„Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.” (Babits)
Tudjuk persze, hogy az Európai Parlament sok esetben egy politikustemető mindazon politikusok számára, akik már elég kárt tettek otthon, vagy eléggé jelentéktelenek. A parlament valóságos kincsesbányája az ostoba, de legalább agresszív és nagyszájú européereknek. Ezzel együtt is túl nagynak tűnik a lárma: nem látszik valószínűnek, hogy Bolgár György lángszavát visszhangozzák az európai nagyvárosok és mindenki Göncz Kingát követné az eszmebarikádokon. Lárma pedig van – hogyan lehetséges?
Történik persze hivatkozás európai elvekre, szabadságra, egyenlőségre, testvériségre – és ezek valóban fontos dolgok, többször ki is fejtettem már róluk a véleményemet, úgyhogy most nem untatnék vele senkit –; mégis, valamiféle hiányérzete marad a csinnadrattát figyelőnek. Mintha valami fontos ok még hiányozna. Mivel osztjuk Arisztotelész véleményét, miszerint nem érthetünk meg egy dolgot, ha az okát nem értjük, érdemesnek látszik tovább gondolkodni a homályban rejlő okok felől. Annál is inkább, mert az egész jelenség kezelésének lehetséges alternatívái is igénylik a jelenség pontos ismeretét. Miután a dolog története maga a dolog, alább megpróbáljuk áttekinteni a liberális kétségbeesés szellemének fenomenológiáját.
Az emberarcú balliberalizmus bölcsőjét Frankfurtban ringatták. A feladat nem volt egyszerű, hiszen az eredeti eszme – a marxizmus, amely a tervezéspárti gazdasági illúziókon és az intézményesített szabadságjogok iránti tökéletes közömbösségen alapult – igencsak messze esett a klasszikus liberalizmustól. Az alap, melyen a két eszmerendszer násza létrejöhetett, az emberek ártatlanságának, sőt, jóságának feltételezése; valamint az ember fogalmának tökéletes és makulátlan univerzalizmusa, ami azt jelenti, hogy semmiféle különbség nincs ember és ember között. Mindezekből kifolyólag, ha bármely embercsoport nem normakövető módon viselkedik, azért csakis és kizárólag a közelebbről nem meghatározott „többségi” társadalom lehet a felelős.
A társadalomkritika a marxi eszmék követőinek csupán intellektuális csuklógyakorlat, a liberálisok pedig nagyon jók voltak a hátrányos helyzetű csoportok felfedezésében és megszervezésében. Megszervezés alatt azt kell érteni, hogy ha az illető embercsoport nem lenne tudatában a saját hátrányos helyzetének, akkor gondoskodnak e hiányosság pótlásáról, illetve a hátrány megállapításához szükséges ideológiai háttérmunka elvégzéséről. Ezek felől tehát semmi sem állt az együttműködés útjába: egyikük a szabadságban hitt, másikuk az egyenlőségben, a testvériség meg úgyis kiment már a divatból. Maradt azonban egy bökkenő, mégpedig a politikai erőszakhoz való viszony.
A liberális álomgyár mindig is elvetette az erőszakot – virágozzék ezer virág –, ezzel ellentétben a marxista, vagy kriptomarxista baloldal egyenesen rajongott érte. Élt-halt az utcai csetepatékért, a könnygáz szagáért, a lovasrendőrökkel vívott gerillaháborúért – egyáltalán bármiért, ami kevésbé volt unalmas, mint egyszerűen egyetemre járni. A '68-as diákcsíny bukása utáni hetvenes években, akik komolyan vették a baloldali gondolatot, különböző terrorszervezetekben is kipróbálhatták magukat és a felszabadítás ideológiáit. A regényes bankrablásoknak és gyilkosságoknak azonban vége szakadt, a rendőrség előbb-utóbb lekapcsolta és súlyos börtönre ítélte azokat, akiknek nem sikerült Keletre menekülnie. A KGB és más titkosszolgálatok szerepét ezekben az ügyekben sokszor jótékony homály fedi és fogja is fedni.
*
A társadalom azonnali megjobbításának lehetősége – szokványos baloldali eszközökkel, tehát vérrel és puskaporral – nem sikerült, és elmúlt a harmadik világ-biznisz is, amelyben mindenki felszabadultan, a frissen kivívott szabadság boldog önfeledtségével gyilkolta a másikat. A romantikus gerillamozgalmak, mint a Tupamaros vagy a Macheteros közmegelégedésre áttértek a szolid kokainbizniszre, és fürödtek a vidéki mezőgazdálkodás bukolikus örömeiben. A helyzet kezdett katasztrofálissá válni. A baloldaliság ezen közvetlen, őszinte vonulata kiment a divatból, ahogy a hajdan daliás bajnokok is megöregedtek némileg.
Paradigmaváltásra volt szükség. Mivel a forradalmilag felhevült ifjakból többnyire középkorú bizniszmenek lettek valamilyen multi-cégnél, eljött a liberalizmus kora. A közvetlen erőszakról való lemondás megmutatta, hogy vajmi kevés különbség van az addigra jócskán eltorzult liberális elvek és a baloldali megfelelőik között. A maradék kombattánsokat felszívták az éledező környezetvédelmi mozgalmak, a rohamrendőrökkel folytatott harcot felváltották a nagyszabású atomerőműhöz-láncolások – végül is mindegy, hogy miért verekszünk össze a rendőrökkel, csak ne unatkozzunk. A kommunista kísérlet összeomlása további lehetőségeket rejtett magában, megnyitotta az utat a baloldali eszmék emancipációjához – a halottak ugye már nem fenyegetőek.
Úgy tűnt, minden rendben van. Az ütődöttebbeket ez már a történelem végéről és a liberális demokráciák végső győzelméről való ábrándozásra serkentette. Mindez azonban túl későn történt. Mind a liberalizmus, mind a marxizmus nagy öregjei meghaltak már – az utolsó igazi dogmatikus marxista, aki még említésre méltó volt, Althusser 1990-ben. Halottak a frankfurti iskola nagyjai, és halottak, avagy nagyon öregek a dekonstrukciós fekete-misék celebrálói, a posztmodern prófétái is.
Miközben általánosan győzni látszik az átlagos libsizmus, elfogyni látszik a szellemi muníció, és nincs aki újat szállítson. A „szabadság”, az „igazságosság” és a többi intellektuális ábránd üresnek bizonyul, és nincs, aki tartalommal töltse meg őket. A hivatalos ideológiává válás paralizálja az amúgy szárnyaló balliberális szellemet, mert nem egyszerű hivatásos lázadóból hivatalos lázadóvá válni.
Folytatjuk.
