A vidéki Anglia? Ennek hallatán üde mezőket és ódon falvakat; háromszáz év óta birkák nyírta gyepet és klasszicista villákat; hobbitfejű parasztokat és hóbortos földesurakat képzelhetünk magunk elé. És a képzelet nagyrészt valóságnak bizonyul. Még most, a kétezres években is. Útirajz Közép-Angliából és Walesből.

  Felejtsük el Londont. Anglia rajta kívül kezdődik el. A tízmilliós metropolisz csak a világ fővárosa, brókerek és bevándorlók, popzenészek és turisták Mekkája. Angliáé már egyre kevésbé. Írnak is erről jeremiádokat a brit konzervatív közírók. Doyenjük, Roger Scruton Anglia, egy eltűnő ideál című könyvében ír a régi Nagy-Britannia lassú, de kitartó eltűnéséről. Egy eszmei társa, Peter Hitchens keményebben fogalmaz: The Abolition of Britain (Britannia megszüntetése) című könyve egy majd' 400 oldalas kirohanás a modernitás minden jelensége ellen. Egészen odáig merészkedik, hogy az autóközlekedést kárhoztatja, ami megrontotta az eredeti, idilli tájat. Csakhogy – elnézést kérünk Hitchens úrtól – autó vitte el e sorok hátizsákos íróját és társait is a vidéki Angliába, amit állítólagos eltűnése ellenére is a valaha látott legsűrűbb kultúrtájnak találtak – kelet-európai szemmel.

  Könnyű persze az angoloknak, hiszen egy olyan országban élnek, ahol – a kelet-európai gyakorlattal szemben – utoljára majd' ezer éve járt utoljára hódító, a normann Vilmos. „Nem az élők által megkötött szerződés, hanem az egymást követő nemzedékek közös vállalkozása” – írja a jó társadalomról Scruton a fent említett könyvében, és az állítása maga a kulcs Anglia megfejtéséhez. A több évszázada békében, háborítatlanul éldegélő nemzedékek által létrehozott, organikusan újabb és újabb rétegeket egymásra építő, de a múltat végképp soha el nem törlő mindennapi kultúra és életmód az, ami az angol vidéket egyedivé teszi.

  Annyi módon el lehetne kezdeni Anglia rétegeinek hámozását: válasszuk útirajzunkban az idő útját, a régmúlt emlékeitől a jövő előhírnökeiig. „Far away across the field, tolling on the iron bell, calls the faithful to their knees, to hear the softly spoken magic spell” – a Pink Floydot talán az angol vidék falvai ihlették Time című daluk megírására. Anglia és Wales határvidékén, Shropshire grófságban, távol minden nagyvárostól apró falvak miniatűr templomtornyai jelzik az utat a meredek dombvidék labirintusában. Az egyik legmagasabb dombra kaptatunk fel a nap utolsó fénypászmáiban a kopár fennsíkra. A Bury Ditches kelta földvár 2500 éve őrzi a vidéket: az erdő borította maradványokat a hetvenes években tisztították meg, hogy újra teljes terjedelmükben láthatóvá váljanak a hatalmas körfalak alapjai. A sötétség beállta előtt egyedüli látogatónak gondoljuk magunkat, de az erődítmény közepén egy kerekfejű, helyi fiatalemberbe botlunk, aki törökülésben sört iszik és füvet szív, erősen nézve a lebukó Napba. Filozofikus nyugalmát nem bolygatjuk meg, talán ősapja is itt állt a vártán, a kontinensről érkező betolakodóktól védve saját földjét.

  Ismeretes, hogy a kelta népek vidéke összezsugorodott a történelem viharaiban, viszont az írek és a skótok mellett kevesebbet tudunk Wales-ről. Pedig az Angliát nyugatról határoló félsziget népének is megvolt a maga több évszázados küzdelme a rómaiakkal és az angolszászokkal. Olyannyira, hogy különös nyelvükön Cymry-nek, azaz bajtársaknak hívják saját magukat, Cymrunak pedig az országukat. Bár az angol királyok előbb végvárakkal bástyázták körbe, majd a 16. században végleg az angol koronához csatolták az addig klánok uralta tartományt, Wales a mai napig Nagy-Britannia legelzártabb és legszegényebb régiója maradt. Szinte lakatlan, csak birkalegeteltetésre alkalmas belső területein hullámzó hegyvonulatok tartanak a tengerig. Ahogy átlépjük a tartományhatárt, rögtön zölddé válik az addig télre készülő, elbarnult táj. És rögtön esni kezd az eső. A Cadair Idris hegyein dzsungelként burjánzanak a zöld növények a sűrű párában. Minifelhő képződik a Devil's Bridge (Az Ördög Hídja) nevű helyen is, ahol sötét szakadékba hulló vízesés fölött ível át egy 11. (!), egy 18. és egy 20. századi híd egymás fölött. Nem messze, az Ír tenger partján Aberystwyth kissé nyomasztó, leharcolt halászvároskája és susogós melegítőben slattyogó, egyszerű lakói állják a mindenhonnan érkező csapadék támadásait - főként a sűrű levegőjű, kedélyes pubokban. Caernarvon tengerpartra épült, hatalmas középkori vára és falak közé szorult kis halászfalva már hangulatosabb hely, ahol az 1522 óta nyitva tartó Black Boy Inn fogadóban helyi sört és krumplis halat mérnek megfizethető áron – csak ne verjük be a fejünket a középkori emberekre méretezett plafon gerendáiba.

  A britek egyik zarándokhelye Snowdonia hegysége, amely Anglia és Wales legmagasabb pontja. Különös hegyvidék ez, melynek kopár, szakadékos, szélfútta csúcsai távolról alpesi monstrumoknak tűnnek, pedig valójában a Mátra ligájába tartoznak (1085 méteres a Snowdon csúcs). Mégis hatalmas a jelentőségük, hiszen a turizmus egyik szülőhelyén járunk: a hegység az egyik első úticélja lett a modern világ első ráérő és utazni vágyó embereinek, a 18.-19. századi angol elitnek. Nagy szerepe volt ebben a fényfestő J.M.W. Turner vadromantikus tájképeinek, valamint Coleridge és Wordsworth természetimádó költészetének.

  Amikor felérünk a jobbára felhők borította, de most kivételesen kék ég alatt meredező Snowdon csúcsára, végigtekinthetünk a tengerszemekkel és hegygerincekkel tarkított tájon, el egészen a napfényben tükröződő, távoli tengerig. Eszünkbe juthatnak Wordsworth, a nagy csavargó sorai: „A hegy, a nagy szikla, a mély és sötét vadon s színeik s formáik mind szinte étvágy voltak nekem; mind érző szeretet volt, mely nem kívánt távolabbi varázst, gondolatit; se izgalmat, hacsaknem amit a szem nyújt”.

  Járjuk az utunkat, s hisszük is meg nem is, amit látunk: tényleg a Merry England, vagyis a Boldog Anglia eszményi tájain vagyunk, amely a nosztalgikus angolok szerint talán soha nem is létezett, csak vágyódnak rá? Talán külföldinek kell születni ahhoz, hogy a létező Angliában azt lássa, amit a bennszülöttek már elveszettnek tekintenek. Ott van minden réteg a szemünk előtt. Az évezredek óta szél és eső koptatta walesi hegyek, a Krisztus előtti korból származó földvárak után a Római Birodalom emlékeivel is lépten-nyomon találkozhatunk Közép-Angliában. Bár Róma katonái a hátuk közepére kívánhatták a birodalom távoli, nedves, hideg tartományának őrzését, a latin kultúra megjelenése egyszer s mindenkorra a leendő európai civilizációhoz csatolta a pogány klánok uralta szigetet.

  Róma egyik végvára volt Deva, a mai Chester városa, amely Wales és Anglia határán, a Dee folyó torkolatánál, a mai Liverpool közelében a 20. légió állomáshelye volt.  Chester óvárosát ma is a római eredetű falak veszik körbe három kilométer hosszan, négyszög alakban, s közöttük szorong a nagyrészt ép állapotban megmaradt középkori városmag. A római városokhoz hasonlóan két főutca keresztezi egymást középen. Az itt álló, kopottas kőoszlop tövéből körültekintve megelevenedik előttünk a múlt: egymásra torlódó, fekete-fehér színekben pompázó favázas házak sorakoznak az utcák két oldalán, alattuk pedig árkádok nyílnak, ahol több száz éves üzlethelyiségekbe és füstben pácolt pubokba lehet benyitni. A bámész turistákat mutatványosok és egy rocksztárként pózoló, remekül gitározó dundi kisfiú szórakoztatják. A várfalak sarkában húzódik meg Chester vörös homokkőből épült, tömzsi katedrálisa, a mellette lévő, gótikus káptalanteremben kávézó költözött a boltívek alá.

  De nem csak a világhírű Chester az egyetlen középkori gyöngyszem a vidéken. Anglia és Wales határvidékén egymást érik az angol királyok által alapított végvárak. Shrewsbury, Ludlow és Hereford már kevesebbek által ismert, s ezért meghittebb hangulatot árasztó városkák, távol a Brit-sziget nagy észak-déli tengelyétől. Shrewsbury Charles Darwin városa, egy folyókanyarulat festői dombján húzódik meg, macskaköves utcáin meggörnyedt favázas házak, kandeláberek, szerény templomok és virágdíszes terecskék idézik meg a régi angol regények hangulatát. Ludlow is megér egy sétát: az életminőség fejlesztését célzó, nemzetközi Cittaslow mozgalom tagjaként tényleg egy „lassú város” lett, ahol kiemelten kezelik a helyi hagyományok ápolását, a lokális élelmiszerek, kézműves termékek terjesztését és a jó élet minden apró kellékének elérhetővé tételét. A hangulatos boltok közé Michelin-csillagos éttermek is beköltöztek, amelyekben kiélheti a gasztronómiai hajlamait az, akinek elég vastag a pénztárcája.

  Ludlow-tól délre Hereford városa egy klasszikus agrárvidék közepén fekszik: Herefordshire grófsága az itthon is egyre népszerűbb cider, vagyis az almasör / almabor (kinek hogy esik jól) hazája. Múzeuma is akad itt a cidernek, ahol a régió több tucat házilag készült almaitalát végigkóstolhatja az igazán szomjas látogató. Az eddigi városoknál kissé szegényesebb Herefordban is áll egy gótikus katedrális, amelynek a Mappa Mundi a kincse. Az 1290-ből származó térkép az európaiak által akkor ismert világ és a középkori keresztény szimbolika ötvözete, amelyen a felismerhető országok és városok a mitizált Jeruzsálem körül helyezkednek el körkörösen.

  Innen keletre, Anglia szívében fekszik Stratford, az angol irodalom szívének Shakespeare-nek a városa. Itt született, és a világot jelentő deszkák után ide vonult vissza, immár gazdag emberként a drámaíró, s itt halt meg egy vidám mulatság után 1616-ban. Stratford is hozza a fenti városkák hangulatát, csak itt már reggeltől ömlesztik a buszok a turisták tömkelegét. Az üzletekben Shakespeare-könyvek, -csokik, -kulcstartók, -arcképek tolonganak minden mennyiségben, de a lassan csordogáló, fűzfákkal övezett Avon folyó partján újra fel lehet töltődni a csendben.

  Bájosak az angol városkák – de középkori ékszerdobozokból akad máshol is Európában. Ami az angol vidéket igazi kultúrtájjá teszi, az maga a tatárok, törökök, labancok, nácik és kommunisták által el nem pusztított, városok közötti, érintetlen vidék. „A mi országunk szépségét oly nehéz megfogalmazni, mint amilyen könnyű élvezni. Az egyik vonzó vonása, hogy végtelenül változatos egy kis területen. Nincsenek hatalmas hegyvonulataink, se határtalan síkságaink, se óriási erdőségeink. Csak a sokszínűségünk. Mindenből egy keveset, kis helyre. Gyanítom, hogy mindig tudatában voltunk annak, hogy ez egy kis sziget, mindenhol a tenger közelségében vagyunk. Tudjuk, hogy mindent arányosan, takarosan el kell rendezni egy kis helyen. És úgy érezzük, a természet is mindent a sziget méretéhez igazított.” J. B. Priestley író találó sorait idézem egy 1946-os kiadású The Beauty of Britain útirajzból. E sorok írója pár fontért jutott hozzá egy Shrewsbury-ben található antikváriumban, ami két odvas házikó összes szintjét és szobáját elfoglalja, tele könyvekkel a régmúlt századokból napjainkig, és ahol akkurátusan becsomagolja a használt könyveket a boltjára büszke, derűs boltos asszonyság

  Valójában mindenki örül magának és önnön környezetének errefelé. Derűs a török pincér is egy favázas ház kávézójában: egy jó évtizede hajolgat az alacsony plafongerendák között, de esze ágában sincs visszatérnie Anatóliába. Derűsek a pocakos családapák is, akik két sör között bluest játszanak haverjaiknak a pubban. Derűs a portásnő is, aki „What a lovely day!” („Milyen csodás nap!”) – felkiáltással fogadja előresietve az utazókat a napsütéses őszi égboltra mutogatva, egy zöldellő völgyben álló udvarház előtt. A Stokesay Castle Anglia legjobb állapotban megmaradt középkori udvarháza, amely a 13. századtól állja az évszázadok ostromát. A kompakt kis épületegyüttest a mellette álló kápolnával együtt mintha itt felejtették volna egy kies völgyben, amelyben csak néhány birka kolompolása és a kertész sövénynyíró gépe veri fel a csendet. Sövények… az angol vidéken mindenhol az áthatolhatatlan zöld fal kísér minket, ami elzárja az illetékteleneket a jó angolok Isten utáni legszentebb dolgától, a magántulajdontól. A sövényen túli világ az angol vidék legbelső rétege.

  Mi az anarchia az Egyesült Királyságban? „Kér egy csésze teát?” „Nem.” Ez a karikatúra terjedt el nemrég a neten, fanyar iróniával megfricskázva az arrafelé igencsak élő hagyományt és az ellene irányuló, természetes ösztönökből táplálkozó lázadást. Egy hagyományai nagy részéből kiszakított országból érkezve persze inkább vagyunk érzékenyebbek a tradíció jeleire. A városok és falvak között a századok óta változatlan utak vonalára van kényszerítve az utazó. A mindent lehatároló sövény nélkül nincs angol vidék. Az Anglia és ezen keresztül a világ történelmét meghatározó, 16-18. századi bekerítések felparcellázták a tájat: a sövények ma is áthatolhatatlanul, mégis emberléptékkel őrzik a földdarab és minden más tulajdon szentségét. Hiába van összezárva egy szűkös szigeten hatvanmillió ember, a saját földdarab iránti vágy ott él mindenkiben.

  Egyes nagyvárosi körzetektől eltekintve Nagy-Britanniát megkímélte a világháború utáni, társadalomtervezői ideológiákat képviselőt lakótelep-építési hullám. Ahogy az közismert, a városokra inkább a sorházak a jellemzőek: végtelen soraikat lehet egy kissé egyhangúnak találni, de minden apró házhoz tartozik egy kis kert, benne egy fával vagy veteményessel – vagy betonplaccal a családi autó számára. A lényeg a földbirtok megléte. Az angol vidéken felső vagy külső beavatkozás  nélkül alakultak ki a birtokok, sok helyütt évszázados formájukban megőrizve a táj szerkezetét a tanyáktól a lordok nagybirtokaiig. Az organikus fejlődésnek köszönhetően pedig nem pár évig tartó divathullámok alapján építkeznek arrafelé, mint a mai Magyarországon: a vörös téglafal, a fehér fal és ablakkeretek és a barna vagy fekete faszerkezetek színeiből áll össze az angol vidéki települések képe, a faluszéli házikóktól az arisztokrata villákig a sövények mögött.

  A sövényeken persze át lehet látni: hiába autózunk harmad- vagy negyedrendű utakon, hol egy családi háznak használt I. Erzsébet-korabeli uradalom, hol egy térképeken nem is jelölt, titkos magániskola klasszicista palotája bukkan elő a rendezett falvak között. Aki pedig olvasott vagy látott Jane Austen-műveket, az tudja, miként is néznek ki az igazi angol nagybirtokok. Csillagtúránk szálláshelye (ami a környék legolcsóbb szállása volt), nagy szerencsénkre épp egy ilyen nagybirtok egykori gazdasági épületében volt. A birtokos család megtartotta magának a harmonikus téglavillát, de mögötte, ahol egykor nyilván lovakat és disznókat tartottak, önellátó apartmanokat alakítottak ki az arra járó utazóknak a bájos házikókban. A kötelező angolpark, tóval, patakkal és gyeppel is nyitva áll az ott lakók előtt. Az angol tájon, bármerre is járunk, felbukkannak a kisebb-nagyobb kastélyok, amiket – barbár megszállók híján – soha nem alakítottak át vizeldének vagy istállónak. Az egyik legnagyobb angol kastély a Chatsworth House, a Peak District dombvidék ékszere. A 20 kilométeres átmérőjű park közepén álló, barokk és klasszicista hatásokat tükröző kastély ma is Devonshire hercegének tulajdona, de pompás teremsorát, Dürertől Tizianóig terjedő galériáját és idilli kertjeit megnyitotta a látogatók előtt.

  A szélfútta, kopár Peak District csúcsairól éjszaka már látszódnak egy teljesen más világ, az angol iparvidék, Manchester, Sheffield és a többi város fényei. „Mindenfelé, amerre csak ellátott a szem messze távolságba, magas kémények torlódtak egymás mellé, s unalmas, csúf soruk, mint nyomasztó álmok réme okádta a füst dögvészét, elsötétítve a fényt, s megrontva a búskomor levegőt” – írta egykor Dickens az ipari forradalom Fekete országnak nevezett bölcsőjéről. Az egymásba érő nagyvárosok már nem a régi rémregények koromba és ködbe burkolózó lélektemetői, de a mai kipucolt, bezöldített állapotukban sem nyújtanak sok látnivalót az utazóknak. Nem csoda, hogy a helyi fiatalok is a zenébe ölték szabadidejüket: sokszor innen indulnak – London közvetítésével – a popkultúra újabb és újabb hullámai. A legnagyobb hullám persze maga a Beatles volt.

  A Mersey torkolatában fekvő Liverpool, az iparvidék tengeri szája sokat köszönhet a popzenésznek állt szülötteinek. Ha nincsenek Lennonék és nincs a Liverpool FC, akkor a város ma nem büszkélkedhetne sok  mindennel a látogatók előtt. Az ipari termékek hajóra rakása mellett a gyalázatos rabszolga-kereskedelemből meggazdagodott város nagy része elpusztult a háborúban, a németek bombázásai következtében. A belvárosban a néhány megmaradt birodalmi középület és jellegtelen irodaházak között még ma is találhatóak gyommal felvert, üresen tátongó grundok. Az utóbbi évtizedekben felújított folyóparti sétány modern intézményei, mint a kortárs művészetből remek keresztmetszetet bemutató Tate Liverpool mellett csak a kikötői klubnegyed nyújt izgalmakat. Máig üzemel a Beatles őskorszakának helyt adó Cavern Club: vasárnap este pár tucat jókedvű ember táncol egy fiatal gombafrizurás zenekar karcos beatzenéjére a pinceklubban, mintha 1961-et írnánk. Angliában minden csak annyira változik, amennyire szükséges.

  „Britannia az egyetlen szűz egy megerőszakolt kontinensen” – írja a már idézett Peter Hitchens, a harcos konzervatív író. Tudjuk és ismerjük, a sok jó mellett Nagy-Britannia mennyi rosszat is hozott a világnak a történelem során – mint minden nagyhatalom. Az elszántan és aggódva őrzött angol óhaza vidéke azonban még ma, részben már sérült állapotában is példa maradhat ember és természet; táj, történelem és mindennapi kultúra egészséges harmóniájára.

*

  A cikk először a Magyar Nemzet Napos Oldal rovatában jelent meg.

  Fotók: Jacek, Regi, RG.