere nem maradt, miközben a rendszerváltás egészéből kiábrándult választóközönsége gyökeres változásokat szeretett volna látni.

  A baloldal a maga részéről teljesen megbukott. A posztkommunista hatalmat utolsó erejéig kiszolgáló liberális párt el sem tudott indulni a 2010-es választásokon, elitje a várható súlyos bukás miatt elmenekült a politikából. A szocialisták soha nem látott vereséget szenvedtek, s megjelent egy környezetvédő, és egy jobboldali radikális párt is a parlamentben. Az ország és társadalma pedig végletes megosztottságban élte meg 2010-et. A nemzet gazdasága a csőd szélére került, s a nemzetközi versenyben és a régióban is egyértelmű vesztessé vált az ország.

2010-2012

  Orbán Viktor kezét nem csak a gazdasági helyzet kötötte meg, hanem a szociális népszavazás is lehetetlenné tette a felsőoktatás és az egészségügy egyenes átalakítását. Ezért a kormány először a globális cégekre próbálta terhelni az állam közvetlen forrásigényét, nagy bátran elutasítva a Gyurcsány-Bajnai korszakot fémjelző IMF-segítséget. Ám a világgazdasági válság elhúzódása, és a keleti (orosz, kínai) partnerkeresés eredménytelensége mégis visszakergette ebbe az utcába Orbánt. Közben azonban kellett valamifajta pozitív megerősítést is küldenie tábora felé, erre szolgált a kikényszerített alkotmányozás és az ezt kísérő sarkalatos törvények erőltetett menete. E folyamat során a jog technikává való visszaminősítése, a politikai intézményrendszer vezetői állásainak politikai szövetségesekkel való feltöltése – ahogy a kormányfő maga is részben elismerte – nem volt elegáns, sőt egyesek szerint a jogállamiság eszményét is sérthette.

  Orbán ezen lépései hatására, s értelmiségellenes frazeológiájával végképp elmérgesítve viszonyát a még mindig erős hazai és nemzetközi balliberális értelmiséggel soha nem látott nemzetközi ellenállásba ütközött. Először a médiatörvény, majd az új alaptörvény és az azt kísérő rendelkezések EP-s vitájával, illetve a kötelességszegési eljárásokkal és a Velencei Bizottság bírálataival, valamint az amerikai akadémiai és média-elit támadásával olyan európai és világpolitikai kritika zúdult Magyarországra, amely az ország gazdasági lábadozását, így például a mégiscsak igényelt IMF-kölcsönnel kapcsolatos tárgyalások megindulását nyilvánvalóan elnehezítette. Orbán egyelőre nem tudta megindítani az első két év „fülkeforradalmi” és „szabadságharcos” terminológiáját váltó „konszolidációt”, bár a „nem-ortodox” gazdasági megoldások helyett egyre inkább a lakosságot is érintő megszorítások felé fordult a második Széll Kálmán tervvel. Az orbáni politikát minden szempontból követő, plágium-ügybe keveredett Schmitt Pál köztársasági elnöki lemondatását pedig láthatólag vereségként, mégpedig részben az értelmiség által generált vereségként élte meg a Fidesz vezetősége. Pedig szavazótábora még mindig szokatlanul erős és nagy tömegek elszántan kitartanak mellette.

  Közben a baloldal továbbra is csak vergődik. Az MSZP láthatóan nem tud szabadulni sem a múlt árnyától, sem posztkádárista beszédmódjától. A pártból kivált gyurcsányista csoport nem tudott frakciót alakítani, így kénytelen látványos akciókkal magára vonni a sajtó figyelmét (Alkotmánybíróság blokádja). Az LMP-t megpróbálták külső-belső erők az MSZP-vel összeboronálni, így hatalmi harc folyt a pártban, s szavazótábora nem nő megfelelőképp. A Jobbik számára nem dőlt el, hogy elfogadja-e a parlamenti politizálás játékszabályát, vagy bezárja magát az utcai politizálás hosszú távon nyilván bukást ígérő gettójába.

  Az ország és közvéleménye 2012-ben ismét borzasztóan rosszkedvű, és a megkérdezettek jó része kilátástalannak találja a helyzetet. A közbeszéd végleg elmérgesedett, a politikai pártok és a szavazótáborok között a bizalom szinte teljesen eltűnt.

2012-

  A kérdés az, mihez kezd ebben a helyzetben Orbán, mihez a jobboldali szavazóközönség? Ám ennél is érdekesebb, milyen hosszú távú jobboldali stratégia segítené elő az ország helyzetének javulását is?

  Ami az első kérdéspárt illeti, Orbán Viktor cserélni készül kormánya néhány tagját. A jelek szerint nem gondolkodik a kormányzati struktúra átalakításában, ami abból a szempontból előnyös, hogy igen drága mulatságról van szó. Ám ha egy sok sebből vérző kormánystruktúrával van dolgunk (hatalmasra duzzasztott, s a hírek szerint továbbdagadó NEFMI, nem létező Pénzügyminisztérium, hogy csak két sebet említsünk), akkor igenis kívánatos lenne a váltás e téren is. Ami a személycseréket illeti, nyilvánvaló, hogy a kormányzás sokakat elhasznált, s ez indokolttá teszi a váltást. Másfelől viszont a legkényesebb pontokon (pl. Matolcsy György esetében) Orbán nem kíván változtatni.

  Láthatólag nem az a stratégiája, hogy elismerve a hibákat lényeges pontokon módosítson kormányzási metódusán, a cikkünk írásakor ismert hírek szerint inkább a kampányra való felkészülés jegyében erősít a kormányban pártpolitikusokkal. Pedig innováció nélkül minden politikusra az elhasználódás réme leselkedik. Orbán jövőjének kérdőjele, hogy képes-e ráérezni az új nemzedék beszédmódjára, és egy harmadik korszakot nyitni kormányfőként, vagy befejezettnek látja hivatását az új Alaptörvény és politikai intézményrendszer bebetonozásával. Ez utóbbi esetben a posztkommunizmus lezárására irányuló rohamának utolsó gesztusa saját visszavonulása lehet.

  Kérdés továbbá, hogy miként fogja fogadni a jobbos törzsközönség a megszorítások politikájának folytatását. Nyilvánvaló, hogy az ellenzék mindent meg fog tenni, hogy szembesítse a választókat Orbán korábbi ígéretei és a mai kormányzati realitás ellentmondásaival. S persze nyilván egyetlen kormány szavazótáborának türelme sem végtelen. Ám valószínűsíthető, hogy az Orbán iránti személyi bizalom – ha csak nem robban ki valami nagyobb botrány – ki fog tartani 2014-ig. Vagyis a Fidesz ismét vele fog nekifutni a választásoknak, és ő fogja meghatározni a párt következő négy éves programját is.

  Ám az is érzékelhető, hogy van mozgolódás a frakción és a párton belül is. És még inkább érzékelhető valamifajta türelmetlenség a fiatalabbak táborában, akik már nem vevők az orbáni-habonyi retorikára úgy, mint akár 10 évvel ezelőtt. A politikába hamarosan bekapcsolódó ifjúság egy része a hiányzó baloldali alternatíván fog dolgozni, hisz a mai baloldali pártok képtelenek megszólítani a választókat, így piaci rés keletkezik. Ám azt feltételezem, hogy 2014 környékén meg fog jelenni egy, vagy akár több új jobboldali politikai képlet is (a Fideszben, de még inkább azon kívül), amely már egy Orbán utáni politikai helyzetre fog trenírozni.

  Az ország számára az lesz kulcskérdés, hogy ezek az új erők vajon képesek lesznek-e meghaladni azt a végletes megosztottságot, amely a rendszerváltás rossz következménye, vagy besorolnak a már kialakult táborokba, s a politikai közösség egészének érdeke továbbra sem fog tudni artikulálódni az elvadult pártversenyben.