„Zárják ki szívükből a könyörületet!” (Hitler tábornokainak, 1939 nyarán)
„Egy ember halála tragédia – egymillióé statisztika.” (Sztálin)
Bloodlands. Így nevezi Timothy Snyder amerikai történész tavaly megjelent nagy sikerű könyvében Európának azt a keleti sávját, ahol a legborzalmasabb pusztítást vitte végbe a második világháború. Ukrajnát, Lengyelországot, Fehéroroszországot és a balti államokat a háború után a vasfüggöny zárta el attól, hogy a nyugati közvéleményt szembesíthessék saját történetükkel, így jó ideig azt sem mondhatták ki, hogy végeredményben két ember együttes műve volt ez az iszonyat: Hitleré és Sztáliné. A háború kitörését a Molotov–Ribbentrop-paktum döntötte el, kimenetelét pedig a Barbarossa-hadművelet.
Két nép sorsa azonban mégis sokkal szorosabbra fűződött a pusztító évek alatt. A lengyelek és a magyarok barátságának története persze jóval régebbre nyúlik vissza, mint a Harmadik Birodalomé, vagy a Szovjetunióé, amelyeket aztán túl is élt. A XX. Század Intézet évkönyve törzsanyagát ennek a barátságnak a krónikája adja. A vesztesek krónikájáról van szó, hiszen hiába tört ki a háború a Lengyelország elleni agresszió miatt, az ország mellett, a lengyelek elvesztettek hatmillió embert, értelmiségük legjavát, és a fővárosukat – függetlenségükről és szabadságukról nem is beszélve.
A könyv négy konferencia szerkesztett előadásait tartalmazza: olvashatunk a világháborús vereség történetéről és lélektanáról, a totalitárius koalíció által áldozatnak kipécézett Lengyelországról és a háború kezdeteiről, a katyńi mészárlásról és annak utóéletéről, illetve a tragikusan fiatalin elhunyt történészről, Andrzej Przewoźnikról.
Miért beszélnek az európaiak még mindig a háborúról? Nos azért – válaszolja a címben feltett kérdésre Vlagyimir Bukovszkij – mert „ez a háború pedig egy percre sem ért véget – mindmáig nem sikerült befejeznünk.” Az egykori disszidens neurofiziológus (akit egyébként tavasszal tüntettek ki a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével) úgy véli, hogy a Szovjetunió győzelmével az általa terjesztett hazugságok is diadalmaskodtak. „Amíg egy nürnbergi típusú bíróság ítéletet nem mond a kommunizmus bűneiről, addig a kommunizmus nem halott, s addig a háborúnak sincs vége” – fogalmaz a szerző, akinek az oroszországi posztkommunizmushoz is van egy-két keresetlen szava. Bukovszkij egyszer megkérdezett egy régi lengyel kommunistát, hogy mi volt a különbség a náci és a szovjet táborok között. „A nácik azért vertek, hogy eláruljam nekik az igazat, a szovjetek viszont azért, hogy hazudjak. Más különbség nem volt.”
Két pogány közt egy hazáért omlik ki vére – utal Schmidt Mária, Terror Háza Múzeum főigazgatója előadásában az ismert kurucnótára, és ezt a sort akár lengyelek is írhatták volna. Amíg nyugaton Anglia és Franciaország teszetosza diplomáciai erőfeszítéseket tett Hitler távol tartására, keleten már érett a kiegyezés a korábban egymást hisztérikusan ostorozó náci és kommunista rezsim között. A huszadik század („a táborok évszázada” – ahogy egy könyv címe jellemzi) az emberi aljasság egészen új dimenzióit nyitotta meg, de a legvisszataszítóbb mind közül valószínűleg Hitler és Sztálin kézfogója volt. Ez a szövetség bizonyos szempontból még a német hadüzenetet is túlélte, lásd varsói felkelés. Amelynek leverésében az ott tartózkodó 1. magyar lovashadosztály megtagadta a részvételt – írja dr. Szabó Péter hadtörténész.
Katyń paradoxona, hogy tulajdonképpen akár a Gestapo, akár az NKVD elkövethette volna a mészárlást. Közös ügyük volt, végül úgy alakult, hogy a 22 ezer hullát mégiscsak Berija, és nem Himmler rendelte meg. Ekkorra már a nácik körülbelül 60 ezer lengyel értelmiségit öltek meg az ún. „Intelligenzaktion” keretében. Katyń áldozatai között volt egy magyar gyógyszerész, Korompay Emánuel, az első lengyel-magyar szótár megszerkesztője és kiadója. A sírok feltárásában, amelyet elsőként 1943. május végén kezdtek meg, egy magyar igazságügyi orvosszakértő, Orsós Ferenc is részt vett. Kapronczay Károly előadásából kiderül, a tizenkét fős, a Vöröskereszt védelme alatt álló orvoscsoport arra jutott, hogy a mészárlást az NKVD követte el. Ezt később a területet visszafoglaló oroszok egy másik jelentéssel „korrigálták”, a németekre kenve minden felelősséget. Innentől aztán a katyńi hazugság ezerfelé indázik. Hamis lexikoncikkek, Orsósék üldözése, eltüntetett papírok jelzik az útját.
Több mint másfél éve zuhant le Szmolenszknél a mészárlás évfordulójának 70. évfordulójának rendezett lengyel-orosz megemlékezésére tartó lengyel elnöki különgép. Utasai mind meghaltak, köztük Andrzej Przewoźnik, a Harc és Mártíromság Emlékét őrző Tanács főtitkára is. Przewoźnik egész életét Lengyelország második világháborús szerepvállalása kutatásának szentelte, különleges figyelmet fordított a „dwa bratanki”, a lengyel-magyar kapcsolatok tanulmányozására („a lengyel–magyar barátság legszebb pillanatait kereste és örökítette meg” – Navracsics Tibor). 2008-ban Budapesten tartott előadást Katyń utóéletéről a Terror Házában rendezett konferencián, egy évvel később pedig Lengyelország kettős lerohanásáról beszélt ugyanott. 2011-ben már a róla emlékezőkkel telt meg a terem.
A XX. Század Intézet évkönyve amellett, hogy néhány, magát makacsul tartó történelmi közhellyel is igyekszik leszámolni, önmagában is tanulságos olvasmány. Akik sztárszerzőket olvasnának szívesen (Mart Laart, Anne Applebaumot, vagy a már említett Bukovszkijt), azok is kedvükre mazsolázhatnak benne, de a lengyel történelem, vagy a második világháború iránt érdeklődők sem fognak csalódni.
*
Miért beszélnek az európaiak még mindig a háborúról? Korrajz 2010 – A XX. Század Intézet évkönyve. Összeállította Schmidt Mária és Bernáth Gábor, 2011.
Az évkönyv bemutatója 2011. december 7-én, 17 órakor lesz a Terror Háza Múzeumban.
