Vendégszerzőnk, Sipos Éva cikke

  Szokatlan és kellemetlen meglepetés lehetett az orosz miniszterelnök számára, hogy jókívánságok helyett melegebb vagy – orosz módra – inkább hidegebb éghajlatra kívánják az emberek. Karácsonyi beszédében már Kirill pátriárka is jobb belátásra próbálta bírni az immáron egy hónapja a tüntetések kereszttüzében álló kormányfőt.

  Oroszországban a december 4-i parlamenti választások óta a hétvégék elengedhetetlen eleme az utcai demonstráció – a választási csalások kivizsgálásának, új választások kiírásának és Vlagyimir Putyin miniszterelnök politikai életből való távozásának követelése. Az utolsó nagy tüntetésre éppen a nyugati kereszténység karácsonyán, december 24-én került sor. Ekkor százezres tömeg vonult utcára Moszkvában, hogy hangot adjon elégedetlenségének. Ilyen méretű tiltakozó akció a Szovjetunió felbomlása óta nem volt Oroszországban.

  Az újév, illetve az ortodox karácsony átmenetileg bizonyos fokú megnyugvást hozott ugyan a moszkvai demonstrációk történetében, a téli vakációt szülővárosában, Szentpéterváron töltő Putyin számára az orosz egyház feje mégis felejthetetlenné tette az ünnepeket. Televíziós beszédében a pátriárka nem csak arra hívta fel a politikai vezetés figyelmét, hogy nagyon rossz jel lenne, ha nem vennének tudomást az utcai tömegtüntetésekről, és nem változtatnának hozzáállásukon. Az egyházfő nem átallott az 1917-es eseményekre visszautalni – mondván, ha az akkori demonstrációk békés mederben zajlottak volna, és nem torkollottak volna véres forradalomba, akkor Oroszország lakossága ma a jelenlegi 140 millió fő duplája lenne, és a gazdasági fejlődés tekintetében a „Nagy Medve”, ha maga mögé nem is utasítaná, de legalább kihívója lehetne az Egyesült Államoknak. Érdekes párhuzam.

  A korábban elképzelhetetlen méreteket öltő tiltakozásokat elnézve, illetve a pátriárka szavait hallgatva elgondolkozhat az ember: vajon merre tart Oroszország? Vajon a demonstrálók csak a társadalom egy szűk szegmensének elégedetlenségét jelenítik meg, vagy a Putyinnal szembeni ellenszenv szélesebb rétegeket jellemez? (A közvélemény-kutatások eredménye – a december közepén végzett felmérések szerint a megkérdezettek csupán 36 százaléka voksolna Putyinra, szemben a 2007-ben mért 79 százalékkal – mindenesetre az utóbbi feltételezést támasztja alá.) Értelmezhetjük-e úgy az eseményeket, hogy a 2000 óta az ország élén álló elnök, illetve kormányfő elvesztette az „irányított demokrácia” feletti irányítást?

  Amennyiben Putyin nem lesz képes a KGB-s múltjából eredő „kemény kéz” imázsát levetkőzni, és nem tesz lépéseket a bizalom helyreállítása érdekében, vajon mi garantálja a tavaszi elnökválasztás legitimitását? Érdekel-e ez a kérdés a jelenlegi vezetésből bárkit is? Mi van, ha az elnökválasztás első fordulójában nem gyűlik össze az 50 százalék plusz egy szavat, és a garantált győzelem csak a második fordulóban jön el? Az elszenvedett presztízsveszteség vajon okoz-e torzulást Putyin legendásan kemény lelkében? És végül: kihatnak-e ezek a folyamatok ránk bárhogy is?