A magyar jobboldal elmúlt tíz évét és jelenlegi folyamatait elemző Mi a jobb? sorozatunkban Szentesi Zöldi László (Magyar Hírlap) írását olvashatják.

   A Mandiner szerkesztőségi felkérése, hogy fogalmazzam meg gondolataimat a magyar jobboldal elmúlt tíz évéről, roppant elgondolkodtató, már csak azért is, mert magyar jobboldalként az elmúlt tíz esztendőben a Fidesz-KDNP politikája és annak gazdasági-szellemi holdudvara intézményesült. Ebben látom a legfőbb változást a 90-es évekhez képest: Orbán Viktor kiterjedt, példátlanul sikeres néppártja magába szippantotta az árnyalataiban hasonló mozgalmakat, csoportosulásokat. Ha az összekapaszkodás elmarad, 2010-ben nincs kétharmad. Másfelől az új helyzet azt is jelenti, hogy Orbán Viktor személyes elgondolásai, ízlése, világnézete akadály nélkül söpör végig az új többségen, vagyis lényegében egy politikus – és a hozzá legközelebb állók – irányítják azt a különös konglomerátumot, amit tehát tíz esztendeje új magyar jobboldalnak nevezünk.

  Thomas Carlyle alighanem elégedetten nyugtázná, hogy híres esszésorozatának központi tétele ismét bebizonyosodott, és a nagy formátumú politikus személyisége rávetül az egész korszakra. A hazai jobboldalon lényegében így történt: a polgári Magyarországnak a miniszterelnök szabott fazont. Ezzel az egységesítéssel ugyanakkor a Fidesz-KDNP támogatói köre lényeges árnyalatokat, különvéleményeket vesztett. Jelenleg csekély a jelentősége, de azt hiszem, ha a Fidesznek holnap új műsorhoz új férfi kellene, úgy járnának, mint 2002-ben: akkor a bukott választás után csakhamar kitűnt, hogy egyedül 
Orbán Viktor támogatottsága, kapcsolatrendszere, karizmája kecsegtet az újrakezdés reményével. 2002 fontos tanulsága, hogy a Fidesz vezérkara elsősorban csapatként erős, egyéni lehetőségeik az erős elnök mellett eltörpülnek.

  A központosítás a sajtóban és a gazdaságban is tetten érhető: mindkét területen hatalmas hátránnyal indult a magyar jobboldal, de aztán fontos kormányközeli hídfőállások épültek ki. A magyar sajtópiac lényegében kiegyenlített, a világháló megjelenése eljelentéktelenítette a hagyományos sajtótermékek példányszámát, országos elterjedését, lefedettségét. A hírmonopólium megdőlése kétségkívül a jobboldalt erősítette az elmúlt tíz esztendőben, és azt sem szabad elfelejteni, hogy a legutóbbi parlamenti, helyhatósági és időközi választásokon a polgári oldal hatékonyabban, tervszerűbben használta a kommunikációs forradalom eszközeit. A gazdaság kétségkívül a polgári kormány Achilles-sarka: látványos hibák, átlátszó ügyletek és felesleges erődemonstrációk csorbítják a hitelességét, és félő, hogy a munkahely-teremtési nehézségek miatt Magyarország legnehezebb sorsú régiói a szociális demagógia áldozatává válhatnak.

  Még Helmut Kohl hívta fel Orbán figyelmét arra, hogy a klasszikus néppárt vezetőjének különös gondot kell fordítani arra, hogy tőle jobbra ne álljon komoly, szervezett parlamenti erő. Magyarország azonban nem Németország – a Gyurcsány-korszak égre kiáltó botrányai és a társadalmi feszültség megszülte a tizenhét százalékos Jobbikot. Bár azt gondolhatnánk, a polgári oldal jobboldali monopóliumát a semmiből kinövő protestmozgalom megingathatja, erre semmi jel nem utal. A Fidesznek még szerencséje is van a Jobbikkal: az új választójogi törvény azt sejteti, sok helyütt éppen a Jobbik billentheti majd a mérleg nyelvét a Fidesz javára, tekintve, hogy velük senki sem lép választási együttműködésre, ahhoz viszont elég sok szavazatot gyűjthetnek, hogy a formálódó baloldali blokk – bármit is értsünk ezen 2014-ben! – esélyeit elrontsák.

  Sokakkal ellentétben nem gondolom, hogy a szimbolikus törvényalkotás és a nemzeti egységre törekvés ártott volna a magyar jobboldalnak. Az atomjaira hullott, kiüresedett és lerongyolódott Magyarországon, de ijesztő gyorsasággal asszimilálódó kárpát-medencei honfitársaink számára is egyfajta nemzeti minimum szükséges. Magától értetődő, hogy a parlamenti kétharmad diktálja a forgatókönyvet, miután a baloldalnak nincs mit mondania ezekben az ügyekben. Az állampolgársági törvény nemcsak történelmi jelentőségű, de ténylegesen is egymáshoz fűzi a világ magyarságát. Az új alkotmány szintén fontos mérföldkő, nagy kár, hogy operettesre sikeredett a népszerűsítése - sem az alkotmány szelleme, sem az ügy komolysága nem indokolta az olcsó és népszerűséghajhász
megoldást.

  Nem hiszek a jobboldali nemzedékváltásban és generációs különállásban. Minden nemzedéknek akadnak hasznos, használható és egészen haszontalan tagjai. A jobboldali politikai életben vagy sajtóban újabban feltűnt fiatalok magától értetődően nem alkothatnak külön csoportot, hiszen kizárólag közös életkoruk és egzisztenciális igényeik fűzik össze őket. Abban a pillanatban, amikor integrálódnak a maguk szaktudása, irányultsága alapján, vége a nemzedéki együttműködésnek. Mi is így jártunk, és nyilvánvalóan így járnak majd a mai harminc körüliek is. Ennek ellenére rokonszenvvel figyelem a jobboldali szellemi műhelyekben dolgozó fiatalok munkáját, legyenek képviselők vagy újságírók, mert számos új szempontot, kritikát fogalmaznak meg.

  Hogy mit hoz a jövő, magától értetődően nem tudhatjuk, de jó volna, ha tovább oldódnának a görcsök a jobboldalon. Nagyon fontos az is, hogy a hagyományos, klasszikus műveltséget sajátítsák el, hordozzák a nemzeti felfogású magyarok. Jó volna kikeveredni a pártpolitika bűvköréből, és többet munkálkodni a magyar kultúra javára. És bárhogyan is alakuljon a helyzet, minden pillanatunkat annak az eszménynek kell áthatnia, hogy egy hazánk van, és nekünk kell valamiképpen új irányt, ízlést szabnunk. Nem azért, mert mások a maguk módján nem kívánnak jót az országnak, hanem azért, mert hitem szerint a magyar jobboldal a legjobban beágyazott, történelmi hagyományainkat leginkább beteljesítő, a magyarság egészét talán legjobban kifejező tábor, felfogás, politikai közeg, és ez alighanem így is marad.