A kommunizmus áldozatainak emléknapja és a Terror Háza fennállásának tizedik évfordulója alkalmából.
Sztriptíz
Ami először hullt le rólam:
a levéltár kutatóterme.
Hunyt szemem recehártyája:
színes ablakára emlékszel-e?
Majd az iskolát vetettem le
fájva, és lelkes-boldogan,
mikor plasztik-gyurmává züllött,
mit én lélekként hordoztam.
Aztán röhögve tépdesték rólam
a szabadságot, a ruhát, az embert,
megszoktam a pórázt, a kalodát,
a napot, ha sütött, az esőt, ha vert.
Azt már nem is tudom hogyan,
csak szétfoszlott köröskörül
a könyv, a muzsika, a szellem,
s a liturgia elcsöndesült.
Maholnap a testem sem érzem,
annyit rúgták, motozták, fogdosták,
annyira nem enyém a bőröm,
tán észre se venném, ha lenyúznák?
Óceánig nyúló láthatáromból
szűk alagútba húzódtam vissza.
Mint kútgyűrű fekszik kútgyűrűre,
úgy ér itt csigolyát csigolya.
Egyenes. Nincs rajta törés, se hajlat.
Másnak rabság, nekem tündérpalota.
Gerincnek hívták valamikor rég,
s hajdan közönséges, ma pedig csoda.
Ez rajtam a végső bevehetetlen,
mi már a legmagamhoz tartozik,
ahogy Ferenc dobott le minden göncöt,
s ajka csak Miatyánkot harangozik,
úgy élünk e dióhéj-világban
egy héj alatt, az Atyámmal ketten,
s én körben a széles Óperenciát,
s a Múlt egészét régen eltemettem
De ha egyszer majd ásatni jön
a Végítélet, mint expedíció,
a Régész csak legyint versre, iskolára:
csupa kulturális csízió,
de gonddal nyúl egy sor csigolyához,
s elfüttyenti halkan magát,
mint ki a hüllők új korszakában
ritka kihaló fajt: embert talált
*
mint nyúl az őszi szántásban
Így élek immár harminc éve:
futva, lebukva, újra körülnézve.
Hallgatódzva: hol, ki zuhant földre?
Fontolgatva: várjak-e még többre?
Szétzilálva minden csupasz bokrot,
mert csapda lehet egy kapu, egy oszlop,
s ha befordultam az utcasarkon,
visszanézve: követnek vajon?
Postámat rendre számon tartva:
hiába várok megint egy lapra?
Kivigyázva látogatóm arcát:
az új vádhoz merrôl gyűlnek akták?
Hatszor megrágva, mit tollam elkövet,
hisz nagyító bolházza betűimet!
Az írott árkust este összetépve,
hogy kész legyek a hajnali vendégre.
S tudva, hogy mindez esztelen okosság:
nincs vad, mi örökre elkerülje sorsát,
s arra való minden masina, rádió,
hogy biztosan fogja bokámat a háló.
Hol csapda vágja le a lábam tôbe,
hol én rágom ki magamat belőle,
s míg ketté nem szeli valami a hátam,
élek, mint nyúl az ôszi szántásban!
*
Címer
Emlékszem régi képekre,
hol ősz apát, püspök, király,
felénk kinyújtott két kezén,
ki templomot, ki klastromot kínál.
Övék volt, összegürcölték,
kövekbe fúltak éveik,
s nem hagyták holtukban sem el:
ma már tán rom, de ôrzik képeik!
S ezekkel voltak napjaik,
ezekkel csordultig tele:
hogy nőtt a fal, hogy színesült,
csak ebből állott mindük élete!
Bár így állhatnék majd Eléd:
kezemben: Gyűjtő, Nosztra, Vác,
és még a többi ,,klastromom'',
miket nekem még tán holnapra szánsz!
De akkor most csak békesség!
Míg nő a fal és színesül,
te gürcölj békén, s várva várd,
hogy rád rögződjék mindje címerül!
Lénárd Ödön piarista szerzetes (1911-2003) verseit idéztük. Lénárd Ödön középiskolai tanulmányait a pesti, illetve a kecskeméti piarista gimnáziumban végezte. 1926-ban lépett a rendbe, ahol 1933-ban tett ünnepélyes szerzetesi fogadalmat. 1936-ban szentelték pappá. Budapesten szerzett latin-történelem szakos középiskolai tanári oklevelet. 1937 és 1945 között a kecskeméti és szegedi gimnáziumukban tanított. Az Actio Catholica titkáraként feladatai közé tartozott az iskolák államosítása ellen indított mozgalom ügyeinek intézése. Emiatt 1948. június 17-én letartóztatták és államellenes izgatás címén hat évi börtönre ítélték. A Gyűjtőfogházban és a váci börtönben raboskodott, ahonnét 1953. augusztus 1-jén amnesztiával szabadult.
Mivel nem tette le az államesküt, nem kapott egyházi beosztást. Ezután triciklis kifutóként dolgozott az Óbudai Cipőjavító Szövetkezetnél, majd annak megszűnése után, 1961-ben vízóra-leolvasó volt. Ugyanazon évben újra letartóztatták és összeesküvés címén 7 és fél év börtönre ítélték. Márianosztrán és Sátoraljaújhelyen őrizték, ahonnét 1963-ban amnesztiával szabadult.
Ezt követően adminisztrátorként dolgozott. 1966-ban ismét letartóztatták és először 8, majd összes eddigi ítéletét összevonva 19 évre ítélték. 1977-ben VI. Pál pápa személyes közbenjárására engedték szabadon. 1979-től előbb Budapesten, majd 1985-től Kismaroson vezette az illegálisan alakult ciszterci nővérek közösségét. 1991-ben minden ellene hozott bírósági ítélet semmisnek nyilvánított a Legfelsőbb Bíróság. Papi szolgálatát, amiért háromszor is elítélték, egészen 2003-ban bekövetkezett haláláig folytatta, csakúgy, mint történeti-levéltári kutatásait a kommunista diktatúra alatti egyház életéről.
Emlékezzünk a mai napon a kommunista rendszer áldozataira és a rendszerrel szemben minden személyes áldozatot vállaló hősökre.
