– Magyarországon túl sok az egyetemista. Minek annyi ingyenélő?
– Először is tisztázzuk: nincs olyan, hogy egyetemista. Teljesen más életet élnek, más kilátásokkal és attitűdökkel rendelkeznek, eltérő mennyiségű és minőségű munkát végeznek az orvostanhallgatók, a jogászok, a mérnökök, a szociológusok, az óvónők, a falleológusok. Az első- és másoddiplomások, a nappali és a levelező képzésesek, a vidéki főiskolások és a fővárosi egyetemisták. Tulajdonképpen abszurd, hogy egységes tömbként beszélünk róluk, és hogy egységesen akarjuk szabályozni az életüket. Az is abszurd persze, hogy egyesek en bloc az egyetemisták nevében igyekeznek fellépni.
– Na szóval akkor: minek annyi ingyenélő?
– Magyarországon nemzetközi összehasonlításban egyáltalán nem sok az egyetemista. A fiatalok körében a főiskolát/egyetemet elkezdők aránya az EU- és OECD-átlag körül van, a diplomát szerzők 30%-os aránya jóval alatta. Az EU célkitűzése, amihez elvileg a magyar kormány is csatlakozott, az, hogy 2020-ra a fiatalok 40%-a szerezzen diplomát. Ettől nagyon messze vagyunk. Persze lehet, hogy az EU hülye, de talán Magyarországnak nem magán kéne kikísérleteznie, hogy miként lehet betanított munkások tömegeivel leelőzni Finnországot, Hollandiát vagy Németországot. Sőt, a legtöbb területen Magyarországnak egyáltalán nem kéne kísérleteznie magán. A tények azt mutatják, hogy minél több a diplomás valahol, annál gazdagabb az adott ország.
– Ne keverjük az okot és okozatot! Nem azért lett gazdag egy ország, mert sok volt a diplomása, hanem azért lett sok a diplomása, mert a gazdag országban a fiatalok megtehetik, hogy az egyetemen lébecolnak, amíg csak tudnak.
– Ez egyáltalán nem biztos. Tény, hogy az első körben fejletté váló országok először gazdagodtak meg, és csak utána tömegesítették el felsőoktatásukat. A második–harmadik körben felzárkózó országokból azonban sok olyan példát ismerünk, amelyek előbb – még viszonylag szegényen – erőn felül költöttek (felső)oktatásra, majd meggazdagodtak. Ilyen például Finnország, Taiwan, Szingapúr. Olyan példát viszont egyet sem ismerünk, amikor egy ország sokat fektetett oktatásba, aztán megbánta, mert mégis szegény maradt.
– Mindennek ellenére Magyarország a jelenlegi gazdasági helyzetben egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy annyit költsön felsőoktatásra, amennyit eddig.
– Magyarország eddig is szégyenletesen keveset, a GDP-nek mindössze 0,9%-át fordította felsőoktatásra. Ezzel az egész OECD-ben a tökutolsó helyen vagyunk, Olaszországgal és Szlovákiával holtversenyben (adatok itt, 219. o.). Vagyis a valamire való országok között nincs, amelyik kevesebbet költene nálunk, sőt már számos fejlődő ország is beelőzött. Ez az arány a kormány tervei alapján a GDP 0,7–0,75%-ára csökken. És itt nem az abszolút értékekről van szó, hanem a GDP-arányos költésről, vagyis arról, hogy saját erejéhez képest mennyit fektet egy ország a felsőoktatásba. Magyarország nagy bajban van, de korántsem annyira, hogy ez a szánalmas arány indokolt legyen. Más oldalról közelítve: a felsőoktatásra az állam eddig évi 180–190 milliárd forintnyi összeget költött, ez most egy-két év alatt nagyjából a negyedével–ötödével csökken. Összehasonlításul: 2012-ben csak öregségi nyugdíjra több mint 1,8 ezer milliárd megy el, vagyis a felsőoktatásra fordított összeg tízszerese. Az az összeg, amit most kivonnak, összeomlás szélére juttatva az egész magyar felsőoktatási rendszert, kevesebb mint egy heti nyugdíj megtakarítását jelenti. Az egész felsőoktatás nagyjából annyit kap, mint amennyibe annak idején a hülye 13. havi nyugdíj került. Megéri ezzel a pár tízmilliárddal baszakodni?
– Statisztikákkal mindent és mindennek az ellenkezőjét alá lehet támasztani. Továbbra is kérdés azonban: megengedhetjük magunknak, hogy munkaképes korú emberek 6–8–10 éven át a seggüket meresszék mindenféle tök értelmetlen szakokon, az adófizetők pénzén?
– Az évtizedeken át az egyetemen lébecoló „örök bölcsészek” gyakorlatilag a városi legendák körébe tartoznak. Azt az egy-két ilyen alakot, aki minden campuson megtalálható, persze mindenki ismeri, hiszen afféle helyi celebnek, intézménynek számítanak. A diákok elsöprő többsége azonban nemhogy hat vagy nyolc évet nem tölt az egyetemen, de négyet se. A bolognai rendszer bevezetése óta a hallgatók három (kivételes esetben három és fél, négy) év alatt szépen lediplomáznak, és 21–22 évesen elmennek dolgozni. Csak kisebb részük marad a kétéves mesterképzésen. Az egyetemek éppen azzal a gonddal küzdenek, hogy a mesterszakokra túl kevés diák jelentkezik, sokszor még az államilag finanszírozott kvótát se tudják feltölteni. A költségvetés már eddig is legfeljebb egy alapképzést és egy mesterképzést finanszírozott (bő ráhagyással 12 félévet), aki ezen túlfutott, újabb szakot kezdett, vagy egyszerűen csak az előírtnál több kreditnyi tanegységet vett fel, az jó néhány éve keményen fizet mindezért. Jelenleg több mint 300 ezren tanulnak a magyar felsőoktatásban, a néhány tucat identitásproblémás ügyeskedőre hivatkozni velük kapcsolatban félrevezető. Olyan ez, mint hogy mindenki ismer egy Pista bácsit, aki remek egészségnek örvend 98 évesen is, pedig egész életében kizárólag talpas Kossuthon, kommersz pálinkán és ipari szalonnán élt – van ilyen, de nem igazán reprezentálja a magyar férfiakat, akik 50–60 éves korukban meghalnak.
– A büfé és ruhatár szakokon még három év is sok, főleg közpénzből.
– A büfé–ruhatár szakokat tartani a felsőoktatás legnagyobb problémájának óriási tévedés – már ha lehet definiálni egyáltalán, hogy melyek ezek a szakok. Általában ugye a bölcsész szakokat sorolják ide. Nos, a 2009–2010-es tanévben Magyarországon összesen 328 ezren jártak felsőoktatási intézménybe, közülük 26 589 tanulta a humán tudományok valamelyikét – vagyis az összes diák csupán egytizenkettede. Nekik jelentős részük pszichológus, és a hagyományos bölcsészek többsége is valamely nagy nyelvszakra jár. „Szabad bölcsészből”, esztétából, filozófusból, ilyesmiből néhány száz van, kommunikáció szakosból se sokkal több. Igaz, ők rendkívüli módon felül vannak reprezentálva a médiában – az ő oktatóik írják/mondják meg a véleményüket a kormányról, ők foglalják el az egyetemeket, ők írnak alá mindenféle kiáltványt –, így az a látszat alakult ki, hogy ők a többség. Pedig a számuk elenyésző. A 26 ezer bölcsész mellett 31 ezren tanultak a társadalomtudomány, vagyis a másik olyan tudományág valamelyik területén, amelyet a büfé–ruhatár szakok között szoktak említeni. Ők se teszik ki az összes hallgató tizedét se, igaz, ők is nagyon hangosak. Összehasonlításul: 79 ezer volt a „gazdaság és irányítás” ágba sorolt hallgatók száma, és majdnem 52 ezer a műszaki tudományt tanulóké. Róluk alig esik szó, legfeljebb a túlhájpolt Corvinus kapcsán.
– Ha azt vesszük, hogy közpénzen kiképezzük őket, aztán mi fizetjük a munkanélküli segélyüket is, még fele ennyi bölcsész és szociológus is túl sok lenne.
– A diplomás munkanélküliség ősi mítosz, egyidős az emberiséggel. Valójában a diplomás munkanélküliség kifejezetten alacsony, és az összes társadalmi csoport közül a diplomások dolgoznak a legnagyobb arányban. Ezt a legkülönfélébb statisztikák egyértelműen bizonyítják. E mítosz egyik almítosza a bölcsészmunkanélküliség, ami valójában szintén elhanyagolható. Például 2011 nyarán a Közép-magyarországi régióban (Budapesttel) 95 993 regisztrált álláskereső volt. Közülük 9 707 volt diplomás (10,1%), a bölcsészdiplomás álláskeresők aránya pedig 0,55% volt. Ez a ráta egyébként itt volt a legrosszabb: a regisztrált álláskeresők között a dél-dunántúli régióban 0,4%, a dél-alföldi régióban 0,22%, az észak-magyarországi régióban pedig 0,15% volt a bölcsész diplomával rendelkezők aránya – ez országosan nagyjából 1200 embert jelent. Összehasonlításul: csak az ELTE bölcsészkara évente 1800 diplomát ad ki. Persze a tényleges szám a regisztráltnál nyilván nagyobb, de egyáltalán nem ez az ország legnagyobb problémája. Ahogy a diplomás munkanélküliség sem.
– Persze, hogy nincs diplomás munkanélküliség: a cégek ugyanis olyan pozíciókat is diplomásokkal töltetnek be, amihez tök felesleges a felsőfokú végzettség. Miért ne alkalmazzanak diplomás recepcióst, ha megtehetik?
– Ez létező jelenség, de nem lehet túl kiterjedt: minden statisztika szerint a diplomások átlagosan sokkal többet keresnek, mint a diplomátlanok, vagyis egyértelmű, hogy a minimálbéres állásokat nem velük töltik fel tömegesen. De nem is ez a lényeg. Az alacsonyabb végzettségűek kiszorítása akkor lenne probléma, ha a munkaerőpiac valami statikus dolog lenne, ahol van fix X számú ilyen, Y olyan és Z amolyan állás. Valójában azonban a gazdaság folyamatosan változik, és e változást befolyásolja az is, hogy milyen munkaerő áll rendelkezésre. Ha egy országban nagy mennyiségű jól képzett – magas hozzáadott értéket előállítani képes – munkaerő található, akkor idővel munkahelyek is létrejönnek a számukra. Az ilyen munkaerő odavonzza a külföldi befektetőket, magasabb szintre juttathatja a hazai vállalkozásokat, és a jól képzettebbek maguk is könnyebben vállalkoznak. Egy példa: ha Kukiföld lakosságának 100%-a csak banánszedői képzettséggel rendelkezik, akkor ott mindenki banánszedésből fog élni, amíg világ a világ. A külföldi befektetők nem kutatás-fejlesztési központot építenek az országban, hanem a legjobb esetben is csak banánföldet vesznek; az ügyesebb banánszedők pedig, ha felhalmoznak némi tőkét, jobb híján szintén banánföldbe fogják fektetni. És ez magától soha nem fog megváltozni. Ha azonban Kukiföld kiképez egy csomó 
WRQD-fejlesztőt, akkor idővel egyes külföldi cégek itt fogják fejlesztetni a WRQD-jüket, és hazai fejlesztő vállalkozások is létrejönnek. A WRQD-fejlesztők jövedelme magasabb lesz, mint a banánszedőké, és Kukiföld felvirágzik. Persze ez időigényes folyamat, s lehet, hogy néhány fejlesztő a képzettsége ellenére hosszabb-rövidebb ideig még banánföldön fog dolgozni, de idővel megteremtődnek a jobb munkahelyek. Természetesen mindenki ismer olyan valakit, aki találkozott már egyszer egy emberrel, aki látott egy falleológust krumplit sütni a mekiben. Az ilyesmi azonban nem tömeges, és jellemzően átmeneti állapot: sok diplomás kezdi alacsony pozícióban, ahol semmi szükség a diplomájára; viszont idővel jellemzően felküzdik magukat olyan szintre, ami megfelel adottságaiknak és képzettségi szintjüknek. Már csak azért is, mert a képzettebbekben jobban megvan az az ambíció, hogy többet akarjanak; a kohászokból ez a vágy gyakran hiányzik. Mindemellett ne feledjük: Magyarországnak óriási nemzetközi versenyben kell helyt állnia. Ha egy cégnek az a heppje, hogy diplomás portásokat alkalmaz, és Csehországban vagy Romániában talál ilyet, Magyarországon viszont nem, akkor oda fogja vinni a telephelyét. Ha versenytársainknál 40% lesz a diplomások aránya, nálunk meg 20%, akkor egész biztosan megszívjuk.
– Lehet, hogy a termelő területeken szükség van a képzett emberekre, na de nálunk a diákok zöme nem mérnöknek tanul. Tud egy jogász, közgazdász, mozgásművész krumplit kapálni, kocsit gyártani, szenet bányászni? Mit tesznek hozzá ezek a pernahajderek a GDP-hez?
– A magyar gazdaság – mint minden fejlett államé – már régen azon a szinten van, ahol az értékek legnagyobb részét a szolgáltatások, illetve a kreatív iparágak állítják elő. Ma már egy jobb gyárban többen foglalkoznak dizájnnal, kutatás-fejlesztéssel, könyveléssel, jogászkodással, logisztikai tervezéssel, informatikával, marketinggel stb., mint ahányan konkrétan a futószalagnál melóznak. Az, hogy a tonnában mérhető dolgok – vas, búza – jelentik az egyetlen értéket, már az újkőkorban meghaladott szemlélet volt. Ez persze a romantikus lelkületű embereknek és a sztálinistáknak nem tetszik, de hát a valósággal érdemes megtanulni együtt élni nekik is.
– A statisztikákban lehet, hogy fontosak a szolgáltatások, abból azonban mégsem lehet megélni, hogy én levágom a te hajadat, te levágod az én hajamat – így rövid időn belül mindketten éhen halunk.
– A mai gazdaság úgy működik, hogy a Józsi megtermel annyi búzát, ami bőven elég hármunknak. Ő aztán, mivel igénye van rá, és megteheti, kétnaponta megcsináltatja a frizuráját, hol veled, hol velem. Így nekünk is jut búza, Józsi pedig elégedett, mert jó a sérója. Persze ha összeomlik a rendszer, akkor Józsinak sokkal jobb lesz, mint nekünk. Ez esetben viszont kurva gyorsan meg fogunk tanulni kapálni – az ember elég rugalmas tud lenni, ha bajban van. És egyébként annál rugalmasabb, minél képzettebb. Az összeomlásig viszont miért kéne nekünk is búzával vesződnünk, mikor a Józsi sokkal jobb benne?
Folyt. köv.
