„Tévedéseik fele azzal a végzetes hajlamukkal függ össze, hogy megszűnnek gondolkodni mindenről, ami már nem kétséges számunkra.” (John Stuart Mill: A szabadságról)
 

  1793. január 21-én egy nem túl tehetséges, középszerű, ám mindenképpen jóindulatú és ártatlan ember lépett a vérpadra, hogy a guillotine nevű elmés szerkezettel a fejét vegyék – e szerkezet működtetése később metronómszerű rendszerességgel történt, ahogyan Hegel mondta – a szabadság kora beköszöntött. Emberáldozatokat már előbb is hoztak a szabadság oltárán a csőcselék vérszomjának csillapítására, a király feláldozása azonban más volt. Gyilkosai alig több mint egy évvel követték a vérpadon, a forradalom jó étvággyal nekiállt felfalni gyermekeit. A király sorsát – hóhérain kívül – magának is köszönhette, hiszen, jó szándékú ember lévén, nem volt hajlandó gyilkolni a hatalomért. Nem értette az idők szavát.

  Utóda a trónon, a kis korzikai – akinél kevesen ismerték jobban a forradalmi nép lelkét – azt mondta a Tuileriák ostroma után: „ha ezek közül (ti. a forradalmárok) vagy hatszázat leágyúztak volna a többi még most is szaladna”. És valóban, ő nem is habozott a történelem során először ágyút bevetni a nép ellen, átütő sikerrel; ő már a szabadság korának embere volt. A szabadság magasan lengő zászlai alatt masírozó hadak először Franciaországban mészároltak le tízezreket, majd áldásos tevékenységüket immár Napóleon auspiciumai alatt  kiterjesztették egész Európára. Ekkor és ezután is patakokban folyt a vér.

  A szabadság iránti lelkesültség végigsöpört Európán. Költemények és filozófiai rendszerek dicsőítették és szólítottak fel az érte való harcra. A hangsúly persze nem a szabadság tartalmán volt, hanem a szabadság fogalmi ellentétének gondolt rabságon. Ellenség, rabtartó akadt bőven, az egyház, a monarchiák, így hát a szabadságért halálba menők csatakiáltásait visszhangoztatták a királyi paloták és templomok. A lángoló tekintetű szabadságharcosok nem tudták ugyan, hogy mit is akarnak, azt azonban tudni vélték, hogy mit nem – az elnyomást, bármit jelentsen is ez. Pontosan ezért a szabadság oltárai ott tündöklöttek a legtovább és a legfényesebben, ahol a szabadságért folytatott harc újra és újra elbukott. A baj ott kezdődött, ha győztek a szabadság erői.

  A szabadság iránti hevület két egzotikus emberfajtát kapott el leginkább: a művészeket és az írástudókat, az írástudókat és közülük is az egyetemi ifjúságot. Általában ők voltak azok, akik „meg is haltak azzal furcsa, konok hősiességgel, amire csak bölcsészhallgatók képesek” – ahogyan Szerb Antal mondta. A művészek vonzalma a szabadság eszméjéhez érthető, hiszen az általuk látogatott italmérésekben évezredek óta forradalmi a hangulat úgy este hat után, ezáltal egyfajta forradalmi rutin tapasztalható náluk.

  Más kérdés az értelmiség szerepe. A középkorban – a reneszánsz itáliai intermezzójától eltekintve – az írástudók jellemzően egyházfik voltak. Ők voltak a tanárok, a titkárok, a trón mögött álló tanácsadók, gyóntatók és terjedelmes művek szerzői. A reformáció megváltoztatta ezt. A protestáns országokban az egyház vagyonát elvették, a szerzeteseket szétkergették, és ott álltak értelmiségiek nélkül. (Nem tudták, hogy micsoda kivételes, áldott pillanata ez a történelemnek.) Igény mutatkozott világi írástudókra és ahogyan lenni szokott, ezen igény ki is elégíttetett. Az új rend hamarosan olyannyira népszerű lett, hogy a katolikus országokban is elterjedt, így beköszöntött a skriblerek kora. A toll és kalamáris nemessége – helyét keresvén a világban – nem feledkezett meg a konkurenciáról, így kapóra jött számára az „elnyomás” elleni harc, melyet a trón és az egyház szövetsége testesített meg. A szabadságért folytatott harc minden felvilágosult elme számára kötelező lett, divatba jött a szabadság.

  De hát mi is a baj a szabadsággal? Hiszen nincs ember aki ne szeretne szabadon élni, bár szinte bizonyosan nem tudná megfogalmazni, mit is ért ezen. A legtöbben, úgy vélik: „mindent szabad, ami nem árt másoknak”. Ez azonban sajnálatos módon nem jelent semmit, ha konkrét estekre kívánjuk alkalmazni. A szabadság tartalmának meghatározásában nem segít, hiszen mindannyian különböző vágyakkal és lehetőségekkel bírunk, melyek gyakran ellentmondanak egymásnak. Ilyen esetekben nem tehetünk mást, külső segítséghez kell folyamodni. Ez a külső segítség az állam, a hatalom, amely taxatív szabályokkal kijelöli szabadságunk határait, azonban a hatalom – mint azt liberális barátainktól tudjuk – lényegénél fogva ellensége a szabadságnak.

  Az a sajátságos helyzet áll tehát elő, hogy a szabadság egyedüli letéteményese és garantálója egyben a szabadság korlátozója, ellensége is. A mégoly demokratikus módon létrejött hatalom ugyanis – bármily fájdalmas is ez – minden esetben valakik hatalma. Konkrét személyeké, akiknek konkrét és egyéni céljaik vannak, melyek eltérhetnek és el is térnek a többiekétől. Azt állítani pedig, hogy ezen szándékok nem ártanak másoknak, igencsak merész kijelentés. A szabadság határainak megvonása végső soron mindig önkényes: mindig vannak jó érvek arra, hogy ne ott húzódjanak, ahol éppen húzódnak. A határok a társadalmat alkotó heterogén és heteronóm csoportok mindenkori harcától, erőviszonyaitól függ, alávetett a mindenkori hatalom érdekeinek, de – mint látjuk – akár a divatnak is.

  További problémát okoz, hogy a szabadságnak nem csak külső, intézményes, jogi feltételei vannak, hanem belsők is. Mit sem ér ugyanis a participatív, demokratikus részvétel lehetősége, ha valaki nem rendelkezik kellő tájékozottsággal és kellő motivációval a közügyekben való részvételhez. Az iskolázatlanság, az érdeklődés hiánya, de akár a mindennapos túlélésért folytatott kimerítő harc is elégséges okai lehetnek, hogy valaki ne tudjon részt venni a közösséget érintő ügyekben. Az általános választójoghoz kötődő dogma – mely elsősorban az „igazságosság” hasonlóan üres és kétséges fogalmához kötődik – mindenkit felruház a lehetőséggel, hogy beleszóljon ezekbe az ügyekbe, függetlenül attól, hogy rendelkezik vagy sem azokkal a képességekkel és információkkal melyek ehhez szükségesek.

  Ebben a helyzetben a tömeg kiszolgáltatottá válik mindenféle manipulációknak és kóklereknek, ezért ellenezték az általános választójogot a szabadság olyan bajnokai, mint Kant vagy Mill. Ezzel kapcsolatban igen érdekes kérdés az is, hogy mennyiben számít a szabadság korlátozásának az, amikor azáltal akadályozok meg valakit valamiben, hogy ráveszem valami olyan cselekvésre – álnokul ígérgetve, vagy egyszerűen megtévesztve –, amely ellentétes valódi érdekeivel. A szabadság - helyesebben a választási lehetőségek - efféle korlátozása a tömegdemokráciák rendes működési formájává vált. A választók sohasem ismerhetik a hatalom képviselőinek valódi szándékait, csak a média által közvetített felületes és sokszor hazug képet látják. Mi több, mikor az ígéreteket szembesíteni kell a valósággal, akkor is ugyanazokra a manipulátorokra vannak utalva, akik előzőleg megtévesztették. Szabadsága hamis látszat csupán, mely elfedi végletes kiszolgáltatottságát és manipulált voltát. Ha azonban a manipulációt is a szabadság korlátozásaként fogadjuk el, akkor kinyitjuk Pandóra szelencéjét és hamar oda jutunk, hogy szabadság egyáltalán nem létezik, hiszen a manipulátorok sem szabadok, hanem rabjai saját hatalmuknak. Cselekedeteiket a hatalom megtartásának szükségszerűsége irányítja, a lehető legritkábban teszik azt, amit maguk szeretnének.

  A szabadság álom csupán, melyet a magát korlátlannak vágyó ember álmodik. Végletes és harcias formában felfogva ez az ábránd hamar devianciává válik, a bűn igenlésévé, hiszen mindent szabad – vagy semmit –, ahogyan az elbizakodott gazdag társadalmak megrészegült lelki szegényei hirdetik. Kevés bomlasztóbb és káros dolog van, mint az így felfogott szabadság. Ebben az értelemben a szabadság ellentéte már nem az elnyomás, hanem az önfegyelem és a normakövetés, a szabadság többnyire devianciákba és tudtamódosító szerek mértéktelen használatába torkollik, hogy valóban rabbá legyenek a szabadság leghangosabb hívei.

  Korántsem állítom azt, hogy a szabadság eszméjének nincs megfogható értelme. Ez az értelem azonban nem jogokban ragadható meg. Minden ember számára akkora szabadság adatik meg, amekkorát az a közösség biztosít számára, amelyben él és amekkorával élni tud. Ezt nem jogi konstrukció, vagy hangzatos nyilatkozat biztosítja, hanem a konkrét, történetileg kialakult és a szokások által szentesített valóság. A látszattal ellentétben a szabadság nem egyéni, hanem közösségi dolog.

  Jelen szabadságunk szüleink, nagyszüleink, őseink küzdelmei, munkája szerint való – az ő vállukon állunk. Ez azonban inkább lehetőség, keret, melyet mindenkinek magának, egyéni képességei szerint kell kitöltenie. Normális ember tudja, vagy legalábbis egy bizonyos életkor után megtanulja a saját szabadságának határait, és azt is tudja, hogyan kell a közösség adta keretek között kiterjeszteni azokat, ha kevesli őket. Mindenki annyira szabad, amennyire megérdemli.