Karácsony napján hódoljunk együtt a teremtett világ tökéletlen tökéletessége előtt. Így tett egykor az amerikai Wilson Alwyn Bentley is. Az előző századfordulón Vermont államban élt Bentley egyszerű jenki parasztból képezte ki magát makrofotográfussá, mivel gyerekkora óta érdekelték a kristályok. Bentley mintha egy jellegzetes édes-bizarr Alessandro Baricco-regényből lépett volna elő: az autodidakta széplélek egész életében a felhők, a köd és a csapadék minden formájának tanulmányozásának és megörökítésének szentelte életét. Bentley az ember örök kíváncsiságának és az előző századfordulót meghatározó, gyermeki naivitással vegyes határtalan optimizmusnak a példája: abban a korban élt, amikor még hitték a kiművelt emberfők, hogy a világ megismerhető, feldolgozható, katalogizálható és megszelídíthető – csakúgy, mint az emberiség, az ember maga. Aztán jött egy huszadik század.
Bentley úgy fotózott, hogy hóesésben fekete bársonyra fogta föl a pelyheket, s igyekezett az elolvadás vagy az elpárolgás előtt lefotózni őket. Több ezer képet készített róluk, amelyeket most a vermonti Jericho városka történeti társasága által fenntartott, szerény honlapon lehet megtekinteni (via Cilicsirip). Mi válogattunk belőlük egy párat, de érdemes átkattintani is.
„A mikroszkóp alatt felfedeztem, hogy a hópelyhek a szépség csodái; és szégyenletesnek tartottam, hogy mások nem látják és nem ismerik el ezt a szépséget. Minden kristály a formatervezés mestermunkája volt, és soha nem ismétlődött meg egy formázat sem. Amikor egy hópehely elolvadt, a forma örökre eltűnt. Annyi szépség eltávozott, nyom nélkül” – mondta egyszer idős korában az akkor már „Hópihe” Bentley-nek nevezett öregúr.
Wilson Alwyn Bentley 1931-ben halt meg tüdőgyulladásban, miután hat mérföldet futkosott egy hóviharban, hópelyhek után vadászva a fényképezőgépével.
*
És most a jégkristályok tiszteletére hallgassuk meg Björk idei, a szokásosnál kevésbé egzaltáltabb, Biophilia című panteista lemezéről a Crystalline-t, a zseniális Michel Gondry rendezésében.
