Először nem tudtunk semmit, aztán megtudtunk valamit, de ettől még homályos marad a kép: ennyit képünk van eddig az EU-csúcsról, és főleg annak magyar vonatkozásairól. Orbán Viktorban újra a kurucos énje győzött - hogy az EU törekvései kapcsán csak átmenetileg vagy véglegesen, az nem derül ki szavaiból. Eddig a kétsebességes Európa ellen küzdve most önként vállaljuk a másodosztályt?
Annyi eldőlt éjszaka, hogy az EU mind a 27 tagállama nem tudott közös nevezőre jutni - igaz, botorság lett volna azt hinni, hogy a britek (különösen konzervatív vezetés esetén) bele fognak menni a további központosításba. Ily módon az, hogy Nagy-Britannia mellett van még néhány ország, amely nem kér egy lendülettel az EU szerződéseinek módosítását célzó javaslatból, nem oszt nem szoroz a Merkel-Sarkozy-Brüsszel tengely stratégiájának értékelésekor. És persze Nagy-Britanniát sem érdekli különösebben, hogy az egy-két kelet-európai tagállam időt kér avagy sem, fölösleges hát dicső brit-magyar szövetséget belelátni az éjszakai döntésekbe.
Érdemes kitérni Csehországra és Svédországra. Prágában a virtigli EU-szkeptikus Václav Klaus az elnök, és az ő eredeti pártja, a Polgári Demokraták vezetik a kormányzatot is, miniszterelnökként Petr Necas-szal a brüsszeli tárgyalóasztalnál. Az ODS ráadásul a brit konzervatívok európai szövetségese, tehát az előzmények tükrében nem meglepő, hogy a csehek is hümmögnének még egy kicsit az EU átalakításán. Csehországban a többi kiváró országhoz hasonlóan nincs még euró sem, márpedig az EU átalakításának a célja elsősorban az eurózóna megmentése, az átalakítások elsősorban ezt célozzák. A másik kiváró ország Svédország, amely bár megtehette volna az eurócsatlakozást, inkább megőrizte saját pénznemét, a koronát - és ezzel a szabadabb gazdaságpolitikát is.
És itt vagyunk mi, magyarok, akik a reakciókból ítélve egyelőre kevés vizet zavarva, de egyelőre szintén nem bólintottunk rá az új szabályokra. Kérdés az, hogy megérte-e. Orbán Viktor 1989 óta mindig is a különutas megoldásokat preferálta a többséghez való csatlakozás helyett - különösen, ha az a csatlakozás erősen elvárt volt a nagyobb testvérek részéről, lásd az SZDSZ alóli Fidesz-kibújást, a Gripen választását az amerikai gépek helyett, s az idén az EU-elnökség ellenére látható távolságtartást az EU-t vezető politikusok és bürokraták határozott óhajaitól. Orbán Viktornak ez a politikai természete, s az éjszakai tárgyalásokon is talán ezek a felfogásában mélyen gyökerező gondolatok jártak a fejében, amikor a renitens kisebbséghez csatlakozott.
Kérdés persze, hogy amit örök különutassága, gazdagsága, fejlettsége, még mindig meglévő függetlensége miatt megtehet a szigetország, azt mi megtehetjük-e itt a Kárpát-medence közepében, leamortizált társadalmunkkal, vagyoni helyzetünkkel, nyitott és exporttól függő gazdaságunkkal? És körülöttünk számos szomszéddal, amelyek már tegnap éjjel elkötelezték magukat a szorosabb együttműködés mellett, Ausztriától Romániáig, Szlovákiától Szlovéniáig.
Ne feledkezzünk meg Lengyelországról és a balti országokról sem. A gazdasági válságot Európában legjobban kiálló Lengyelország nemrég újraválasztott miniszterelnöke, Donald Tusk a választás estéjén úgy nyilatkozott: új kormányának az a célja, hogy erős Lengyelországot építsen, amely az Európai Unió centrumában helyezkedik el. „Nem az a dilemma, hogy Európa centrumában vagy perifériáján legyünk. Ez a politikai analfabéták dilemmája. A kérdés így hangzik: hogyan legyünk Európa centrumában” – fogalmazott Tusk. De vehetjük példának kis északi rokonunkat, Észtországot is, amely a Szovjetunióból indulva, önmagát a minél teljesebb politikai és gazdasági integráció mellett elkötelezve idén a következő adatokat produkálja: hat százalékos az államadósság, 7,5 százalékkal nő a gazdaság, hiány pedig nincs, hiszen többlet van. 2010 végén pedig 23 százalékkal nőtt az export az előző évi adathoz képest. Az egykor velünk egy csoportban értékelt észtek és lengyelek minden további nélkül elfogadták az új Európa szabályait.
A nemzeti szuverenitásunk hangoztatása jogos és üdvös dolog egyébként: történelmi fordulópontokon folyjanak is róla viták, és ebből a szempontból megalapozott Orbán időkérése. Ne felejtsük el azonban, hogy nemzeti szuverenitásunkat rég aláírt nemzetközi egyezmények egész sora, valamint uniós csatlakozásunkkor Brüsszelnek átadott döntési és ellenőrzési jogkörök kurtítják már így is. Nem is beszélve gazdasági szuverenitásunk teljes lehetetlenségéről exporttól függő iparunk és hatalmas adósságaink miatt. Az IMF-től való eltávolodás végül a nemzetközi pénzpiacok miatt még nagyobb bizonytalanságba, s ennek eredményeként újra az IMF-hez vezetett vissza.
Kérdés, hogy az EU nagy többség által elfogadott új játékszabályaitól való távolmaradás, vagy legalábbis az időkérés, hosszan elhúzódó gondolkodási idő hová vezet. Van-e valami kedvezmény, amit ki tudunk harcolni az időhúzással az EU-tól – amikor még Nagy-Britanniának sem engedtek semmilyen kedvezményt. Orbán szerint „márciusig kell a döntésnek megszületnie, így a parlamentnek bőven van ideje”. Csakhogy Európának és a válságból való kibontakozást váró és elváró európai polgároknak, köztük a magyaroknak viszont nincs ideje.
Bármi lesz a döntésünk, és bárhogy is alakul majd az új mag-Európa sorsa, mi ahhoz vagy csak fáziskéséssel tudunk csatlakozni, vagy pedig a hullámok közé beeresztett mentőcsónakunkban nézhetjük az óceánjáró tovább imbolygó útját a viharban. Attól pedig hiába kérünk időt.
