- Használja a szobabiciklit, amelyet korábbi orvosa, doktor Buzzonetti állított fel önnél?
- Nem, egyáltalán nem jutok hozzá – és Istennek legyen hála, pillanatnyilag nincs is szükségem rá.
- A pápa tehát úgy véli, mint Churchill: no sports!
- Igen!

  XVI. Benedek pápa szereti Don Camillo és Peppone történeteit is – derül ki Peter Seewald német újságíró Joseph Ratzingerrel készített harmadik riportkötetéből, melynek címe: A világ világossága. Az interjúkat 2010 nyarán, Castel Gandolfo pápai rezidenciáján vették fel, egy hét alatt. Az előző két riportkötet idején Ratzinger még a Hittani Kongregáció prefektusa, bíboros volt – most pedig pápa.

  „Ön az egyház legnagyobb hatalmú pápája. A katolikus egyháznak soha nem volt még ennyi hívője, ekkora kiterjedése” – veti fel a riporter. A pápa azonban leinti: neki nincs hatalma a számok felett, és különben is, az 1,2 milliárd katolikus „között sokan vannak olyanok, akik bensőleg nem is tartoznak ide”. És idézi Szent Ágostont: sokan vannak kívül, akik belül lévőknek látszanak, és sokan vannak belül, akik kívül levőknek tűnnek. A pápának nem csak hadosztályai nincsenek, akiknek parancsolni tudna, hanem „nagy vállalkozása sincs, amelyben az egyház minden hívője egyszersmind az ő alkalmazottja vagy alattvalója lenne. Ennyiben a pápa egyrészt teljességgel tehetetlen ember. Másrészt azonban nagy felelősség nehezedik rá.” Azonban „egyedül az Úrnak van hatalma arra, hogy meg is tartsa a hitben az embereket”.

  Széles körben elterjedt tévképzet, hogy az egyház pápájának minden szavát tévedhetetlennek hirdeti, és ezzel hallgattatja el az ellenvéleményeket. Nos, XVI. Benedek első kézből cáfolja ezt (egyébként a pápa tévedhetetlenség ritka eseteit és korlátait minden valamire való hittantanár megtanítja): a tévedhetetlenség fogalma évszázadok során tisztázódott, és az alapvetése az, hogy van-e egy végső fórum, ami lezárja a vitás kérdéseket. A pápa viszont meghatározott körülmények és feltételek mellett hozhat csak ilyen teljesen végleges döntést. „Ez nem jelenti azt, hogy a pápa szüntelenül tévedhetetlen kijelentéseket tud produkálni” – szögezi le a szentatya. Sőt: „a pápa magától értetődően rendelkezhet helytelen magánvéleménnyel”. Amikor azonban az egyház pásztoraként nyilatkozik, figyelembe véve a hagyományt és meghallgatva mások véleményét, már nem magánvéleményt mond.

  Pedofil papok: meg kell tanulni újra büntetni

  Hosszasan taglalja a könyv a pedofil papok botrányát (a pedofil botrányokról és a pápa ellenintézkedéseiről ezt ajánlom). XVI. Benedek hangsúlyozza: „igen súlyos bűn”, ha valaki visszaél papi mivoltával, ami által „a hit mint olyan hiteltelenné válik, az egyház nem tud többé úgy fellépni, mint az Úr hiteles hirdetője”. S hogy mi az oka ezeknek a visszaéléseknek? Például az, hogy az egyházjogot, amit az ötvenes évekig alkalmaztak, a hatvanas évektől nem alkalmazták többé. „Az a felfogás uralkodott, hogy az egyháznak nem jogegyháznak, hanem szeretetegyháznak kell lennie; nem büntethet. Kizárták annak a lehetőségét, hogy a büntetés szeretetből fakadó cselekedet is lehet.” Ma pedig újra kell tanulnia az egyháznak azt, hogy „a bűnöst oly módon kell megbüntetni, ami lehetséges és megfelelő”. A szeretet fogalma mostanára leszűkült, pedig az nem csak „kedvességből és jólneveltségből” áll, hanem „az igazságban valósul meg. Az igazsághoz pedig hozzátartozik, hogy meg kell büntetni azt, aki az igazi szeretet ellen vétett.”

  A pápa sorolja a pedofil ügyek kapcsán tett intézkedéseket is: az amerikai ügyekre azonnal megújított és szigorított normákkal válaszoltak. Emellett javítottak a világi és egyházi igazságszolgáltatás közötti együttműködést. Felteszi a kérdést: „Esetleg Róma feladata lett volna egyenként szólni minden országnak: nézzetek utána, nincs-e ez ugyanígy nálatok is? Talán ezt is meg kellett volna tennünk. Számomra mindenesetre meglepetés volt, hogy ilyen mértékben sor került visszaélésekre Németországban.”

  Persze Ratzinger megjegyzi azt is: „nem lehetett nem észrevenni, hogy nemcsak az igazság utáni vágy vezérelte a sajtót a felvilágosítás során, hanem örömet okozott neki az egyház lemeztelenítése és lehetőség szerinti hiteltelenítése”. Ugyanakkor minden felvilágosításért hálásnak kell lennie az egyháznak. Hiszen végső soron a média sem tudósíthatott volna így, ha a rossz nem lett volna jelen az egyházban. „Csak azért tudták mások kijátszani a rosszat az egyház ellen, mert az már ott volt benne.” Az ügy kapcsán azonban a pápa elismeri: „a sajtómunkánk csődöt mondott”. Szükséges „annak megbüntetése, aki elbukott, és mindenekelőtt a gyermekekkel való kapcsolatteremtése lehetőségének kizárása”. Ugyanakkor megérti, ha sokan a visszaélések hatására kilépnek az egyházból.

  Seewald rákérdez: mit tart azokról a hangokról a pápa, akik szerintő hallgatásba burkolózik? XVI. Benedek úgy válaszol: mindent elmondott, ami gondolt ezekkel a visszaélésekkel kapcsolatban. Elsőként azonban az illetékes püspököknek kell nyilatkoznia, ezért várt egy kicsit. Kérdésre hozzáteszi: lemondásra nem gondolt, amikor ugyanis nagy veszély van, nem lehet elfutni előle. Lemondani csak békeidőben és akkor lehet, ha már tényleg úgy érzi: nem képes semmire.

  A pedofília ilyen felbukkanásához a pápa szerint hozzájárult a hetvenes évek – ötvenes évek óta bontakozó – légköre is, amikor elkezdték hirdetni, hogy nincs semmi önmagában rossz, és a pedofília jó. Csak relatív rossz van, ami a körülményektől függ. És ez átvezet egy másik témakörhöz, a pápa által gyakran hangoztatott „relativizmus diktatúrájához”.

  A tolerancia nevében felszámolják a toleranciát

  „Új türelmetlenség van terjedőben, ez teljesen nyilvánvaló” – mondja a pápa. Ez a „negatív tolerancia”, például amikor nem lehet kihelyezni a falra a keresztet középületekben. „Alapjában véve a tolerancia felszámolását éljük meg, hiszen arról van szó, hogy a vallás, a keresztény hit többé nem nyerhet látható kifejeződést”. A pápa szerint amikor a hátrányos megkülönböztetés címszava alatt arra akarják kényszeríteni a katolikus egyházat, hogy változtassa meg a homoszexualitás vagy a nők pappá szentelése kapcsán vallott nézeteit, akkor ez azt jelenti, hogy az egyház nem élheti meg többé identitását, s ehelyett egy elvont negatív vallás válik zsarnoki mércévé, amelyet mindenkinek követnie kell. Látszólag ez a szabadság – már csak azért is, mert ez az eddigitől való megszabadulás.

  „Valójában azonban ez a fejlődés mindinkább egy új vallás intoleráns igényéhez vezet, amely vallás úgy tesz, mintha általánosan érvényes volna, mivel ésszerű, igen, ő maga az ésszerűség, amely mindent tud, és ezért azt a teret is kiszabja, amelynek aztán mindenki számára mércéül kell szolgálnia.” Az értelem igényt tart a totalitásra, és így szabadságellenessé válik – mutat rá Róma püspöke. Egy-egy viselkedés- és gondolkodásmintát úgy állítanak be, mint egyedül ésszerűt. Igaz, hogy voltak vallásháborúk, de az új ideológiák az ember korábban elképzelhetetlen mértékű semmibe vételéhez vezettek, mivel korábban megvolt az Isten képmása iránti tisztelet. E tisztelet nélkül az ember önmagát abszolutizálja, és akkor tényleg mindent megtehet.

  Ratzinger elismeri, hogy sokszor visszaéltek az igazság igényével a történelem folyamán, melynek nevében intolerancia és kegyetlenség lépett fel. Ezért aztán már félünk, ha valaki azt mondja: igazam van. Azonban „az igazság sohasem a mienk, legjobb esetben mi vagyunk az igazságé”. Az igazságra való igénnyel elővigyázatosnak kell lennünk, jegyzi meg a szentatya, azonban az, ha egyszerűen elérhetetlennek nyilvánítjuk, pusztító hatással jár. Ha az ember nem lenne képes az igazságra, nem lennének mércéi sem, ettől kezdve pedig csak a többség viselkedése lenne az egyetlen számító kritérium. Azt pedig, hogy a többség mennyire pusztító tud lenni, már „megmutatta a történelem az olyan rendszerekben, mint a nácizmus és a marxizmus, amelyek különösen is kiálltak az igazság ellen”.

  Tűnhet úgy, hogy a kereszténység kimerült, ám ha Afrikára és Dél-Amerikára nézünk, látni fogjuk, hogy ez nem igaz. Nyugaton is megvannak az alulról és belülről, nem pedig a bürokrácia részéről jövő új kezdeményezések. „A kereszténység talán új arcot, új kulturális formát ölt magára” – véli a pápa. „Optimista vagyok: a kereszténység új dinamizmus előtt áll”. XVI. Benedek a katolikus egyházzal kapcsolatban az új zsinatot igénylő hangokra reagálva hozzáfűzi: húsz zsinat volt eddig, tehát egyszer biztos lesz még egy újabb is, de jelenleg nincs erre szükség.

  Iszlám

  A pápa leszögezi: az iszlámnak tisztáznia kell az erőszakhoz és az értelemhez való viszonyát. Másrészt viszont a katolikus egyház közös harcot vív az iszlámmal, mivel „nagy vallásos értékeket védünk”. Itt felmerül a kérdés, hogy miként viszonyul egymáshoz igazság és tolerancia. A toleranciához hozzátartozik-e a vallásunk megváltoztatásának joga? Az iszlám szerint nem, aki egyszer muzulmán lett, már nem léphet vissza többé.

  A riporter régi háborúkra utaló kérdésére XVI. Benedek úgy felel: változnak a történelmi helyzetek. A török invázió idején „tényleg az volt a tét, hogy fennmarad-e Európa identitása, vagy Európa gyarmattá lesz”. Európának tehát össze kellett fognia, és meg kellett védenie történelmét, kultúráját és hitét. A mai világban azonban máshol húzódnak a határvonalak: a radikális szekularizmus áll az egyik oldalon, a másikon pedig az  istenkérdés, a maga különbözőségeivel. Fekete-Afrika területein már hosszú ideje él egymás mellett az iszlám és a kereszténység. Az ottani püspökök beszámolója szerint együtt tartják ünnepeiket.

  Szóba kerül a burka is, ezzel kapcsolatban a pápa leszögezi: nem látja megalapozottnak a burkatilalmat. Ha valaki tényleg kényszerből hordja, akkor azzal természetesen nem érthetünk egyet, „ha azonban szabadon hordani akarják, nem tudom, miért kellene megtiltani nekik”.

  XII. Piusz

  Nagy tiltakozást váltott ki sokakból, amikor a pápa elismerte, hogy elődje hősies fokon gyakorolta az erényeket, ami egy lépcsőfoknak tekinthető a boldoggá avatás felé. A pápa leszögezi: ez az elismerés nem értékeli az ő politikai vagy történelmi teljesítményét általában. Ugyanakkor XII. Piusz „több ezer zsidó életét mentette meg, például amikor megnyittatta a római zárdákat és kolostorokat – amit csak a pápa tehet meg – és területen kívüli helyekké nyilvánította őket, ami jogilag nem volt teljesen bebiztosított lépés, ám a németek eltűrték”.

  Az biztos XVI. Benedek szerint, hogy ha elődje nyilvánosan tiltakozott volna, a megszállók azonnal figyelmen kívül hagyják mindezt, és deportálták volna a kolostorokba menekülő ezreket. „Tudta, hogy igazából szólnia kellene, ám a helyzet ezt nem tette lehetővé számára.” Rámutat a pápa arra is: XII. Piusz még Pacelli bíborosként, vatikáni államtitkár korában, 1938-ban levelet intézett a világ összes püspökéhez, amiben „felszólította őket, hogy fáradozzanak azért, hogy a Németországból kivándorló zsidók vízumot kapjanak országaikban”.

  Peter Seewald emellett emlékeztet arra is, hogy XI. Piusz 1937-es Mit brennender Sorge kezdetű enciklikája, aminek megfogalmazásában Pacelli is részt vett, és nemhiába íródott németül, Bernard Henry-Lévy zsidó filozófus szerint napjainkig az egyik „leghatározottabb és legerőteljesebb megnyilvánulás a nácik ellen”, és Golda Meir, későbbi izraeli miniszterelnök is úgy nyilatkozott 1958-ban: „amikor a nemzetiszocialista terror évtizedében népünk rettenetes vértanúságot szenvedett el, a pápa felemelte szavát az áldozatok érdekében”.

  AIDS , Afrika, koton

  A pápa 2009. márciusi afrikai útjából annyi maradt meg a közvéleményben, hogy továbbra is ellenzi a kotont. A pápa a kötetben ezzel kapcsolatban leszögezi: „nem foglaltam állást általánosságban az óvszerprobléma kapcsán, hanem csak azt mondtam, és ez sokakból nagy bosszúságot váltott ki: ezt a problémát nem lehet óvszerek osztogatásával megoldani. Sokkal többnek kell történnie. Közel kell mennünk az emberekhez, vezetnünk és segítenünk kell őket; és erre a megbetegedés után is szükség van. Valójában úgy van, hogy bárki, ha akar, akárhol hozzáférhet az óvszerhez. Azonban ez önmagában nem oldja meg a kérdést.” Hozzáteszi: a szekuláris világban is elterjedt az ABC-elmélet, azaz az önmegtartóztatás-hűség-óvszer hangsúlyozása. „Ez azt jelenti, hogy a puszta rögzülés az óvszerre a nemiség elsekélyesedését jelenti”.

  A szentatya viszont arra is rámutat: világszinten az AIDS-betegek 25 százalékát katolikus intézményekben kezelik. Afrikában pedig az egyházi intézmények annyi AIDS-beteget és különösen AIDS-beteg gyermeket kezelnek, mint senki más.

  Williamson és holokuszttagadás

  Ha tudta volna, hogy a püspökök között, akiknek feloldotta a kiközösítését, van, aki tagadja a náci gázkamrák létét, aláírta volna a kiközösítés alóli feloldozást? – kérdezi Seewald. Nem – szól a válasz. A Williamson-esetről e sorok szerzője anno írt blogon: a pápa feloldotta négy engedély nélkül szentelt, a II. Vatikáni Zsinatot tagadó püspök automatikusan beálló kiközösítését. Azért oldotta fel, mert elismerték a pápát. Ettől még a négy püspök nem tölt be semmiféle aktív szerepet az egyházban, azaz gyakorlatilag szimpla hívőknek számítanak, ám Williamson, mivel anglikánként lépett át egyből a szakadár, zsinatot tagadó szervezetbe (X. Szent Piusz Papi Testvérület), „soha nem volt katolikus a szó tulajdonképpeni értelmében”.

  Nem sokkal később utazott  a pápa Izraelbe. „Izraellel mindvégig megvolt a kölcsönös bizalom. Tudták, hogy a Vatikán kiáll Izrael, a világ zsidósága mellett, és hogy atyáinkként és testvéreinkként ismerjük el a zsidókat”.

  Döntésalapú kereszténység

  A pápaságot gyakran gyanúsítják azzal, hogy egy már nem keresztény civilizációt tekint kereszténynek. XVI. Benedek rámutat: a világ sok részén soha nem is létezett népegyház. És ugyan Európában talán fogyatkozik a keresztények száma, egyfajta kulturális identitás mégis jelen van. „Sok nyugati ország általános kulturális légköréhez még mindig hozzátartozik a kereszténységtől való származás. De egyre inkább közeledünk egy olyan kereszténységhez, ami személyes döntésen alapul.” Ez a döntésalapú kereszténység. A kereszténység pedig nem azonos sem a kultúrával, sem a nemzettel, mint olyannal.

XVI. Benedek: A világ világossága. A pápa, az egyház és az idők jelei. Beszélgetés Peter Seewalddal. Új Ember kiadó-Duna International Kft., 2011