Az alkotmánybírákat nem küldik nyugdíjba, az élet nem a fogantatással kezdődik, a jegybank önállósága nem szűnt meg, a választójogi törvény nem feltétlenül a Fidesz-KDNP-nek kedvez – csak egy pár korrekció Francis Fukuyama napokban megjelent, Magyarországgal foglalkozó írásához.
Nem tudom, hogy mi vesz rá világhírű, nemzetközileg méltán elismert tudósokat, gondolkodókat (félreértés ne essék, nem Bartus Lászlóra gondolok), hogy tárgyi tévedésektől hemzsegő cikkeket írjanak. Korábban például a Nobel-díjas közgazdász, Paul Krugman írt a magyarországi demokrácia végelgyengüléséről, most pedig Francis Fukuyama arról, hogyan veszi át Magyarországon a végrehajtó hatalom az uralmat az állam egyéb szervei felett.
Ahhoz természetesen nem veszem a bátorságot, hogy azt állítsam: Fukuyama egy tájékozatlan nyugati percértelmiségi, aki Guy Verhofstadt és Konrád György szellemi kenyerén él nap mint nap. Fukuyama globális respekttel rendelkező filozófus, akinek lehet vitatni életművét (most nem fogok közhelyesen azon lamentálni, hogy a történelem tényleg végetért-e), de könyvei vitathatatlanul ott lesznek majd évtizedek múlva is a politikai könyves- vagy Kindle-polcokon.
Éppen ezért meglepő, hogy az elmúlt jó pár hónap magyar kormányzati döntései közül Fukuyama azokat kritizálja, amelyek éppenséggel védhetőek. Ez a jobbik eset – a rosszabbik az, hogy egyenesen úgy ír le valamit tényként, hogy az nem igaz. Mindezt persze azon végső, nemes cél érdekében, hogy deklarálni lehessen: valójában nem is az új alkotmánnyal van a baj, hanem azzal, amit ki lehet olvasni belőle. Azonban vegyük sorra Fukuyama konkrét állításait, amire mindezt alapozza.
1. Az Alaptörvény szerint az élet a fogantatással kezdődik. Ez egész egyszerűen nem így van. Nem lehet rá mást mondani, nem ez áll a szövegben. Hanem az, hogy „a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg”. Ez azonban – ahogyan azt Jakab András is leírja Alaptörvény-kommentárjában – nem jelenti azt, hogy „új” alapjog keletkezne. Ez egy ún. „objektív életvédelmi kötelezettség”, mely szubjektív jogot nem jelent, „még csak azt sem tartalmazza, hogy a magzat ember lenne”. Az Alkotmánybíróság – folytatja Jakab – a magzatra vonatkozó életvédelmi kötelezettségét eddig is alkotmányos kötelességének tekintette (ld. 64/1991. (XII. 17.) AB határozat), „vagyis ez érdemi újdonságot nem jelent”. Egyébiránt a hatályos magyar joganyag részét képező, a gyermekek jogairól szóló ENSZ-egyezmény preambuluma is úgy fogalmaz, hogy „a gyermeknek különös védelemre van szüksége, születése előtt és születése után”. És még egyébirántabb, „az abortuszszabályok szigorításának ugyanúgy határt szab az anya emberi méltóságból levezetett önrendelkezési joga”.
2. Az Alaptörvény a házasságot férfi és nő kapcsolataként definiálja. Ha ez újdonság lenne, az Orbán-rezsim klerikálreakciós innovációja, szerintem az se jelentene bajt. De itt sem erről van szó. Ahogyan azt az Alkotmánybíróság 2008-as határozatában kifejtette, „a mai alkotmányok, és a házasságra és családra vonatkozó rendelkezések összefüggéséből levezethetően a magyar Alkotmány is a férfi és nő közötti házasságot tartja értéknek, és azt védi [...] az Alkotmánybíróság értelmezésében tehát a házastársak különneműsége fogalmi eleme a házasságnak”. Azaz – és újra hivatkozunk Jakabra – „a házasság alkotmányjogi fogalma az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint jelenleg is csupán férfi és nő közötti kapcsolatot jelent [...] tehát az alkotmányozó nem változtatott a a jogi helyzeten”. Hoppá.
3. A végrehajtó hatalom gyengíti a rajta kívül álló intézményi fékeket, pl. azáltal, hogy lejjebb vitte az alkotmánybírákra vonatkozó nyugdíjkorhatárt. Szintén valótlan állítás, nem felel meg a tényeknek. Való igaz, hogy az új Alaptörvény (26.cikk (2) bek.) és a bírák jogállásáról szóló új törvény (90.§ ha); 230.§ (1)-(3)) az öregségi nyugdíjkorhatárhoz igazítja a bírák jogviszonyának megszüntetését, ami jelenleg 62 év (a szabályozás a Bizottság kifogásainak nyomában vélelmezhetően változni fog). Azonban az alkotmánybírákra nem ezen jogszabályi helyek, hanem az Alkotmánybíróságról szóló törvény vonatkozik, mely kimondja, hogy „az Alkotmánybíróságban betöltött tagság megszűnik [...] a 70. életév betöltésével”. Ez így volt a korábbi AB-törvényben is, szóval itt sincs semmi változás.
4. A végrehajtó hatalom gyengíti a rajta kívül álló intézményi fékeket, pl. azáltal, hogy felszámolja a jegybank függetlenségét. Lehet ilyeneket írni, de ha az emberi megnézi pl. az Európai Bizottság kifogásait, ott a legislegdurvább az az, hogy nem értik, mi fán terem a „súlyos kötelezettségszegés”, mint felmentési ok (ami a korábbi jegybanktörvényi szabályozásnak is része volt, by the way). Bár az nyilvánvaló, hogy Simor András ellen politikai támadások indultak (a politikában milyen támadások induljanak, bársonyosak?!), az MNB fennálló jogi-intézményi függetlenségéhez nem nyúltak (a jegybanki vezető tisztségviselők fizetéscsökkentését azért nehéz ennek minősíteni; a PSZÁF-MNB összeolvadás pedig deklaráltan nem a jelenlegi jegybankelnöki ciklus alatt akarta megvalósítani a kormányzat. Amúgy meg fenti ügyben – kevés kivételtől eltekintve – a magyar kormány visszavonulót fújt). Részletes kifejtés itt.
5. A végrehajtó hatalom gyengíti a rajta kívül álló intézményi fékeket, pl. azáltal, hogy „átveszi a hatalmat a médiahatóság felett”. Az új médiaszabályozást sokan, sokféle szempontból kritizálták – én védtem. Azonban akár a Bizottság korábbi kifogásait, akár az Alkotmánybíróság legutóbbi, vonatkozó határozatát vesszük alapul, azt senki sem kifogásolta érdemben, hogy 1. az NMHH elnökét – csakúgy, mint korábban a Nemzeti Hírközlési Hatóság elnökét – a Miniszterelnök nevezi ki; 2. 2. a Médiatanács tagjait – csakúgy, mint korábban az ORTT tagjait – az Országgyűlés választja. Itt is felhívom arra a figyelmet, hogy a korábbi ORTT-ben szintén – az elnökkel együtt – aktuális „kormánypárti” többség volt. Azaz egész egyszerűen nem igaz, hogy a kormány mint végrehajtó hatalom átvette volna az uralmat a médiahatóság felett.
6. A végrehajtó hatalom gyengíti a rajta kívül álló intézményi fékeket, pl. azáltal, hogy a Fidesz számára kedvező választójogi rendszert alakított ki. Tételesen cáfolható. A) Aki ma, igencsak turbulens politikai viszonyok között kikalkulálja, hogy majd a következő választások alkalmával az újonnan meghúzott választókerületi határokon belül milyen eredményt fog elérni, az talán ne is cikkírással, hanem kormányzati jóslással foglalkozzon. B) Az új választójogi törvény – pláne figyelembe véve, hogy az összegyűjtendő kopogtatócédulás számát végül levitték 1500-ról 1000-re – kifejezetten könnyebbé teszi a jelölt –, és pláne az országos lista állítását. Utóbbi kapcsán fontos megjegyezni, hogy ha az adott párt képes országos listát állítani, akkor valóban országosan – nem csak virtuálisan – lehet rá szavazni.
És ezt így hogy? Úgy, hogy a korábbi szabályok értelmében egy egyéni jelölt állításához min. 750 ajánlószelvény kellett. Egy területi (megyei) listát csak az a párt állíthatott, melynek az adott megye választókerületeinek egynegyedében – de legalább kettőben – volt két „érvényes” jelöltje. Országos kompenzációs listára (erre ugye a korábbi rendszerben közvetlenül nem lehetett szavazni) akkor volt jogosult egy párt, ha képest volt hét területi listát állítani. Erre persze lehet azt mondani, hogy de hát ez tök jó, hiszen akkor elegendő hét kisebb megyében területi listát állítani, és máris van országos kompenzációs lista. 2x750=1500, 1500x7=10.500. Igen ám, csakhogy ezzel semmire se lehetett menni: az általános politikai tapasztalat alapján – egyetlen kivétel: KDNP, 1990 – csak az a párt tudta megugrani az 5 (tudom, '90-ben még 4) %-os küszöböt, mely valamennyi megyében állított területi listát. Mert valójában ez jelentette azt, hogy az adott párt(listá)ra az egész országban lehetett szavazni. Ehhez viszont alaphangon kellett vagy 37.650 ajánlószelvény (49 választókerületszer 750), tehát egy országosan valóban teljesen kiépült pártszervezet.
Mi van most? Hát az, hogy a majdnem megfelezett számú egyéni választókerületekben (176-ból lett 106) elegendő 1000 ajánlószelvényt összegyűjteni egy képviselő-jelölt indításához. Területi lista már nincs, a valódi országos lista állításához pedig elegendő 27 választókerületben – de legalább kilenc megyében és a fővárosban – egyéni jelöltet állítani. Ez durván 27.000 kopogtatócédula összegyűjtését teszi szükségessé ahhoz, hogy az ország bármely településén az adott párt listájára lehessen szavazni. 27.000 kevesebb mint 37.650? Kevesebb. Kedvezőbb ez így a Fidesznek, mint a korábbi? Nem.
7. A végrehajtó hatalom gyengíti a rajta kívül álló intézményi fékeket, pl. azáltal, hogy gyengítette a törvényhozói kontrollt a költségvetés kapcsán. Most akkor mi a baj? Eddig az volt a baj, hogy a kétharmados túlhatalom bármit megtehet. Az új Alaptörvény Fukuyama által citált része – gondolom, hogy erre gondol – kibővíti a három tagú Költségvetési Tanács jogköreit, méghozzá elég szélesen, ezzel „gyengítve” nem csak a törvényhozói, de végső soron a költségvetési törvényjavaslatot benyújtó kormányzati hatalmat is. A büdzsé elfogadásához ugyanis a KT előzetes hozzájárulása szükséges, mely vizsgálja az Alaptörvény által előírtakat; vagyis azt, hogy „az Országgyűlés nem fogadhat el olyan központi költségvetésről szóló törvényt, amelynek eredményeképpen az államadósság meghaladná a teljes hazai össztermék felét [...] Mindaddig, amíg az államadósság a teljes hazai össztermék felét meghaladja, az Országgyűlés csak olyan központi költségvetésről szóló törvényt fogadhat el, amely az államadósság a teljes hazai össztermékhez viszonyított arányának csökkentését tartalmazza”. (Alaptörvény 36.cikk (4)-(5) bek.) Ha nincs „fék és egyensúly”, az a baj, ha van, az?
8. Bizonyíték Orbán hatalomgyakorlásának stílusára, ahogyan „átnyomta” a Parlamenten tavaly az új Alaptörvényt. Az a kérdés, hogy nem volt elég vita és konzultáció? Egyrészről azért volt, bármilyen cinikusan hangozzék is ez. De elöljáróban: miről szólt 2010-ben a második forduló? Mivel kampányolt az MSZP, mivel próbálta magához csábítani az LMP-t, az MDF-et, és mindenki mást, akit a „demokratikus” oldalon talált? Hát azzal, hogy oké, a Fidesz-KDNP már megnyerte a választásokat, de ha „túlnyeri” magát, akkor itt kétharmad lesz és új alkotmány! Tehát a választók igenis abban a tudatban járultak az urnákhoz 2010 április 25-én, hogy már bizonyosan Orbán-kormány alakul, a kérdés csak az volt, hogy alkotmányozó többséggel-e a Parlamentben vagy anélkül. Úgy döntöttek, legyen kétharmad. És egy igazi demokrata elfogadja a választók többségének akaratát, ugye?
Egyébiránt azt, hogy új alkotmány fog készülni, hivatalosan már 2010 nyarán bejelentették; nem sokkal azután meg is alakult egy hat fős „alkotmányozó bizottság”, mint a miniszterelnök tanácsadó testülete. Ezek után 2010 júniusában megalakult az Országgyűlés Alkotmány-előkészítő bizottsága. A bizottság érdemi tevékenységének kétharmad részében a demokratikus ellenzék is részt vett, onnan csak 2010 novemberében vonultak ki, az ominózus alkotmánybírósági hatáskör-szűkítésre hivatkozva. Az Alaptörvény elfogadását ezek után megelőzte egy – igen, kommunikációs célokat szolgáló – nemzeti konzultáció (de rögzítsük, hogy ez is volt) és egy 2011. március 21-től április 18-ig tartó, tehát majdnem egy hónapos országgyűlési vita (Amelyet a demokratikus ellenzék – szintén önszántából – bojkottált. Illetve annyira azért mégsem, mert jegyzőik hivatalból részt vettek az üléseken, képviselőik napirend előtt felszólaltak – majd az alkotmányozás után visszatértek padsoraikba, mintha részükről minden rendben lenne).
És még valami: a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon széleskörű konzultáció részeként születtek meg az átfogó alkotmánymódosítások? Nem. „Petrétei Jóska és szűk csapata” nyilvánosságra hozta alkotmánykoncepcióját 2006-ban? Nem. Mindazonáltal nem állítom azt sem, hogy az Alaptörvény politikai előkészítése flottul ment volna. Viszont azt állítani, hogy az új alkotmányt csak úgy „átnyomták”, több mint félrevezető.
9. Orbán tönkretette a magyar gazdaságot. Rendben, lehet arról vitázni, hogy jó-e a gazdasági irányvonal, vagy sem. De így odabökni egy ilyen mondatot, anélkül, hogy legalább megjegyeznénk, hogy azért 2010 előtt se volt itt minden gazdaságilag fenékig tejfel, az elég érdekes. Nem abba akarok most belekezdeni, hogy „bezzeg az előző 8 évben…” – de kérem. Ne tegyünk már úgy, hogy „a jogállamiság demokratikus kultúrájának megcsúfítása” mellett a magyar jobboldal lenne felelős az ország legatyásításáért is. Mert mindannyian tudjuk, hogy nem.
Mi hát fenti, téves állítások végkövetkeztése Fukuyamánál? Az, hogy „Orbán’s behavior betrays an authoritarian thin skin that would rather ban opposition than engage with it” – magyarán Orbán valójában egy autoriter izé, aki inkább betiltatná az ellenzéket, semmint szóba állna vele. Írja ezt akkor, amikor egymást érik az ellenzéki tüntetések és kongresszusok.
