A magyar jobboldal elmúlt tíz évét és jelenlegi folyamatait elemző Mi a jobb? sorozatunkban Békés Márton (Jobbklikk) írását olvashatják.

  Az első tíz év

  2002 és 2012 között kis túlzással és minden ezzel ellenkező, ráadásul bőséges bizonyítékkal szemben egy inkább jobboldali évtized volt, főként a 2010-es választási eredmény és a valamikor kicsit korábban érlelődni kezdő konzervatív szellemi ébredés felől nézve.

  A második világháborút követő balratolódás mintegy természetszerű volt a negyedszázados Horthy-rendszer és a kollaboráns nyilas-rezsim után, ám a több mint négy évtizedes kommunista diktatúra már egyértelműen erőszakos szovjet típusú „modernizációt” valósított meg, emellett a szellemi életben szélsőbaloldali korszakot eredményezett. A rendszerváltással a gazdasági és a politikai szerkezet ugyan megváltozott, de csak részleges elitcsere történt, a szellemi életben és a „dolgokról” való vélekedés világában pedig még ennél is kevesebb. A kommunizmusból a demokráciába való átmenet során sok esetben inkább a folytonosság, mintsem a megszakítottság érvényesült (G. Fodor Gábor–Kern Tamás: A rendszerváltás válsága. 2009). Az 1989/90 utáni korszak, vagyis a rendszerváltás kora egyenlő a posztkommunizmus korszakával, hiszen egyfelől a régi (személyi, gazdasági, gondolkodásbeli, mentális) struktúrák maradandónak bizonyultak, másfelől a korábbi szélsőbaloldali miliő kulturális tehetetlenségi nyomatéka folytán baloldali–liberális kulturális klímává alakulva megőrizte elsőbbségét, így abban, hogy miről és mit kell gondolni, s azt milyen nyelven kell kifejezni, továbbra is vezető szerepet töltött be. A jobboldali felfogás továbbra is ellenség volt az értelmiség többségének szemében, és amint a politikai világában 1992-ben a Demokratikus Charta közelebb hozta egymáshoz az MSZP-t és az SZDSZ-t, majd ’94-ben az utódpárt és a volt demokratikus ellenzék koalícióra is lépett egymással, úgy a szellemi életben a többnyire lukácsi dialektust beszélő liberális értelmiség megtalálta a közös nevezőt a régi-új baloldaliakkal.

  A rendszerváltás utáni jobboldal nagy tragédiája az volt, hogy az 1998 és 2002 közötti sikeres polgári kormányzást nem lehetett folytatni, és ekkor még nem is lehetett tudni, hogy mindez egészen két cikluson keresztül így is fog maradni! Egy ilyen helyzetbe bele szokás pusztulni, és bár nálunk szerencsére nem így történt, ennek nyilván ára volt. 2002-ben a volt kommunisták hatalomba való második visszaszavazása, méghozzá egy irritáló törpepárt hathatós segítségével (ahogyan a vereséget szenvedett erők definiálták a helyzetet), azzal járt, hogy a jobboldal igazságérzetében mélyen megsértetté vált (joggal). A nyolc éves balliberális kormányzás ráadásul azt jelentette, hogy mintegy a 2002-es elutasítást megerősítendő, 2006-ban ismét a szocialisták–szabad demokraták szövetsége győzött, ezzel ráadásul a rendszerváltás után először fordult elő, hogy egy kormány négy év után nem bukott meg, hanem felhatalmazást kapott a folytatásra.

  A 2006-os Gyurcsány-hazugság kiderülése, a rákövetkező forró ősz, a 2008-as szociális népszavazás sikere, a 2009-es EP-választás előrejelzésnek is beillő eredménye, illetve a voluntarista–kommunikációs reformdühöngésből való kiábrándulás, valamint az MSZP–SZDSZ-koalíció felbomlása, végül Gyurcsány bukása és a Bajnai-féle régenskormányzás együttesen azt eredményezte, hogy a társadalom várakozása a jobboldal felé fordult. Az eredmény ismert (Békés Márton–Lánczi Tamás: Igény a bizalomra és a hitelességre. Magyar Nemzet, 2010. április 15.).

  2002 és 2012 mind a jobboldali tábor képzése, mind a szellemi háttér szempontjából döntő év volt. Mielőtt rátérünk a két fontos, már-már szimbolikus dátumra, foglaljuk össze két bekezdésben, hogy mi történt a két időpont között!

  A magyar jobboldal az 1990 után eltelt két évtizedben két nagy integrációs korszakot élt át (Wéber Attila: Metamorfózisok. A magyar jobboldal két évtizede. 2010 ). Az első 1994 és 1998 közé esett, amikor a fragmentált jobboldali pártok közül ’96-ra a Fidesz emelkedett ki. A második pedig a nyolc éves ellenzéki érában ment végbe, amikor ez a pozíció nemcsak, hogy megkérdőjelezhetetlenné vált, hanem a párt 2003-as szövetséggé alakulásától kezdve „az egyesült jobboldalból egységes jobboldal lett” (Wéber Attila). Ekkor, 2002 és 2010 között – érthető módon – a jobboldal vezető ereje, azaz a Fidesz ellenzékiségre rendezkedett be. Ez, a magyar jobboldal ma ismert állapotához elvezető időszak egyben a rendszerváltás utáni jobboldal legfontosabb alapélménye is volt (amit megelőzött a 2002-es vereség ős-tragédiája), amely a reflexekbe épült, és ma is meghatározó hatást gyakorol. A kérdés, hogy a Fidesz kurucos–plebejus irányt vegyen-e, nagyjából ekkor dőlt el. Az ezredfordulós polgári kormányzás jövőorientáltsága, nyitottsága, fiatalos lendülete mára visszaszorulni látszik, márpedig a negatív érzések meglovagolása mellett a választásokon a lelkeket is meg kell nyerni egy átélhető pozitív üzenet közvetítésével. Nehéz eldönteni 2012-ben, hogy a rendszerváltás utáni magyar jobboldal három pólusa, azaz a népi–nemzeti, a polgári és a kereszténydemokrata irányzatok közül melyik van a Fidesz gondolkodásának főáramában?

  Eközben a kétharmados parlamenti többségre váltott választói felhatalmazás és az ellenzék pártjainak szétesése, egymással való inkompatibilitása lehetőséget ad arra, hogy a jó kormányzás megvalósításával – amely manapság legtöbbször bizony pőre gazdasági kérdésnek tűnik – a jobboldal ne csak egy, hanem két, vagy akár három ciklusra rendezkedjen be. Mivel az MSZP 1990-től monopolizálta a hazai baloldalt, így bukása a baloldal bukása is volt egyben. Kijelenthető és intő példának tekintendő, hogy bár az MSZP rövidtávon (1993 és 1995 között, illetve 2002–2004-ben) sikeres volt, hosszú távon mégis vereségre volt ítélve (Lakner Zoltán: Utak és útvesztők. Az MSZP húsz éve. 2011). A fenntarthatatlanság oka, hogy egyfelől demográfiailag krízisbe került a párt (sztereotipikus módon a szocialista törzsszavazó volt párttag budapesti nyugdíjas), másfelől sem az eszmei megújulás nem történt meg, sem az utódpártiság bélyegét nem sikerült lemosni, miközben a nagy megszorításokat éppen a baloldali párt hajtotta végre. Mindez azt húzza alá, hogy az 1990-es és a 2010-es választás „kétszeres utódpártja” (Lakner Zoltán) jelenlegi formájában valószínűleg két–három cikluson keresztül nem tud a jobboldal kihívója lenni.

  2002 májusában tartotta Orbán Viktor nagy és igazán emlékezetes beszédét a Dísz téren, amely után létrejöttek a polgári körök, de valójában ennél több történt: a megvert jobboldali tábor talpra állt, és politikai-lelki vezetőt talált magának. „Sokan igazságtalannak érzik, hogy éppen akkor vették ki a polgári összefogás kezéből a kormányzás lehetőségét, amikor országunk az elmúlt négy évben olyan gazdasági növekedésen, kulturális fejlődésen, olyan erkölcsi megerősödésen ment keresztül, mint azelőtt évtizedekig sem” – hangzott el ekkor a volt kormányfő szájából, aki e csalódás talaján társadalmi mozgalmat hozott létre. Tíz évvel később, 2012. januárjában a hazánkat ért külföldi sajtótámadások ellen, az Európai Unió eljárásaival szemben és elsősorban a kormány(fő) támogatása érdekében minimum több mint százezres Békemenet vonult át méltóságteljesen Budapesten. A hivatalosan civil kezdeményezés sikere megmutatta, hogy másfél év kormányzás után is több embert tud utcára vinni a kormánypárti érzelem, mint az összes árnyalatú ellenzékiség – általában mindig jobb mozgósító erővel bíró – érzése együttvéve.

  Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy 2012-ben is elmondhatta volna-e a régi-új kormányfő – akinek a kedvéért úgy a Dísz téren, mint a Békemeneten részt vett tábora –, amit egy évtizeddel korábban: „Engedjék meg, hogy néhány őszinte szót szóljak a fiatalokhoz. Látom, ma is szép számmal vagyunk. Köszönjük a fiataloknak a friss erőt, a jókedvet és a jövőbe vetett hitet.” (Kiemelés tőlem.) Bármit is válaszolunk, az talán kijelenthető, hogy a 2002-es választás két fordulója közötti páratlan eufória, a kormányzás folytatásába és a jövőbe vetett hit, valamint a fiatalok körében tapasztalható Fidesz-szimpátia mára megkopott. Ki kell mondani, hogy nagyon hiányzik Wermer András!

  2002-ben azonban nem csak az Orbán Viktor személyével azóta is sikeresen összetartott jobboldali népmozgalom jött létre, hanem a konzervatív szellemiség is elkezdett kibontakozni. Lánczi András Konzervatív kiáltvány című szövege, majd a könyvvé bővített változata szintén ebben az évben jelent meg. A konzervatív felfogású politikafilozófus akkori helyzetértékelése szerint a posztkommunizmust alapvetően a „demokrácia morális alapjainak hiánya” jellemzi, fő aktorai között pedig a látszat ellenére csökkenő erejű utódpárti baloldal és a hedonista–relativista liberálisok vannak. Eközben a jobboldal szellemi hátországát jelentő konzervativizmus gyökereit már jó régen eltépték, ráadásul technikai értelemben a konzerválás éppenséggel a posztkommunisták érdeke.

  Lánczi szerint így egy új konzervativizmusra van szükség, s arra, hogy „a jobboldal, amely szerencsére […] sokszínű, nyíltan vállalja és kifejezze elkötelezettségét a konzervativizmus valamilyen válfaja mellett”, hiszen ez az az eszme, amely a „politikai bölcselet talaján áll”, mentes az utópizmustól, és a forgalomban lévő ideológiák mellett egyedül képes a valóság megközelítőleg helyes leírására, továbbá hisz az objektív igazság létezésében. Végső soron pedig, mivel a demokrácia működtetését nem tudja elképzelni erkölcs nélkül, az egyedüli ellenszer lehet posztkommunizmus ellen.

  Lánczi könyve gondolkodásra inspirált és olyasmit fogalmazott meg, amit sokan sejtettek, de nem tudták megfogalmazni. A kötet megjelenése után négy évvel elindult a Kommentár folyóirat, amely tavaly ünnepelte működése ötödik évét, emellett 2007–2008-tól kezdve egyre nagyobb befolyásra tett szert a fiatal konzervatívok három internetes véleményfóruma (Reakció/Mandiner, Jobbklikk, Konzervatórium). Ez utóbbiak, amint Lánczi is javasolta manifesztumában, a nyugati konzervativizmus megismerését és a hazai viszonyok közötti konzervatív véleménynyilvánítást gyakorolják, és eszmeiségüket tekintve a hivatalos jobboldalhoz képest szabadság- és piacpártibbak, atlantista elkötelezettségük mélyebb, és a filozófiai-kulturális kérdések iránt nyitottabbak.

  Kiegészítésként érdemes elővenni az új- és ifjúkonzervatív csoport nyomtatott zászlóshajójának számító kéthavilapnak azt a számát, amely pontosan a most vizsgált tíz év metszéspontján jelent meg! Ebben olvasható Körösényi András sokat vitatott cikke (A jobboldal elhúzódó válsága. Kommentár, 2007. 4. szám), amelyben a szerző négy problémát vet fel. Vizsgáljuk meg, hogy mik voltak ezek, és mit gondolunk róluk ma!

  Körösényi akkori vélekedése szerint (1.) bebizonyosodott, hogy a néppárti – vagyis a jobboldalon kvázi egypárti – struktúrával nem lehet választást nyerni, csak akkor, ha a baloldal nagyot bukik. Majd a szerző egy kétpólusú jobboldalt javasolt, amelyben van „egy mérsékeltebb, liberálisabb és piacpártibb konzervatív, másrészt egy etatistább, protekcionista” párt. Az „egy táborrá” szervezett jobboldal 2002-ben és 2006-ban valóban nem tudott győzni, 2010-ben viszont igen – mondhatnánk, ha nem tennénk fel azt a kérdést, hogy vajon legutóbb nem a baloldal szenvedett-e inkább katasztrofális történelmi vereséget? Amelyre a felelt persze nem lehet nem csak igen/nem.

  A (2.) második pont szerint „egyre kevesebben hisznek abban, hogy Orbánnal a Fidesz még egyszer választásokat nyerhet, és kormányra kerülhet”. Nos, akik így gondolták, nagyot tévedtek. Orbán Viktor neve maga az „egy zászló”, a 2010-es választásokon például megjelent egy réteg, amely nem a Fidesz, hanem kifejezetten annak elnöke miatt szavazott a jobboldalra, nevének mozgósító ereje 2012 januárjában is bizonyított. Orbán Viktor ma a jobboldal fejedelme, vagyis annyival több első kormányzásának kancellári típusú miniszterelnökénél, hogy most nem csak kormányfő, hanem a jobboldal egyszemélyi vezetője is.

  A szerző úgy vélte, hogy (3.) nincs a jobboldalnak stratégiája, maximum ölbe tett kézzel várja, hogy a balliberális koalíció megbukjon. A szociális kérdések felvetése ugyan nem ezt mutatta, de a vízió, a jövőkép erőteljesebb megfogalmazása ma is késlekedik. Végül (4.) az akkori cikkben felvetődött, hogy a „populista, etatista, protekcionista és plebejus” elemek a Fidesz retorikájában maradandónak bizonyulnak-e, amely kérdés ma egyéni ízlés szerint válaszolható meg.

  A második tíz év előtt

  A jobboldal ma ismert formájának kialakulását eredményező elmúlt egy évtized után következő második tíz évben két fontos kérdésre kell megnyugtató választ találni.

  A rendszerváltás utáni harmadik jobboldali kormány koalíciós kényszerek és komolyabb ellenzéki mozgalom nélkül működik, és előre láthatóan (mostani tudásunknak megfelelően) meg fogja nyerni a 2014-es választás, ha nem is lesz ismét kétharmados parlamenti többsége. Egy ilyen győzelem rendkívüli jelentőségű lenne a jobboldal szempontjából, hiszen végre nem ellenfelei szenvednének vereséget, hanem saját jogán, eddigi kormányzati tevékenységét megerősítendő győzedelmeskedhetne. A jobboldali előtt álló egyik nagy kérdés az, hogy (1.) második tíz évét egy párt választói táboraként, egy elsősorban egy személyhez kötődő politikai mozgalomként, vagy esetleg több párt által formált közegként szeretné-e megélni?

  Egy dologgal még adósak vagyunk, mégpedig annak magyarázatával, hogy 2012-ben mi volt az a nagy jelentőségű erkölcsi lépés, amely párba állítható Lánczi könyvének tíz évvel korábbi szellemi-filozófiai természetű felvetéseivel? A posztkommunizmus lezárásának igénye 2010-ben a Gyurcsány-rezsim által manifesztté tett hazugságra alapított politikai gyakorlat megszüntetésének vágyával kapcsolódott össze. A kétharmados többség egy jogos erkölcsi felháborodás eredménye volt (és a parlamenti matematikáé, amely a győztes Fideszt az Országgyűlésben alkotmányozó többséggel jutalmazta). Ezért volt sokak szerint – akiknek egy jelentős része képletesen és szó szerint is értően olvasta Lánczi könyvét – erkölcsileg tarthatatlan, hogy (az ugyan jó ideje már a jobboldal politikai közegében tevékenykedő) Schmitt Pál köztársasági elnök a helyén maradjon. Mindez hangsúlyozottan nem a személy ellen szólt, hanem az intézményi tekintély megóvása mellett.

  Az államfő lemondásának kérdése egy idő után ugyanis elvált az egykori kisdoktori ügyétől, és a „következmények nélküliséggel” – vele együtt pedig a posztkommunista erkölcsi relativizmussal – való leszámolás elemi igényévé vált. A politikailag exponált „mi-kutyánk-kölyke” mentalitást ez egyszer végül felülírta az etikai hozzáállás, amelynek végeredményével a baloldal nem tudott mit kezdeni, hiszen az a rendszerváltás utáni összes kormányfőjével szemben felmerült súlyos erkölcsi aggályok fölött rendre könnyedén napirendre tért. A kérdés ezzel kapcsolatban nem más, mint hogy (2.) vajon a 2010-re kialakult és 2012-ben egy kis hezitálás után végül fenntartott erkölcsi többségét a hivatalos jobboldal meg tudja-e őrizni a későbbiekben is?

  A jobboldal elkövetkező tíz éve sok tekintetben fontosabb lesz, mint a mostani állapotának kialakulásához vezető első évtized.