Az egyszerű vidéki lány szerepének eljátszásához bizonyos szempontból pontosan olyan skillek szükségesek, mint a köztársasági elnöki pozíció betöltéséhez. Érdemes őszintének lenni. Ez persze nem mindig sikerül és talán pont ezért lehet az elmúlt fél-háromnegyed év egyik legérdekesebb és egyben legfrusztrálóbb popkulturális jelensége Lana Del Rey. A gengszter Nancy Sinatra látszólag valami újat hoz be a popzenébe, de mégsem.
„He holds me in his big arms
Drunk and I am seeing stars
This is all I think of
Watching all our friends fall
In and out of Old Paul's
This is my idea of fun
Playing video games”
Az énekesnő 2011-ben a hatvanas évek dívájaként tetszelegve jelent meg a színen, amiben önmagában semmi izgalmas nincs. Lana Del Rey az első számok alapján ennek ellenére ígéretnek tűnt – a Video Games című például még az ősz legüdítőbb számai között volt. Ez a zene nem mond túl sokat, de nagyon sok mindent beleképzelhetünk: dögös, de egyszerű vidéki lány, aki kiáll és énekel, közben pedig ugyanolyan, mint bárki más. Videójátékok, olcsó sör, szerelem. Egyszerűen, egyszerű dolgokról.
Lana Del Rey izgalmasnak tűnt, mert olyan sztárnak látszódott, aki nemcsak tömegtermék hanem tömegfogyasztó is. Az átlagos vidéki csaj, aki videójátékokkal játszik, diétás Mountain Dew-t iszik és minden vágya, hogy a fiúja elvigye a helyi kocsmába billiárdozni. Emellett jó nő, jó hanggal és jó stílussal, aki akarja nagyon a szerelmet, meg az akciót, meg mindent ami happy endhez kell. Megkapó, egyszerű és őszintének tűnő üzenetek. Az első számokat hallgatva érződik, hogy a popzenét végre valaki nemcsak a középosztálynak, de a középosztályról, az otthon maradt fiatalok vágyairól is készíti.
Aztán az egyszerű lányról hirtelen kiderül minden. Hogy ő valójában Lizzy. Hogy volt már egy albuma, ami ugyanolyan mint a mostani, csak unalmas volt. Nem volt meg a most már felépített imázs. Mert Lana kapcsán nem Lana Del Rey az érdekes, hanem amit közösen látunk belőle. Az emberek, a hallgatók, a kritikusok. Benne mindenki azt láthatta, amit szeretett volna: egyszerű lányt, a hipsztert, jó nőt, a hatvanas éveket.
Ebből viszont semmi nem igaz, és nem is lehet az.
Lana valójában egy délibáb, egy plágium.
Lizzy Grant a megszokott popzene terméke, csak látszólag szembehelyezi magát bevett sémákkal, és így próbál meg csillogást szerezni a telített piacon. Ezzel pedig önellentmondásba kerül. Persze 2012-ben nem a nagy kiadókkal van a baj és nem is a popzene kiforrott termékfejlesztési eredményei bosszantóak. Lana viszont minden ízében mást állít magáról, mint ami. Egy hatalmas montázs. Új identitás, új név a Ford egyik típusáról, milliárdos apukával, új, feltöltött ajkakkal.
Ha jobban belegondolunk, akkor nincs is üzenet, még tanulság sem. Hasonlóan érezhetjük magunk, mint Asher Roth néhány évvel ezelőtti erőlködését látva: a középnyugati rapper szupermarket-klipekkel, vidéki főiskolás bulikkal, egyszerű életérzéssel lovagolta hozta volna be a pop-art szimbólumait a popzenébe. Neki sem sikerült, úgy tűnik, hogy a középosztályi létet feldolgozó popzene koncepciója egyelőre halálra van ítélve.
Maradhat persze a felületesség is.
Persze kevés értelme van egy művileg konstruált személyiség őszinteségén vagy eredetiségén rugózni. Lana Del Rey pontosan annyi, amennyit mögé akarunk látni – a terméket a fogyasztó ruházza fel bizonyos tulajdonságokkal és identitással, miközben a hitelességi problémát folyamatosan érzékeli. A végkifejlet és a frusztráció emiatt kéz a kézben járnak, miközben Lana lehet éppúgy lehet az első szerelem, a lány a szomszéd utcából, mint a végzet vagy az amerikai álom. Mindenről dönthetünk, de tudnunk kell: semmi sem fix és semmi sem feltétlenül igaz.
A Del Rey-jelenség posztmodern kábítószer. A pirulát bevéve egy dolog állandó: a döntéskényszer. Építs fel egy világot saját féligazságaidból, vagy próbáld megérteni, rendszerezni és átlátni az egészet. Ez persze természeténél fogva nem sikerülhet, ezért marad a cinizmus és a szorongás. A döntést újra és újra meg kell hozni, az alagút vége pedig csak a szerről leszállva látszik.
