2011-ben elkészült a Rumnapló filmváltozata, és most már hivatalosan is kijelenthető: Hunter Stockton Thompson a nagyközönség számára is emészthetővé vált. Néhány filmes szakembernek sikerült őt megrágnia és díszes porcelántányérra köpnie, majd selyemszalvéta mellé tennie, hogy az étlapon a populizmus címszó alól választóknak feltálalhassák.

  Plázássá turbózott egykori kultmoziban éri meg igazán megnézni Hunter S. Thompson regényének – halála után készült – hollywoodi változatát, az önellentmondás ugyanis így éri el tetőfokát. A film tökéletesen semmitmondó plakátja az író kilétéről mit sem sejtő Johnny Depp-rajongókat csalja a vászon elé, és aztán őket is tartja ott. Vagy őket sem.

  Számukra tájékoztatásul a moziszékekre tettem volna, hogy a film unalmas perceiben olvasgathassanak: Hunter S. Thompson az új újságírás egy ágának, a gonzónak az atyja. A mindenféle drogoktól és alkoholtól függő egykori író és zsurnaliszta impresszionista, szubjektív megközelítésmódja a ’70-es évek Amerikájába robbant be, bár jó ideig nem tudott vele mit kezdeni a világ nagyobb része. A hétköznapi riportok fikciós felturbózása, a tudósító, mint résztvevő megjelenítése, a stílus előtérbe helyezése bizonyos médiumoktól ma is idegen – némelyeknek viszont nélkülözhetetlen alkotóelemévé lett. És akár elismerjük, akár élvezzük, akár használjuk a stílusát, akár nem, alakja, tevékenysége kitörölhetetlen az irodalom, illetve az újságírás történelméből.

  Ahogy a jó alkohol az évekkel megérik – és ezt Thompson nyilván jól tudta – úgy a Rumnapló története is zamatossá válhatott volna az alatt a 37 év alatt, amíg a könyv, majd a további 13 alatt, amíg a film megjelenhetett. Talán így is történik, ha HST 2005-ben nem lesz öngyilkos, és helyette a rendező Bruce Robinson lábára lépked a filmgyártás bizonyos pillanataiban. (Ugyanakkor az is lehet, hogy ez esetben mára sem készültek volna el a tekercsek.) A sztoriból gondosan leszűrték a szerves, eredeti részeket, és jó alaposan beglicerinezték az egészet, hogy csússzon. A filmben beteljesül az újságírás doktorának Amerikai Álma – a valóságban ez sohasem történt meg.

  A 2011-es Rumnaplóban jobban csillognak az autók, zöldebbek a pálmafák, fehérebb a homok, kerekebbek a női idomok, a főhős pedig jólfésültebb, mint a ’61-ben született könyvben, és mellékesen a fél sztorit átírták. Ezt még csak megértenénk, elfogadnánk. Arra viszont, hogy az újságírás doktorának megdicsőülésére, és a valószínűtlen hepiendre miért kell mondjuk 90 perc helyett 120-at várni, nem találni racionális magyarázatot. A Hunter S. Thompson tolmácsolása helyett inkább egy egyéni regényváltozatot összeeszkábáló rendező-forgatókönyvíró munkájából a kevesebb is elég lenne. Johnny Depp is mintha megöregedett volna a Félelem és reszketés - HST egy másik műve, ahol szintén a még kevésbé ismert karibi kalóz parádézik - óta. Talán jót tett volna neki néhány hét az íróval, hogy előhozza magából mindazt, amit az alkoholizmus és a drogfüggőség tüneteinek megjelenítéséről egykor megtanult. Jobb híján egykori alakításának felidézése. Esetleg Hollywoodból kellett volna kevesebb: ez volt ugyanis, ami nem hagyta, hogy a Puerto Ricó-i rum párája minden képkockát átjárjon. Tény, hogy nem gonzó, csupán pre-gonzó mű feldolgozásáról van szó, de ez nem mentség.

  Pedig az el nem ismert, újra és újra pohárért nyúló írók iránt ma rajong a közönség: azonosul velük és egy-két órára elhiszi, létezik az az álomvilág, ahol a folyamatos mámort a főnök tolerálja, de legalábbis mindig van miből újabb üveget venni. Nem mellesleg a luxushoz szokott szépségkirálynők is zsigerből buknak rá. Rajongani lehet Paul Kempért (Johnny Depp) is, hiszen bár a film végére állás és pénz nélkül, ellenben egy bírósági idézéssel és néhány igazán befolyásos ellenséggel a sarkában ücsöröghet a lepattant, víz nélküli albérletében – és még az álomcsaj is eltűnik –, de akarva-akaratlanul mégis az újságírás hősévé, az önmagát bértollnoknak el nem adó tehetséges szerencsétlenné válik. A film akár a nézőre is bízhatja, hogy Kemp kizárólag saját döntése, vagy inkább az események alakulása miatt esik el a jól fizető korrupciós ügy rá osztott feladataitól, de végeredményként a főhős a mennybe megy.

  Az egykori kemény alkoholista rendező, Bruce Robinson ugyan átmenetileg újra felvette a poharat, amíg a forgatókönyvvel bajlódott, de a mű egy jelenetéről példát lopva egy kis folyékony LSD-t is ráküldhetett volna, hátha jobban átjön a darab, illetve az író esszenciája. A Félelem és reszketésben átjött, de azt - Thompson akarata ellenére – nem Robinson csinálta.

  Terry Gilliam ’98-as kultfilmjében bárki elkaphatja HST lényének lényegét, a gonzó egyébként megfoghatatlan, alaktalan egészét. Ott az ámokfutás még megállíthatatlannak tűnik, Depp energikus, a drogoktól boldog, a hallucinációk végtelen folyamában pedig a nézőnek sincs ideje azon gondolkodni, kimenjen-e kávéért. A főszereplő az író ruháit hordja, sőt Depp haját is Thompson vágta le, nem egy mesterfodrász, és látszik: a sztori atyja még meszkalin-kokain-viszki-álmában is a forgatáson ugrált és akadékoskodott. Meg úgy egyáltalán. Gilliam munkája nyomán kiugrik a vászonról a ’70-es évek, és a közönség ölébe ül – nem úgy, mint a hollywoodi Rumnaplóban, ami néhány erősen háttérbe szorított történelmi körülménytől eltekintve akár napjainkban is játszódhatna.

  És nem úgy, mint a ’80-ban készült komédiában, az Ahol a bölény…-ben, amelyből szintén a nézőtérre kiabál a zsurnalizmus beatkorszaka, és dübörög a Bill Murray-vel átitatott Thompson. A rajongók szerint a legkiválóbb HST-adaptációról van szó – a 2011-es Rumnapló próbálkozás után nyilván továbbra is -, és fejből idézik annak bármely részletét bármiféle, a filmiparral szembeni ellenérzés nélkül. Bár az író utálta a forgatókönyvet annak első betűjétől az utolsóig, és érthetően gyűlölte, hogy kitiltották a forgatásról, azért a főszereplő Murray színészi játékát még ő is elismerte. Egykor keblére ölelte Deppet is – ma nem biztos, hogy megtenné.